Kiaszott száraz boszorkasereg,
Megtépett zörgőcsontú vén karók.
Csúfságnak nézi a kölyök tavasz:
„Ily aszott vének csak tűzre valók.”
Szerelmes szellő a múlt tavaszon
Nótákat súgott a fülükbe még…
Frissen és telten hajlott derekuk,
Mámornak ittak napsugár-zenét.
Aztán ölükben csöpp élet fogant,
Kívánatos, friss fiatal gyümölcs.
Testük kemény lett lassan, mint a fa,
Minden hajlásuk féltő, lassú, bölcs.
Megszakadt a dinnyeinda
és a száraz krumpliszár
sárga bokra olyan, mint a
vénasszonyarc, oly sivár;
mintha ezer ráncot rázna
úgy zörög, ha fú a szél.
Érik már és nemsokára
indul száz ördögszekér
s rohan a síkon robogva,
de nem vetnek ügyet se
rájuk, mint most, hogy dolog van:
a szegények szüretje.
Izzad a domb, a mezőknek sápadt gizgaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt,
S most a fehér kavicsok közt gyík surran kanyarogva
S szárnyát nyitja honát vesztve a barna csibor.
Hontalan én is, apadt lélekkel, mint kicsi társam
Nyitnám szárnyaimat, messze repülni velük,
Ám köt az embersors, vak talpam alatt csikorogva
Jajdul a békakavics s fájva nyöszörgi: maradj!
Fehéren izzik a nyár
pattog az ég zománca
a pikkelyekként lehulló kék
kirakja sok kis emlék
tarka mozaikját
a remegő-hűlő pára
az árnyékban betakar
furcsa lakok kipontozottan
hozzák vissza feléd
gyermek-nyarak törmelékét
már-már összeáll a régi nyár
de hirtelen reád –
szakad a beomló ég
csillagtalan az éjszakád.
1983. július 2.
Agyagos úton vánszorgó kerék
Kínlódva-lassan fordul el a nap
Sárdarabok ragacsos napok éjek
Keringenek föl s hogy a szekér halad
Visszapotyognak így kapom fel én is
És ejtem vissza versem szavait
Szekér vagyok rozoga és nehézkes
Nyikorgok fájok már csak egy szelíd
1. Sánta ló
Olyan, mint én is;
fáradt és törékeny…
Iga-sors kérdése az egész!
Vagy lósorsokban is van különbség?!
Hej, de a törpe ló sorsa –
törpeség!
Tudsz-e már egyedül aludni
szemhéjad ránca közt
az ismétlődő örökös sötétet
figyelve mint a szél pörgette szöszt
Tudsz-e odabúvóckodó
lábak nélkül magadban melegedni
mikor a paplan súlya
jelzi életed értelmét hogy ennyi
Ahogy a cicám félt, hogy elveszít
ha nem tűnök fel hosszabb ideig,
úgy féltem ezt a koboldot magamban,
ki meggyötör, de játékom s hatalmam.
1982. június 6.
ha én
ha te
ha ő
de egyikünk se
Jelentkezzenek az olyan tisztafejű emberek,
akik a színigazságot józanul keresik!
Jelentkezzenek ama hűséges nőszemélyek,
kik a párjukat (esetleg majd) önzetlenül szeretik!
Kerestetnek az olyan államférfiak,
akik a népért élnek, halnak igazán,
hiúságot és hitvány érdeket félretéve
már nem élősködnek a milliók nyakán!
Magyar népballada
– Menj el, uram, menj el, aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra, apám udvarába.
Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot…
– Ne menj, apám, ne menj, aj ne menj ahól ki:
Anyámasszony bizony Barcsait szerti!
– Hallod, asszony? hallod, mit ebeg a gyermek?
– Ne hidd, édes uram! részeg az a gyermek!…
Avval elindula az asszony szavára,
Az asszony szavára, aj ki Kolozsvárra.
Mikor feleútját elutazta volna,
Csak eszibe juta kisebb gyermek szava.
Ahajt megfordula, hazafelé tére,
Hazafelé tére, hazájába ére.
– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony-feleségem!
– Mindjárt nyitok, mindjárt, édes jámbor uram, –
Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,
Hadd kössem előmbe az előruhámat!
– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony-feleségem!
