Nadányi Zoltán: Balatoni ballada

Valakihez csónakon
jártam én a Balaton
rengeteg vizén.
Nem szabad!
nem szabad!
brekegett a békahad,
de bántam is én.

Délután és délelőtt
hozzá ment és tőle jött
az én csónakom,
nyíltan is,
loppal is,
sokszor sebbel-lobbal is,
más, más utakon.

A Balaton úttalan,
mégis annyi útja van,
keresztútja is,
rendes út
és hamis,
alagút is, még az is
és mind oda visz.

Sűrű ott a parti sás,
dombon egy faóriás,
ő alatta ül.
Tudtam én,
ő az ott,
mégis mindig jelt adott
messzi-messzirül.

Éppen hozzá evezek,
a víz tükre megrezeg,
sírni kezd a szél.
Nem a szél,
nem a szél,
valaki sír, míg csak él,
azt hozza a szél.

Sír a parton valaki,
sírni jár ő oda ki,
sír keservesen.
Valaki,
valaki,
egész világ tudja, ki:
régi kedvesem.

Áll a parton, erre néz,
szíve attól oly nehéz,
ott áll óraszám.
Egyik itt,
másik ott,
ezt a bolygó csónakot
ketten lesik ám.

Egyik lesi boldogan,
de a másik odavan,
lábán alig áll,
de mit is
tehet ő,
cserbehagyott szeretők?
sír, sír, sírdogál.

Hogy is, hogy is bírja ki?
majd a lelkét sírja ki,
tenger könnyet önt,
tegnap is,
ma megint,
ezt ő sírta össze mind,
ezt a vízözönt.

Most egyszerre fájni kezd:
hogy nem tudtam eddig ezt?
hogy ez könny-özön?
Az egész
Balaton,
minden csepp a csónakon
könny, könny, csupa könny.

A lapáttól, ha forog,
könny szakad és könny csorog,
csak úgy csörgedez,
mennyi könny,
mennyi könny,
itt is egy az öklömön,
az ő könnye ez.

Az ő könnyét zavarom,
keverem és kavarom,
ott keringek én,
szerencsém
keresem
az én régi kedvesem
könnye tengerén.

Most is máshoz evezek,
azt ígértem, ott leszek,
ha esik, ha fú.
Evezek,
evezek,
evezőim nehezek,
beborít a bú.

Visszafelé hajt a szél,
sokkal messzebb most a cél,
mint volt azelőtt.
Kel a hold
könnyesen,
eleresztem csöndesen
a két evezőt.