Kemény Simon

– Thuróczi János krónika nyomán –

Ha a török prédára éhezett, nem sokat töprengett, betört Erdélyországba, és onnan mindig sok zsákmánnyal tért vissza. Hiszen megtehette, mert a föld népének védelmezője nem volt, az urak csak a maguk birtokával törődtek.
Egyedül Hunyadi János szánta meg a szegénységet, csak az ő keze szorult ökölbe, amikor a felégett falvakat látta. Nem is várta meg, míg a török betört, sokszor megelőzte a támadásban.
Így járt vele a híre s Mezet bég is, aki úgy tanyázott Marosszentimre mellett, mintha a hazájában volna. De azért mégsem, mert itt bátrabban rabolt és fosztogatott.
Hunyadi pedig megelégelte a török vakmerőségét, és váratlanul megrohanta Mezet bég táborát. Az első rohammal elsöpörte a törököt, de aztán a bég mozgósította a tartalékot is.
Egyszerre Hunyadi azon vette észre magát, hogy a török háromfelől támad ár. Hirtelen tömött sorokba szorította a katonaságát, aztán lassan hátrálni kezdett. Váratlanul átkelt az Ompoly vizén, és visszavonult Gyulafehérvárra. Ott vára be a székelyek seregét.
De ezalatt Mezet bég is felkészült a csatára. Összehívta legjobb tisztjeit, legbátrabb vitézeit, és azt mondta nekik:
–    Az oroszlánt csak az pusztíthatja el, aki a szívét eltalálja. Ilyen oroszlán a magyar hadsereg is, annak pedig Hunyadi János a szíve. Csak úgy győzhetünk, ha Hunyadit elfogjuk vagy megöljük.
–    Úgy legyen! – kiáltották a tisztek, ezt kiáltották a közvitézek is.
Az egész török sereg felkészült a harcra, és mindenki Hunyadit akarta levágni.
De Mezet bég ezzel sem érte be. Azt mondta a vitézeknek:
–    Jól figyeljetek, hogy Hunyadit mással össze ne tévesszétek! Ez a vezér mindig ott jár, ahol legerősebb a küzdelem. Fehér paripája kiragadja a legnagyobb sűrűből. Hunyadi ezüstsisakot visel, karján címeres pajzs van, rajta egy holló, amelynek csőrében gyűrűt láttok. Erről megismeritek.
–    Megismerjük, és meghal – mondták erre a tisztek és a janicsárok.
Eközben Hunyadi is felkészült a csatára. Feltette ezüstsisakját, felöltötte címeres páncélját, és elővezettette hófehér paripáját.
Ekkor azonban alvezére, Kemény Simon megállította, és azt mondta neki:
–    Uram, a kémek jelentették, hogy az egész török tábor egyedül a vezért keresi, magára Hunyadira támad. Cseréljünk fegyvert, páncélt és lovat, mert ha én elesem is, így a győzelmet biztosítjuk.
Hunyadi egy percig gondolkodott, aztán szó nélkül intett Kemény Simonnak, hogy vesse le a páncélját. Ott mindjárt fegyverzetet és lovat cseréltek.
Nemsokára szemben állott a két sereg. A magyar sereg élén, hollós címerrel a karján, hófehér paripán Kemény Simon állott.
Amikor a két sereg összeroppant, minden török vitéz a fehér paripán lovagló, hollós címerű lovagra támadt.
De a székelyek nagy hagyták a vezért: keményen aprították a janicsárt. Hiszen apríthatták, mert annyian voltak, mint a sáska.
Nemsokára a hollós címerű lovag mellett ott feküdt a török sereg színe–virága, de hiába, mert csak úgy özönlött oda a sok török.
Végre a sok sebtől a vezér már ellankadt, egyszerre a lova is összeroskadt alatta. A székelyek rémülten látták, hogy a vezér eleset, a törökök pedig rettenetes hangon üvöltötték:
–    Hunyadi meghalt! Hunyadi meghalt!
Már–már megzavarodtak a magyar és a székely hadsorok, amikor az Ompoly mellől új sereg bontakozott ki, és a sereg élén ott vágtatott maga a vezér: Hunyadi János!
–    Itt van Hunyadi! – kiáltotta mennydörgő hangon, s bár Kemény Simon páncélját viselte, mindenki megismerte hangjáról és kardjának csapásáról. Nyomában ott vágtattak a legjobb vitézek, akik súlyos kardcsapással álltak bosszút Kemény Simon haláláért.
A törökök iszonyúan megrémültek, amikor Hunyadit meglátták. Mintha sírjából kelt volna ki, túlvilági alaknak látszott.
Az egész török sereg futásnak eredt, a magyar meg keményen üldözte. Levágták ott magát Mezet béget is, de még növendék fiának sem adtak kegyelmet.
Annyit zsákmányoltak azon a helyen, hogy a török boglárok árából templomot emelhettek a csata helyszínén.