Dalmady Győző: Az álmodó huszár

Ott aludt el lova mellett,
Körülötte síri csend lett,
Az őrtüzek kialudtak,
Egy-egy csillag ragyogott csak.

Csillagoknak bágyadt fénye
Elveszett az éj ködébe,
De kigyúlt a huszár arca:
Vitte a ló véres harcba!

Bömböltek az ágyúk szerte,
Ment a sereg port keverve,
Lobogókba kapaszkodva
Tört a szél a sebes nyomba.

És futott a gőgös ellen…
Huszároknak ki áll ellen?
Örült, a ki távol jára,
Félve nézett az is hátra.

Vágtatott a ló dübörgve,
Lába alig ért a földre,
Piros csákó, könnyű dolmány!
Láng ragyogott minden gombján.

Még egy lépés, és lesújtva
A ki után fárad útja;
Hajh, lecsap már a kard rája!
Megfagy a vér… az halála!

De ni mi ez? Ágyú dörren,
Rázkódik a hant a földben:
Föl a harcra! ki a kardot!
Trombitazaj messze harsog.

Leesik a huszár karja,
Látományát futni hagyja,
Arra ébred: itt az ellen!
Lopva jő az élhetetlen.

Nosza leckét a cudarnak!
A huszárok lóra kapnak.
Megtanítják hevenyébe
A magyarok istenére.

Vágtat a mén távol, távol,
Nem látni az éjszakától,
Tompán hangzik dobogása…
Jaj, ha gyorsabb a futása!

Egy kiáltás… s a kit kerget,
Ott hever a többi mellett,
Szalad a ló, lovas nélkül,
Piros a fű piros vértül.

Mély álma van a halottnak,
Orcái elhalványodnak,
De kigyúl a huszár arca,
Hogy az álmot folytathatta!