Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.
Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.
Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek,
száműzettem saját jövőmből,
s hogy nem kotródtam el a földről,
Unlak már, vers-csírát meddősítő,
fűperzselő kánikula-idő,
unlak, vadgerleszó, vadgerlecsókok.
Jöjj, szikkadt gyökereket kereső,
hűsen suhogó permeteg-eső,
jöjjetek halk és csóktalan pirókok.
Szólnak a szelek, a szeleburdik,
egyre huncutabb hangon.
Száraz szólamok fölött ez az én
igaz, vidám rangom.
Borzalom ébred. Borzalom álmodik.
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk:
Férgek ülnek törvényt, a nép haldoklik!
Csak a félelem keserű kenyerünk!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
Ébreszd fel bennünk, amiért születtünk:
Old fel a láncot – DNS-félelem kód -,
a belénk vert hazugság-függőségünk!
Inkább a halál, mint e torz illúzió!
Isten látod! Véres az Ég! Üzen nekünk:
Örökké félni, meg se kell születni,
ha nyakunkon mások gondját kell viselni!
Ez a vidék, jobbágyi esetlen
Kezeivel ez nevelt föl engem
s tett elibéd… ahogy ezer éve
borát, rozsát urai elébe.
Elfogadtad: lába elé rántott,
ha szolgád volt, most az uraságod.
Nézz szemébe, nézz fel a határnál:
akarod vagy nem, ez a hazád már.
Lepkeútról ökörnyálak
fonódtak reám palástnak.
Megvakultam, hogy ne lássak –
a Duanvölgyben alásnak.
Megvakultam, szegény fejem,
mégis száz kard nyúl ellenem.
Véremet árva föld issza –
árva szívvel vágok vissza.
Adjál én Istenem erőt,
adjál ennyit, mint ezelőtt.
Adjál kardot, adjál szívet,
míg az élet el nem siet.
Az első elem te vagy, a Nap,
a második a Víz, és hogy a
földdel háljak, a Föld a harmadik,
akit nevezek anyának a
hatalmas égbolt alatt.
Babot és virágot vetek, szövök
szövetet, és lámát terelek,
gidákat. Itt, a hegyek között
hegybéli fennsíkon a házak.
Élek, mert nem találnak.
1988
Magyar népballada
Budai Ilona ablakba könyökle, –
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kincses kis ládája,
S kincses kis ládáját hóna alá fogja,
Hajadon kis lányát jobb kezin vezette,
Futkosó kis fiát bal kezire vette.
Megyen, megyen, megyen, sűrű, fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sötét rengetegön, –
Hát, mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar leteszi hajadon kis lányát.
Hajadon kis lánya ilyenképpen síra:
– Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba!
Magyar népballada
– Anyám, anyám, édesanyám,
Gyulainé édesanyám –
Én elveszem Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.
– Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton –
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát!
– Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya!
Magyar népballada
– Gyere velem, Molnár Anna,
Gyere velem bujdosásra;
Gyere velem bujdosásra,
Burkusfának árnyékába!
– Nem megyek én, Zajgó Márton,
Itt nem hagyom csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Kartőn ülő kicsiny fiam…
Mégis elment Molnár Anna,
Burkusfának árnyékába.
Feltekinte Molnár Anna,
Burkusfának ágaira.
– Küküllei János és a Minorita krónikája nyomán –
Szállott a hír, hollószárnyon szállott: Averszában meggyilkolták a magyar királyfit.
Amikor a hír Magyarországra érkezett, már úgy tudták a hírhozók, hogy Johanna királyné ajándékával, egy selyemzsinórral fojtották meg Endrét, mert Erzsébet királyné úrasszony, aki erősen féltette fiát, olyan gyűrűt húzott az ujjára, amely méregtől, acéltól megvédelmezte. Jól tudták ezt a gyilkosok, azért pusztították el kínos halállal a királyfit.