– Mindjárt nyitok, mindjárt, édes jámbor uram, –
Hadd húzzam lábamba fejelés csizmámat,
Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.
– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony-feleségem;
…Aj, mit tuda tenni, ajtót kell nyitni.
– Add elé, add elé a nagy láda kulcsát!
Magyar népballada
Az öreg Dancia magát siratgatja:
Kilenc jánya közül még egy fia sincsen,
Aki megváltsa őt katona-rabságból…
Legkisebb leánya ajtóján hallgatja.
– Mér sírsz apám, mér sírsz, öreg édesapám?
– Hogyne sírnék, hogyne! hogyne sírnék, hogyne!
Kilenc jányom közül még egy fiam sincsen,
Aki megváltson már katona-rabságból!
– Vágassák hajamat vitézek módjára,
Öltöztessen engem katona-gúnyába,
Ültessen fel engem serény paripára,
Hogy váltsam meg kendet katona-rabságból!
…Ugyanúgy is leve, ugyanúgy elmene;
Ugyanúgy is leve, ugyanúgy elmene…
Pusztina, Moldva; gyűjtötte Jagamas János
Magyar népballada
Fehér László lovat lopott
A fekete halom alatt.
Ostorával nagyot pattant,
Behallatszik Gönc városba.
Gönc városba – rajta! rajta! –
Fehér László el van fogva;
Fehér László el van fogva,
Vallatásra beszólítva.
– Van-e apád? Van-e anyád?
– Nincsen apám, nincsen anyám,
Csak egyetlen húgocskám van,
Kinek neve Fehér Anna…
Fehér Anna meghallotta,
Hogy a bátyja fogva volna,
Leszalad az istállóba,
Istállónak ajtajába:
– Fogd eb, kocsis, a lovakat,
Rakd föl a sok aranyomat!
Holnap megyünk messze útra,
Bátyám szabadítására.
– Bíró uram, aggyonisten,
Hoztam néked sok aranyat,
Hoztam néked sok aranyat:
Szabadítsd ki a bátyámat!
– Nem kell nékem sok aranyod,
Csak egy-éjjeli hálásod.
Háljál velem az éjszaka,
Bátyád szabad egy órára. –
– A Dubnici Krónika nyomán –
Diadalmenetben vonult a magyar sereg az olaszok földjén, a városok kitárták kapujukat, a falvak népe házába hívta a katonákat, mert mindenki tudta, hogy Lajos király igaz ügyben jár.
De Lucera vára és városa mégsem adta meg magát, igaz, hogy nem is tehette, mert megszállva tartották Tarantói Lajos katonái.
Amikor aztán a város lakói látták, hogy Lajos király erős sereggel közeledik, mégis meggondolták magukat és feladták magukat, és feladták Lucera városát.
Lajos király hadisarcot vetett a városra, de másképpen a polgárokat nem bántotta. A sereget sem bocsátotta be a városba, ott tartotta a sátrakban, a magyarok ott ittak–ettek, a városiak meg irigykedve nézték őket. Addig irigykedtek, míg lassan–lassan ők is kimerészkedtek, s attól fogva vígan mulattak a katonákkal.
Bezzeg nem mulatott a király, de nem mulattak a vezérek sem. Egyre azon törték a fejüket, miképpen foglalhatnák el a fellegvárat. Mert a vár erős falakkal volt körülvéve, és Lajos királynak ennél a seregnél ostromszere nem volt. Lovasokkal pedig nem lehet várat ostromolni.
Tudták ezt a várbeliek is, ezért teljes biztonságban érezték magukat. a magas mellvédek mögül gúnyosan kiáltoztak:
– Gyere fel, magyar! Szívesen látunk vasgombóccal!
A magyarok sem maradtak adósak, ők meg ezt kiáltozták:
– Inkább ti jöjjetek ide! Majd megitatunk a halál poharából!
– Szent István legendája nyomán –
Messze földön emlegették István király igazságos ítéleteit, ezért idegen országokból is sokan eljöttek, hogy a szavát meghallgassák, és amit elrendelt, azt végrehajtsák.
Történt egyszer, hogy hatvan besenyő férfiú útnak indult, és Szent István király udvarába igyekezett. Ahogy illett, gazdag készülettel, sok ajándékkal indultak el, s nemsokára Bolgáriából Magyarországra érkeztek.
