Sárközi György: Kánikula

Izzad a domb, a mezőknek sápadt gizgaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszaladt,
S most a fehér kavicsok közt gyík surran kanyarogva
S szárnyát nyitja honát vesztve a barna csibor.
Hontalan én is, apadt lélekkel, mint kicsi társam
Nyitnám szárnyaimat, messze repülni velük,
Ám köt az embersors, vak talpam alatt csikorogva
Jajdul a békakavics s fájva nyöszörgi: maradj!
Zsong a darázs is, ezerszínű pille evez körülöttem,
Pattan a szöcske, tücsök zengi: pihenj közibénk!
S hosszúra nőtt vadzab s puha mézfüvek összehajolva
Súgnak: jöszte, merítsd lágy hűvösünkbe fejed.
Hadd hajolok hát, kis testvérek, alá Gulliverként,
Rajta, kötözzenek át hajlós szálaitok!
Köztetek édes a rabság, s mint a halál nyoszolyája,
Börtönöm alja is oly ringó, balzsamízű.
Föld, mélyebb a te himbálásod a dajka ölénél
És e nehéz nyugalom jobb, mint dajka teje,
Elnyújtózni sötét, dobogó szíveden gyönyörűbb, mint
Lyány érő kebelén kérni remegve helyet.
Hátha karomba lehetne a kedves is… így csak e száraz
Ág rajzolja elém bájainak vonalát,
Ám a halott vessző is mágusi pálca kezemben,
Halvány semmire fest angyaliszép elevent.
Itt érzem közelembe lebegni napos haja fodrát,
Itt csillannak arany fénnyel napszemei,
Hangja sötét csengőt itt ráz duruzsolva fülembe
… Vagy csak a távoli nyáj tompa kolompja remeg?
Vad sugarak, sugarak zuhatagja özönlik a rétre,
Forr a világ a tüzes zápor nyelve alatt,
Izzad a domb, a mezőknek sápadt gizgaza lankad,
Ágyából a patak tikkadtan kiszalad.