Fájt a szíve Lajos királynak, erősen fájt, mert igen szerette a testvérét. De a fájdalom hamar átadta helyét a haragnak: meg akarta torolni az öccse halálát. Az is eszébe jutott, hogy a szicíliai királyságot sem engedi át másnak, mert ahhoz most már neki van joga.
De milyen más az anyai szív! Ki írhatná le annak fájdalmát? Az anya keserűségét, siralmát emberi nyelv el nem mondhatja. Kimondhatatlan keserűség tépte, mardosta Erzsébet királyné úrasszony szívét.
– Somogyi népmonda nyomán –
Amikor Szent István Szalacska várát ostromolta, katonáival sokáig volt a vár körül, mégsem tudta bevenni. Később bíztatta katonáit, hogy szökjenek be a várba, de egyik se mert bemenni.
Ekkor Szent István fogott egy rossz kereket, és bekarikázott a várba. Itt bognárt keresett, s talált is. Neki adta a kereket, hogy csinálja meg másnap reggelre.
Estefelé járt az idő, szállást keresett. Kapott is szállást egy öreg néninél. Amikor lefeküdtek, azt mondta Szent István a néninek:
– De nem tudja ez a Szent István ezt a várat bevenni!
Azt mondja rá az öreg néni:
– Erdélyi népmonda nyomán –
Egyszer a kunok nagy sereggel megrohanták Kolozsvár falait, és már erősen szorongatták a várost.
Amikor Szent László király ezt meghallotta, tüstént hadat kiáltott, és erős sereggel megtámadta a kunokat.
Hullott a pogány, mint a fű a kaszás előtt, s aki tudott, lóhalálában menekült a magyarok elől.
A magyarok pedig vágták, kegyetlenül aprították a menekülőket.
Ekkor a kunok vezére hirtelen kibontotta az iszákját, ki a tarisznyáját is, s mintha magot vetne, a sok aranyat az üldöző magyarok elé borította. Erről példát vettek a többi kunok is, csak úgy szórták az aranyat, hogy a magyarokat megállítsák, és életüket megtartsák.
Hogy is kezdődött? Szeretném az elejéről elmesélni nektek az egészet. Izgalmas, felejthetetlen nap volt az egész II. b. számára. Talán az volt az eleje mindennek, hogy Takács Feri nem írta meg a leckét, nem tudta megfejteni a példákat, s elhatározta, hogy a szünetben visszalopódzik az osztályba, és lemásolja az egészet Szabados Gyurka füzetéről. Sikerült is észrevétlenül visszaosonni, kinyitotta Gyurka füzetét, de a példákat meg se nézte, mert egy kék borítékon akart meg a szeme. Gyurka édesapjának volt címezve. Belekandikált. Pénzt látott benne. Sokat, százhúsz pengőt. És akkor egyszerre eszébe jutott, amit szeretett volna megvenni, amire szüksége lett volna, ha nem hangzik feléje otthon mindig az a szomorú kérés: Miből? És a százhúsz pengő egyszerre ott volt a kabátja bélésében. A borítékot pedig összegyűrve Szenthe Sanyi padjába dugta. S a számtanpéldákkal már nem is törődve, gyorsan kisettenkedett. Sietett az udvarra, elvegyült a fiúk közé. Lármázott, ugrált, hogy mindenki vegyen róla tudomást.
Valahogy elhirtelenkedte szerepét ezidén a nyár. Nem várta meg a végszót belesütött a tavasz közepébe. Ragyogó kacagásával megtévesztette a természetet, vígan keresztülhúzott minden számítást. És most, amikor hivatalosan is teljesíteni kellene kötelességét, egyszerre unatkozva abbahagyja és szeszélyesen búcsúzni kezd.
A naptár szerint még kánikulának kéne lenni. De kint már ökörnyál kísért a levegőben és őszi skálákra hangolódik a szél. Váltakozva zuhog az eső és ragyog a nap, egyre hűvösebb mosolyával. És mintha mindenki vissza akarná fogni egy–egy sugarát, tárt ablakok vetítik kifelé a sötét szobák vágyódását.