Ekkor az őrségen álló magyar katonák, akiknek viaszból volt a lelkük, meglátták a besenyők megrakott szekereit, megrohanták a besenyőket, néhányat közülük karddal levágtak, másokat megsebesítettek, és a szekereket teljesen kifosztották. A sebesülteket félholtan az úton hagyták, ők maguk pedig szélsebesen levágtattak.
Amikor a besenyők magukhoz tértek, tanácskozni kezdtek, hogy mitévők legyenek. Végre úgy határoztak, hogy folytatják az utat, és István király ítéletére bízzák magukat.
Véresen, piszkosan álltak a király színe elé. Amikor pedig a király megszólította őket, mind odaborultak a lábához.
– Thuróczi János krónika nyomán –
Ha a török prédára éhezett, nem sokat töprengett, betört Erdélyországba, és onnan mindig sok zsákmánnyal tért vissza. Hiszen megtehette, mert a föld népének védelmezője nem volt, az urak csak a maguk birtokával törődtek.
Egyedül Hunyadi János szánta meg a szegénységet, csak az ő keze szorult ökölbe, amikor a felégett falvakat látta. Nem is várta meg, míg a török betört, sokszor megelőzte a támadásban.
Így járt vele a híre s Mezet bég is, aki úgy tanyázott Marosszentimre mellett, mintha a hazájában volna. De azért mégsem, mert itt bátrabban rabolt és fosztogatott.
Hunyadi pedig megelégelte a török vakmerőségét, és váratlanul megrohanta Mezet bég táborát. Az első rohammal elsöpörte a törököt, de aztán a bég mozgósította a tartalékot is.
Egyszerre Hunyadi azon vette észre magát, hogy a török háromfelől támad ár. Hirtelen tömött sorokba szorította a katonaságát, aztán lassan hátrálni kezdett. Váratlanul átkelt az Ompoly vizén, és visszavonult Gyulafehérvárra. Ott vára be a székelyek seregét.
Volt egyszer egy Pali nevű iskolásfiú. Legelső gyerek volt a verekedés, a nadrágszakítás, a későnkelés és a nyalakodás tudományában, a tanulásban azonban, sajnos legutolsó volt. Ha szóba került Pali jövője, akkor a tanítója aggodalmasan rázta a fejét. Olykor a Pali fejéti is megrázta, még pedig a fülénél fogva.
A jeles fiú egy tavaszi napon künn kószált megint a ligetben és ekkor egy magas fa tetején szarkafészket pillantott meg. Persze, hogy szó nélkül ledobta magáról a kabátját és egy– kettőre fölmászott. A fészekben egyetlen egy tojást talált, de az – halljátok, gyerekek? – aranytojás volt. Amint nagymohón utána kapott, beszéd ütötte meg a fülét. A fa legfelső ágán öreg szarka ült, az szólott le hozzá.
– Ne bántsd a fészkemet, Palkó – csörögte a madár – és én úrrá teszlek. Mert úgy nézz rám, hogy én vagyok a szarkakirály.
– Mit adhatsz te nekem? – csodálkozott a fiú.
– Varázshatalmat adhatok. Megtanítalak a szarkaversre.
Ékes tollú szivárvány-madarak,
fuvola-füttyel, ringva szállanak.
A Maros-parton volt egy fűzberek,
abban lakott egy gyurgyalag-sereg.
Titkos utakra madarat ki hajt?
Ki küldte hozzám ezt a drága rajt?
Házam körül köröz. Varázs-körök?
A Maros a lelkemben hömpölyög.
Valakihez csónakon
jártam én a Balaton
rengeteg vizén.
Nem szabad!
nem szabad!
brekegett a békahad,
de bántam is én.
Délután és délelőtt
hozzá ment és tőle jött
az én csónakom,
nyíltan is,
loppal is,
sokszor sebbel-lobbal is,
más, más utakon.
Mint szapora nyájak,
Jákob juhai, bárányai,
vándorolnak a felhők
végtelen karavánjai.
Gyapjasan és zsírosan,
fehéren, feketén szállanak
s mint lihegő komondor
köztük kikukucskál a nap.
A tülekedő sertegre
rácsahol s szétrebbenti, de
összecsap újra a falka
s egyre több benne a fekete.
