Mentes Mihály: Kukoricaföld szüret után

Kiaszott száraz boszorkasereg,
Megtépett zörgőcsontú vén karók.
Csúfságnak nézi a kölyök tavasz:
„Ily aszott vének csak tűzre valók.”

Szerelmes szellő a múlt tavaszon
Nótákat súgott a fülükbe még…
Frissen és telten hajlott derekuk,
Mámornak ittak napsugár-zenét.

Aztán ölükben csöpp élet fogant,
Kívánatos, friss fiatal gyümölcs.
Testük kemény lett lassan, mint a fa,
Minden hajlásuk féltő, lassú, bölcs.

Lángolt a rőt nyár. Rostjuk, idegük
Gyümölcsbe szűrte a napsugarat,
Szívük vérét is: minden édes ízt –
Maguknak semmi, semmi sem maradt.

Észre sem vették, édes Istenem,
A szüret napja, jaj, elérkezett.
Méhük gyümölcsét (egy szent kincsüket)
Kapzsian, durván tépik vad kezek.

Árván maradt a boszorka-sereg,
Kiaszott, tépett, zörgő vén karók,
Dér csípi arcuk, tél rájuk havaz,
Csúfolja őket a kölyök tavasz…
Én sírok rajtuk: „Drága, szent anyók.”