Mint kíváncsi kút mélye tátong üresen a nagy udvar, amint éhesen és titokzatosan pislognak egymás felé az emberi hajlékok nyitott szemei.
Hirtelen kicsapódik az egyik udvari lakás ajtaja.
A mi papunk, az öreg Mátyás József úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes, fiatal, nyálas szájú gyermekember légire megpirongatta.
– Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak, s nem lopnak annyit, mint az ön községében.
– Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap.
– Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondogatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…
Amikor a vármegye községi bírókat becitáló gyűléséről Nagy András gazd’ uram hazafelé tartott, valami oknál fogva csontkeményre fagyott a faluja határában. Hideg téli szél kóválygott a határban és nem szelíden, hanem durván esett a hó… A fehér csillagok befurakodtak az ember fülibe, s betömték a lélegzetet vevő ember orrcsatornáit. A szél teljesen megbolondult. Hol elölről hátrafelé, hol hátulról előre lökte a vándort. Órasétálóként mozogtak az országút jegenyefái, akik már időben, ünnepi csöndben – gárdatisztekként mereven álldogáltak. Elég az hozzá, hogy Nagy András megfagyott a határban… Másnap lelte meg a mezőőr. Hazasuhantották szánon és felravatalozták a tulipános ládára. Gyűrűt vontak a rokonok a láda körül. De azért a kétely piszkálta a zuzájukat. A halálesetet így állapította meg Kis Örzse, akit »vénboszorkánynak« hívtak a faluban. Mindenkinek ezt suttogta:
– A várostól errefelé hét csárda van hazáig. És ez a halott biztosan bepálinkázott élete utolsó óráiban. Nem csoda, hogy elbukott és megdermedt, mint a faszent…
Az udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, lányok – diákok, kéksapkások. Tíz–tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszúnadrágos ügyetlen lábaival.
Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szegletesfejü fiú – egyhangúan elkedett számolni.
A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt s végül már csak egyetlen, zöldarcú, sovány kamasz maradt a helyén. „Csüle!” – vágta hasba a szegletesfejü. S a többiek szájáról ujjongva röppent el a kiáltás:
– Zöldbéka a csüle!
Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.
Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.
Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok –
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.
I.
Bolygunk a mezőkön,
Virágot szedünk,
Rezgő lombok árnyán
Meg-megpihenünk.
Oh ily zöld az erdő,
Oh ily kék az ég,
Ily piros a rózsa
Nem volt soha még!
A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, s világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
Fénnyel bőséges napos kék ég,
Felhőfoszlányok, karikák,
Alatta tanya. Fehérfalú
Istálló. Kócos barikák
Harapnak a föld zöld hajába.
Piros kis szalagjuk alól
Rézcsöngettyűiknek ver a szíve,
S a visszhangból még visszaszól.
A Rakoncáson szántanak.
Peremén párát hánt a nap,
Ködöt fujtat a két ökör.
Érzi a föld a kék vasat,
Bevérzi bőrét, széthasad.
Csoroszlyán vércsík tündököl.
Omlik a dús föld, húsa mély
Zsíros, fekete, mint az éj.
Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz a minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…
Krisztus-éjszaka, tenyered
átszögezték a csillagok.
Tücsökcipelés – tehetetlen
kínban fogad csikorgatod.
A Mindenség feszületéről
hogy nézel engem, Éjszaka!
Még meddig hordja arcod e
Veronika-kendő Haza?
Vérző vonásaid letörli
talán mirólunk a jövő.
Borulj ránk, Megváltó Sötétség,
Te sorsunkká feketedő!
Peregnek még harminc ezüstként
kalászból a búzaszemek.
De szomjunk enyhíteni gyűlnek
ecetes spongya fellegek.
A Mindenség feszületéről
meredsz rám, Krisztus-éjszaka.
Ki Téged lát, nem futhat e
kendőnyi országból soha.
1977
Döntve mind, lángjanincs menóra –
vérvágyat habzott föl ez óra.
Hiába érv, már hiába szó,
barabbást vonyít a hangadó.
Szörnyű fejéken vére omlik,
tépve rongy, hús feltépve csontig.