A déli derű szárnyszegetten száll
Őrjöng a forgószél a porban hemperegve
örvénytölcsérek tátogatnak
villámokkal csapkodva vágtatva közelg
tajtékzó paripán a dühöngő vihar
a fákat fosztva földünk ostorozza
a táj nyüszít, rémült szemét befogva
vészjóslón kongat távolabb a nap
s az ég tetői döngve összeomlanak.
Tompán morajló tóhullám felett
Felhőbe torzult, óriás koporsó,
Látása: fájó… párás-könnybe omló
Ormán: kiáltó, frissen-tört sebek.
Csak Krisztus testén volt még véresebb,
Malasztosabb, piroslóbb kínpatak.
Fátumföld ez, hol sebre seb fakad,
S idő kell, míg mind sorra beheged.
Oh, szent hegy, várj… győzz meg vihart, szelet,
Bár méhed lázas, lávás, nyugtalan,
Feltűzi egyszer diadalmasan
A régi jókedv bokrétás kalapját,
Oh, szent hegy, lesz még büszke szüreted,
Nedűdben: tűz van, élet és igazság.
E selymes lankán a tikkadt déli hőn
pihegve fekszem nyárasszony dús ölén.
S elnézem most, mint aranylik a pára,
reszket a meleg ringó vetések,
fehér kis falvak, pihenő gulyák felett.
Oh, messzi íves ég, aranyvetés,
gyümölcs, szín, pompa!
Nyárasszony anyám és mind a tiéd…
és mind a te áldott öled ontotta…
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Kerted virágai illattal, színnel
szeretve felköszöntenek…
Sugárujjai a tavaszi napnak
– mint kávémba Te a tejet, – szívedbe
fehér örömet öntenek.
Korán ébredek, gyötör, kínoz a gond
mivel is köszöntselek én?
Minden oly messze, elérhetetlen,
mint csillogó gyöngy, piros lángú korall
a tenger mélytitkú fenekén.
Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!
Enyém e szép szem,
E nyílt mennyország,
Amelybe nézni
Örök boldogság;
Enyém e szácska,
E bájbeszédes,
E csókolásban
Szerelmes édes,
Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelídnek, szépnek.
Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a múltat,
Csúf, gyáva, céda múltat
A mély pokolra küldi.
A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztál magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
Néha most már el-elréved
két szeme a messzeségbe.
Szelíd gond ül homlokára
– valakinek jöttét várja,
hogy ott legyen az ölébe. –
Néha most már titkon, csendbe,
varrogat egy kicsi inget,
dalol hozzá anyás-lágyan…
S ilyenkor a kis szobában
drága sejtések keringenek…
Aztán csókkal vállamra hull,
apró keze elbecézget,
borzolgatja kóc-hajamat…
s érzem, hogy a szíve alatt
lélegzik egy bimbó-élet…
1921
A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül
a szürkület mosdóvizében.
Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.
Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.
Mohazöld mozdulatlanág a magányunk
megtapadunk életünk északi oldalán
de letagadjuk
hogy csillagokra látunk
évgyűrűinket percek szúi porhanyósítják
de a széteséstől megment
a képmutatás kérge
semmink sem maradt
a gyűlöleten kívül
és a fejlődés
évmilliós tempójával mérve
kevés a remény
hogy ebben az életben
kétlábra tudjunk emelkedni
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
Boszorkányszelekben dobban valami és villan a vándorlebernyeg
s míg eszmél fakó ámulás, kihűl a kéz, mit Neki nyújtanak…
mi volna, ha megállna?! jobb így! jobb így! fékezhetetlen élet: garabonciás –
szemetek kihullna, ha megmutatná a szétszakíthatatlan tűzrögöt: szívét
nektek pléh-szív kell, mézeskalács, költőnek: kakukkos óra
moslékos legények bűzös, unt szavakkal locsolják a zajló utakat.
de ő lépett rajtuk! nincs vissza! nincs vissza! minden út garabonciás…
Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszafogatott nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
A régi vágyak
még visszajárnak
s mint titkos árnyak
kísértenek.
A boldog esték
ma felkeresték
a múltba tévedt
lelkemet.
S a régi lázak
már nem cikáznak.
Medrébe tért már
az áradás.
Bús homlokomra,
sötét hajamra,
ezüstöt csókolt
a hervadás.
Rákosszentmihály, 1948. XII. 19.
