Sántha György: Krumpliszedés
Megszakadt a dinnyeinda
és a száraz krumpliszár
sárga bokra olyan, mint a
vénasszonyarc, oly sivár;
mintha ezer ráncot rázna
úgy zörög, ha fú a szél.
Érik már és nemsokára
indul száz ördögszekér
s rohan a síkon robogva,
de nem vetnek ügyet se
rájuk, mint most, hogy dolog van:
a szegények szüretje.
Őszi rögön szétgörögve
nézem nagyját apraját:
elől halad az erőse,
földbe mártják a kapát,
s mintha vernék nagy haraggal,
hogy nyíljon meg kebele
ott, hol még langyos tavasszal
magot rejtettek bele;
s harsog a föld ahogy verik,
szívemen át hallgatom
és lassú lépésük szerint
versem rímmel sarkalom.
Két henye vágás – majd zajjal
hulló, síri koszorú,
harmadikra súlyos hanttal
fordul ki a bokor s új
fehér bőrrel villannak a
hamvas „Ellák” a napon
halkan sírva, apró nyafka
hetes-tejes malacok.
Édes-drága újszülöttek!…
S lányok, kontyos angyalok,
szabadítón szedik őket
föl s viszik a garabót;
rajtuk háromszín harisnya:
főben föld-, fölötte nap-
barnított és aztán mint a
hó – ha mélyen hajlanak.
Mélyen hajlanak. Ruhájuk
rongyos, mint a krumpliszár,
egy alak mégis utánuk
jár s pogányul muzsikál,
gyomrukig néz tüzesnyersen
pimaszul rájuk ragad
s hogy a föld ne ünnepeljen:
beléjük fojtja a dalt.
Csak két ember nem hallgat rá:
egy legény és egy leány.
Elmaradnak: titkos „hajrát”
zúg bennük az óceán.
Marcsa fiaskrumplit talált
és Pistának kacagva
dobja át, szép aranykantárt,
szemeit ráakasztva.
Náluk nincs most senki hősebb:
nyomukban a rög nevet
és gyorsabban forrnak össze
minden fájó földsebek.