Torzakkal kimódolt a díszlet:
nyálán hörög, süvölt, feszítsd meg!
Titkaim nincsenek
s fáj ha ma bántanak,
lázadó szememben
foszlik a pirkadat.
Tükrében ott perel
ezer év hajnala,
ég sebe s bokrain
vérzik a Golgota.
Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus,
Krisztus, Krisztus, senki más!
Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus,
szóba sem jön Barrabás!
Krisztus, Krisztus, csak tehozzád
száll a szó, a jó fohász,
s szégyenében fuldokolva
rágja körmét Barrabás!
Krisztus, néha oly nehéz, ha
feddőn nézel, s ránk, ha vársz,
nem szól, mégis mint a mágnes
vonz magához Barrabás!
Irgalmat ők nem ismertek,
kezet-lábat átszegeztek,
s nem félve a rettenetet
felemelték a keresztet.
Ó, hogy még jobban láthassák
a vergődő haláltusát,
letépték véres palástját,
s döftek még egy lándzsaszúrást.
Azt gondolták az ostobák,
holta végső elfáradás,
s nem hitték, hogy a fulladást,
követheti feltámadás.
Árkosy Lajosnénak
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.
Állok merengve, hosszan, áhítattal:
Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én:
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arcát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanul:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanul.
„Ha zöld ágat hordok a szívemben, mindig száll rá dalosmadár”
Kínai mondás
„Krisztus virágunk,
szép termő águnk”,
nélküled járva,
hol leltem volna
mindig zöld ágra?!
„Krisztus virágunk,
szép termő águnk”,
vígan áldalak,
hogy megtaláltál
s megtaláltalak.
Mi a szó? Egy kép a világról.
Mellyel ember üzen embernek.
Kicsi virág, melyet egymásnak
lelkigomblyukába tűzünk.
Én neked illatos rózsákat tűzök
és liliomokat – Kicsi Kedves.
E halványeste reád gondolok, félve.
Ki messze vagy és álmodsz ezüst-haloványan
és üzensz nekem, láthatatlan.
Az örök rádión, a szívek rádióján.
És mondod, hogy kedves.
És mondom, hogy szeretlek.
Éjtől-éjig, naptól-napig,
virágtól-virágig folyik az üzenet
– a szívek örök titkos rádióján.
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
A padon ültek. Egyedül. Ketten.
Egymást csodálták önfeledten.
Hűség-szirmokat számlált ajakuk.
– Nagyot kacagott hozzá egy kakukk. –
…Szeret… Nem szeret… Szeret… Nem szeret…
Köröttük az ég volt a képkeret.
Minden csupa szín. Piros meg kék folt.
Festménynek tetszett, minden oly szép volt.
Az én szeretőm oly szeszélyes,
ő minden pillanatba más,
de úgy megváltozik az arca,
nincs rajta ismerős vonás.
Megváltozik a szeme színe,
a haja színe, mosolya,
cseréli folyton a nevét is,
ma Erzsi, holnap Viola.
Azt mondta, vár, sietek hozzá.
Kapja magát, elém oson,
egész már arccal, más alakban
pillant rám a villamoson.
Az ember milyen nyugtalan
ha egy-egy napra nyugta van
mert ha álmokat ne m terem
akkor a csönd is gyötrelem
és ha a szándék magtalan
a szerelem is hasztalan –
Nem sajnálod, hogy bimbó-szirmod
lehullattad az első csókkal?
Nem sajnálod, hogy én miattam
szakítottál a kacagókkal,
vidám, kislányos éveiddel?
Nem sajnálok, hogy aki eljött,
az csak egy furcsa ének-ember?
1920.
Gyümölcsfákat ültetek és régi földeken járok a város előtt.
Este van, csillagok hullnak, ősz vége ez és gyümölcsvetés ideje.
Nagy lélegzettel ittam a világot és elvittem a tengert két szememben
Kezeim megtanultak gyümölcsfát ültetni, hadonászó kezeim
Megcsöndesedtek, s lassúk és óvatosak.