Görbe ágból a kocsirúd,
sok a könny és hosszú az út.
Olyan hosszú, mint az élet -
add Istenem, gyorsan éljek.
Szél vigye a kalapomat,
köd nyelje el alakomat.
Virág hulljon, csillag essen,
vesd majd alájuk a testem.
Rövidítsd vad fiad útját:
törd össze a kocsirúdját.
Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög.
Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom,
az őrült július! Mézsűrűn-vastagon
folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött
kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök,
párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom,
bundaként nyalogat minden kis fuvalom,
lebegő bundaként a bársonynyelvű gőzök.
De most szent ez a tűz, e pokol, sűrít, érlel.
Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán:
most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel!
Az ősz már a csata eredménye. Sovány,
vagy dús? – : most dől el, itt, az izzadó határban,
s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában.
1948
Én csak azt szeretném, hogy ne sírjon senki
és … és ne öleljen senkit sem a bánat,
én csak azt szeretném, hogy amerre járok
fehér őszirózsák csókolják a számat…
s ne haljon meg a titkon, lopva ölő bánat.
Mert, ha könnyet látok, halkan omló könnyet:
a lelkem titokban, haldokolva vérzik…
és a hulló lombok imádkoznak értem
s tágranyílt szemekkel álmélkodva nézik,
hogy csöndes cseppekben levelükre vérzik…
És csak azt szeretném, hogy muzsikaszóval:
álmodjon s ébredjen a gyöngyszemű hajnal;
osonjon el némán minden régi bánat
osonjon el némán a bús, szörnyű jajjal,
hogyha muzsikál a gyémántszemű hajnal…
Magyar népballada
Megöltek egy legényt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Tiszába
Szürke pejlováért.
Tisza be nem vette,
Partjára kitette.
Arra ment egy révészlegény,
Mindjárt jelentette.
Odamegy az anyja,
Költi, de nem hallja.
Gesztenyeszínű, göndör haja
Vállára van fagyva.
Magyar népballada
Engem hívnak Fábián Pistának,
Ki is állok huszonnégy zsandárnak.
Szaladj zsandár, gyün Fábián Pista!
Hallod, hogy zúg a lovának lába! –
Fekete föld termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt.
Kocsmárosné viseli a gondját,
Kocsmárosné viseli a gondját.
Nem viselek szürke köpönyeget,
Nem is eszem a komisz-kenyeret.
Inkább adom magam a halálra,
Minthogy legyek német katonája!
Magyar népballada
– Uram, édes uram, édes jámbor uram,
Eressz el engemet, igen szépen kérlek,
Legkisebb leányod látogatására, –
Hallottam felőle: nem szánja a szegényt!…
El is elindula, reá is talála.
Kapuban áll vala legkisebb inas.
– Inasom, inasom, én édes inasom,
Mondd meg asszonyodnak: ne sajnáljon tőlem.
Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret, egy kis pohár vizet…
A kunok betörése után három esztendővel történt, hogy a besenyők is betörtek Magyarországra. Átvonultak Nándorfehérváron, majd átúsztattak a Száván, és Buziás mezején rengeteg zsákmányt szereztek. Amikor a zsákmányolást megelégelték, sértetlenül visszavonultak.
Amikor ezt a király és a hercegek megtudták, árulással vádolták a nándorfehérvári őrséget, amiért a szövetséget megcsúfolták, és a besenyőket harc nélkül átengedték.
Összeszedték tehát seregüket, Szalánkeménben gyülekeztek, és ott megbeszélték, hogy az áruló Nándorfehérvárt megszállják és meghódítják.
Nemsokára ott állottak Nándorfehérvár alatt, és a hatalmas várost pajzsokkal valósággal körülkerítették.
Mátyás király egyik faluban, ahol meghált, korán reggel, ahogy felkel, megy az utcán végig, és arra lesz figyelmes, hogy egy ember nagyon vígan fütyül.
Odaköszön neki:
-Jó reggelt adjon Isten, barátom! Magának valami nagyon jól mehet a sora, hogy ilyen korán reggel jólesik a fütyülés.
-Hát hogy a sorom jól menne, azzal nem dicsekedhetem.
-Hát akkor mire van a jókedve?
-Hát arra, hogy most fütyülök egyet, az lesz a früstök. Délben fütyülök egy másikat, az lesz az ebéd, este fütyülök egy harmadikat, az lesz a vacsora.
