A bakfitty

– A Dubnici Krónika nyomán –

Diadalmenetben vonult a magyar sereg az olaszok földjén, a városok kitárták kapujukat, a falvak népe házába hívta a katonákat, mert mindenki tudta, hogy Lajos király igaz ügyben jár.
De Lucera vára és városa mégsem adta meg magát, igaz, hogy nem is tehette, mert megszállva tartották Tarantói Lajos katonái.
Amikor aztán a város lakói látták, hogy Lajos király erős sereggel közeledik, mégis meggondolták magukat és feladták magukat, és feladták Lucera városát.
Lajos király hadisarcot vetett a városra, de másképpen a polgárokat nem bántotta. A sereget sem bocsátotta be a városba, ott tartotta a sátrakban, a magyarok ott ittak–ettek, a városiak meg irigykedve nézték őket. Addig irigykedtek, míg lassan–lassan ők is kimerészkedtek, s attól fogva vígan mulattak a katonákkal.
Bezzeg nem mulatott a király, de nem mulattak a vezérek sem. Egyre azon törték a fejüket, miképpen foglalhatnák el a fellegvárat. Mert a vár erős falakkal volt körülvéve, és Lajos királynak ennél a seregnél ostromszere nem volt. Lovasokkal pedig nem lehet várat ostromolni.
Tudták ezt a várbeliek is, ezért teljes biztonságban érezték magukat. a magas mellvédek mögül gúnyosan kiáltoztak:
–    Gyere fel, magyar! Szívesen látunk vasgombóccal!
A magyarok sem maradtak adósak, ők meg ezt kiáltozták:
–    Inkább ti jöjjetek ide! Majd megitatunk a halál poharából!
Ez ennyiben maradt.
De egyszer a király nagyot gondolt, magához intette Lacfi Dénest, és súgott valamit a fülébe. Nagyon tréfás dolog lehetett, mert a vezér jót nevetett rajta, aztán futott, hogy a király parancsát teljesítse.
Az bizony furcsa parancs volt.
Lacfi Dénes megfúvatta a kürtöket, felsorakoztatta a sereget, és azt mondta a katonáknak:
–    Mindenki egy ingre vetkőzzék, szúrja a kardot az övébe, aztán sorakozás a vár előtt!
Ott mindjárt megtartotta az eligazítást, s halljatok ide: a legénység kürtszóra bakugrást, bakfittyet kezdett játszani!
Amikor a kürtjel elhangzott, az első sor futásnak eredt. A második jelre lehajolt: bakhátat csinált. Most a második sor indult futásnak, az első sort átugrotta, majd bakhátat csinált a harmadiknak. Így bakhátaltak a magyarok, a vár alól indultak, de már egészen messze jártak.
Tetszett ez a játék az olaszoknak, kigyűlt a város népe, kiállt a várbeli katonaság is, és mind nézték, hogy játszik a magyar.
Akkor a magyarok visszafordultak, s most már a vár felé kezdtek ugrálni. Addig–addig ugrándoztak, míg a vár alá értek, ahol a felül álló katonák már nem láthatták őket. Akkor az első sor bakhátat csinált: két karját a sziklának feszítette. Ráugrott a második sor, és így mindig feljebb–feljebb, míg felértek a mellvédre. Ott egyszerre kiugrottak, kirántották a kardot, és kezdték szabni az olaszokat. Futhattak azok fegyverért! Addig már elég magyar volt odafent, azok még a kaput is kinyitották az egész sereg előtt.
Most már semmit sem tehetett az őrség.
Az olaszok nagy rémülettel borultak arcra Lajos király előtt, de ő azt mondta nekik:
–    Nem a ti véretekre szomjazom én. Ti mehettek, amerre a szemetek lát, de a fegyvert itt hagyjátok!
A jószívű Lacfi Dénes még lakomára is meghívta a pórul járt őrséget, és amikor jóllakatta őket, azt mondta nekik:
–    Most megtanultátok, hogy játszik a magyar. Amit tapasztaltatok, mondjátok el a többi olasznak is, nehogy megharagítsák a magyart, mert akkor csúat látnak.
Ezzel a szóval elbocsátotta őket.