El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.
Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.
1
Soha nem jutottál el oda, soha nem jutottál,
soha oda a virág-fához,
átfolyt szádon a Tisza,
benőtte oldaladat a fűz,
fogaid meszes tanya-falak,
soha nem jutottál el oda,
soha nem jutottál el
az asszonyok melléig,
lábuk folyamtorkolatáig,
Parancsszóra ébredtem s bújtam ágyba.
Parancsszóra ettem, ittam, verekedtem.
Kifacsartak, dögönyöztek, megfojtottak,
földre csorgatták lázadó agyvelőmet.
Ostoroztak és harapdáltak
(ostornyéllel és pudvás, vén fogakkal).
Leköpték a minőséget, csak a száj üvöltött.
Eskü alatt fogadtam térdreomlást,
magtalanságom mítoszát melengettem,
utolsó voltam a koldusok sorában.
Pazar életem volt.
Ki mer meghazudtolni?
/a csodafegyverek korában/
Se ország, se had, se pap, se király.
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta
ősz fürtjei fölé emelt Kodály.
Csak ahogy elhagyván a partot
lépett s nem süllyedt szennyek tengernyi sarába
a krisztus-tiszta lábú Bartók.
S mind, aki bírta még, utána…
Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak mágneses viharban,
sosem találnak vissza közénk.
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,
vérem hiába lövell ki az érfalon,
föl nem melegítheti őket,
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.
Zöld víz: az alte Donau.
Vitorlás, lánnyal: lenhajú,
a bőre bársony.
A szél mellette andalog
s lebegnek, mint az angyalok
a türkizszínű áron.
És csónakok és gyerekek
hasasok, csukafejesek,
visongás, lárma, ének.
A part homokján könnyedén
indul sok nyári kisregény,
mit mézzel ír az élet.
Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok,
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban
s egyéb szók, percek, ablakok,
hogy nyíltatok rám? Hogy láttok?
előttetek – fényben, vakon –
idegenül, zavartan állok,
s arccsontjaim tapogatom.
Szaladgálok üres szobákban,
tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,
s megijedek, ha kelni kell,
Elég a mának terhe,
Holnapra ne figyelj!
A talmi életbölcsek
Igyen csevegnek el.
De jaj, sötét szorongás
Kígyózik lelkemen…
Tudom, ha mát leéltem
Ezerszer fájóbb holnap
Köszönt le rám vijjogva
Szörnyű élményivel.
Poharat hát kezembe,
Pezsegjen újra vérem…
A mámor, ölelés között
A holnapot nem érzem.
Ez ma a menekítő szemérem, szavakba tört
derengés, léptek verése a feltört föld
peremén, duzzadó telek, a fákról lehántott
kéreg hazája, hó nélküli, csenevész,
fogódzik, üt a világra, szél veri, szél,
fordítjuk a hőre hámlani mérgest,
igazítjuk a sort sorba, zúgjuk az el-
felejtett ütemű dalt, tavaszba, tavaszba,
Magyar népballada
Od’alá szolgáltam, szolgalegény voltam,
Csóri patakon túl nyolc ökröt őrzöttem.
Lehajtván fejemet csipkebokor alá,
Kebelembe bújott a nagy sási kígyó, –
Szívem szorongatja, piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat már átalszakajtja.
– Vedd ki, atyám, vedd ki kebelembe bújót,
Kebelembe bújót, a nagy sási kígyót!
Szívem szorongatja, piros vérem szíjja,
Gyönge derekamat már átalszakajtja.
– Inkább elleszek én az egy fiam nélkül,
Minthogy már ellennék az egy kezem nélkül;
Eridj az anyádhoz, majd talán kiveszi.
Magyar népballada
Orosházárul fúj a szél,
Zörög az ágácfa-levél.
Babáj Gyurka, hova lettél,
Hogy Makóra el nem gyüttél?
– Mentem volna, nem lehetett,
A vármegye nem eresztett.
Megkötözték a lábomat,
Elzárták szabadságomat.