-Hát enni mikor eszik? – kérdi Mátyás király.
-Hát majd ha lesz – azt mondja.
A nápolyi hadjárat befejezési után a király hazaárt, de Apuliában hagyta Lacfi Istvánt, hogy Johanna királyné híveit megtörje. Lacfi István erdélyi vajda pedig éppen arra való vitéz volt, mert szívében az oroszlánok bátorsága lakozott.
Lacfi ostrom alá vette Foggia városát, mert ez Tarantói Lajos és Johanna királyné hűségén volt. Ostromgépekkel, faltörő kosokkal addig törette a falakat, míg végül a város már csak kőhalomnak látszott.
Híre járt ennek az ostromnak mindenfelé, megtudták a bűnösök is: Tarantói Lajos és Johanna rémült a magyarok hatalmától. Ijedtükben mindjárt sereget fogadtak, erős esküvéssel lekötötték magukat Werner vezért, a zsoldosok kapitányát, aki egykor azt ígérte Lajos királynak, hogy sohasem támad a magyarok ellen.
Peti otthon is jó barátságban volt a postás bácsival, most pedig, mióta nagyapáéknál laktak és látta nagyapát a postás ruhában járni-kelni, egyéb se motoszkált a fejében, mint a levelek sorsa. Édesanya is hetek óta várja édesapa levelét. Nagyapa igazán hozhatna már egy levelet a közül a sok levél közül. Hogy más név van rajtuk? Ki lehet javítani.
-Ugye nagyapa, neked mindenhol örülnek, mert viszed a levelet?
-Ha jó levelet viszek, akkor igen – mosolyog nagyapa.
-Hát rossz levelek is vannak?
-De vannak ám! Amikor azt írják, hogy beteg valaki, vagy meghalt valaki.
-Azokat minek viszed el, nagyapa? Azokat össze kell tépni és beledobni a tűzbe. Én olyan postás szeretnék lenni, aki mindig jó levelet visz.
Kaszám csipkés élit
kalapácsom és a leszurkáló nap verdesi,
izmaimból megcsurdul az izzadság
és a felverődő porral együtt fekete
az ingem és a gatyám.
Harmincholdas urasági táblákon hányom kaszámat,
nincs izomláz szobros testemben,
pedig csak bablevet kavarintnak nagy, kormos fazekakban.
És nem érek rá ölelni, mert feltornyosul az asztag,
valahol sokfelé villogó városok zúgnak
és várnak rám, hogy elcsépelek
Ketten az égen: a nap meg a hold,
egyik vörösen, a másik szűzifehér.
Pengett valami; biztos, kasza volt.
Búza tövén szelíden rág az egér.
Nyár van, nyár, estefelé, amikor
szomjan böknek az égbe a sor jegenyék.
Pipacsok szirma a földe lefoly,
s vacogja a gólya a boglyán kelepét.
És a vidék; ez a kénszínű táj
ragyog irgalomért az egekre, de fönt
fehér a felhő, a könnyű uszály,
csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.
Péter-Pál elmúlt, jó sok napja már,
S még aratatlan az egész határ.
Kicsit megkésett bizony a vetés,
S ami termett: a szem is oly kevés.
De ami végre így is csak kerül:
Magam izzadtam érte emberül.
Nem segített szerencse, vakeset – –
Maga az Isten is csak keveset!
MORZSAOSZTOGATÁSKOR
Ne repüljetek el előlem, verebecskéim,
hisz’ én is veréb vagyok, kit
bárki bármikor lecsúzlizhat;
de inkább ilyen legyek, mint
a más madara fészkébe piszkító, díszes
tollú büdösbanka!
Fehér ernyők alatt pihen a bodza,
édes illattal hízeleg a hárs.
Június már a nyarat bogozza,
és cseresznyecsókkal megjön, ha vársz.
Az éj bársonyán szentjánosbogárka
csillogtatja gyémántos ékszerét,
vigalmas lármát brekeg az út árka,
s minden csillag rádnyitja kék szemét.
Szépülnek, szőkülnek a búzamezők.
A pipacsok, piros kis legyezők,
a kalászfejekhez hajolnak.
Péter-Pál indul a földek felé,
kék búzavirágok mennek elé,
és a mező halott lesz holnap.
