Wimberger Anna: Nyárasszony ölén

E selymes lankán a tikkadt déli hőn
pihegve fekszem nyárasszony dús ölén.
S elnézem most, mint aranylik a pára,
reszket a meleg ringó vetések,
fehér kis falvak, pihenő gulyák felett.

Oh, messzi íves ég, aranyvetés,
gyümölcs, szín, pompa!
Nyárasszony anyám és mind a tiéd…
és mind a te áldott öled ontotta…
Tavaszbomláskor lángkoronás urad
meglátta égő, piros arcodat
s csókszikrás igaz nagy nászi kedve
akkor gyulladt ki s akkor hullt szerte
ez az aranybő kincses áldás.
Aranyat ringat most minden szántás
s minden gyümölcs hűs bőre alatt,
ott lüktet a csókod íze…

Oh, édes pihenni lankadt melegben
nyárasszony anyám, a te áldott és puha öledben.
Ízzel telt szájjal nézni ezt a pompát –
s álmodni azt, hogy egyszer az élet
mégis kibontja minden lombját, –
s ölelhetek színt, ízt és termő életet
mint a te forró és piros gyermeked…
És elfelejtem azt, hogy minden elsuhan
s hogy a te forró mosolyod nyárasszony –
az is elsápad… S meghalsz, –
te is csak meghalsz nyár anyám
mikor az ősz, – a boros legény
megcsókolja a szádat.