Miért magyar a cigányzene

ciganyzenekarhortobagyon Miért nem inkább a népzene, miért »magyarnótázás cigányzenével« kérdezte egyik, e sorozatban megjelentetett vers, [valójában műdal-szövegrészlet] okán egyik hűséges olvasónk.

Az 1800 évek elején egyre nagyobb igény mutatkozott a táncos mulatságokon, hogy magyar táncokat, magyar szövegű, magyar dallamvilágú zenére járhassanak a mulatozók. Ezekről, mint a – nemzet szimbolikus ellenállásáról a bécsi Burg-gal, a császári erőszakoskodás Jozefinizmusával szemben – számtalan novella íródott.(1) Majd neves előadóművészek [Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások], továbbá a cigányzenészek népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat változott: a XIX. század elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen.

Berner Ádám, civilben pozsonyi ügyész, 1805-ben és 1808-ban adta ki Tizenkét Magyar nóta, illetve Hat Magyar nóta címmel az elsők közt verbunkos darabokat, amelyeket egyre több zenemű követett, mint amilyenek Rózsavölgyi Márk 1860-ban megjelent Kótás füzetében találhatók. E kor és dallamvilág híres zenészei elsöprő többségben cigányok voltak, így a hírneves verbunkos triász, mint Bihari Jancsi, Lavotta János és Csermák Antal, a biedermeier kor prímás királya Farkas Miska,Rácz Pali, Berkes Jóska, Radics Vilmos és Balázs Kálmán, a korán elhunyt Patikárus Ferkó cigányprímások, a tiszavidéki Kossuth prímás Boka Sámuel, vagy a műfaj egyik koronázatlan fejedelme Dankó Pista. A híres cigányprímások legtöbbje még írástudatlan volt, vagy pedig a kottát is később tanulták meg, mint az előbb említett Dankó, Helvey Gyula kottaírótól. Ekkor kezdte felváltani az eddigi táncokat, a félrelökött »Englis, Strassburgis, Langánsz-Menüette« helyett, a »Hatvágás és sarkantyús verbunkos«, a körmagyar, a koszorú, vagy a füzértánc. E táncok eredete leginkább a verbunkhoz[verbung] kapcsolható, a német Werbung »toborzás« -szó nyomán. Az új táncstílus szólóban és csoportosan járt férfitánc típusa. Névadója a század közepétől szokásos táncos verbuválás, bár történetének e korai periódusában még nem beszélhetünk a mai értelemben vett verbunk stílusról. Előtörténetét és kialakulását tükrözik a XVII. század végének tánczenei emlékei, mint a hajdútánc, a múlt hagyományát őrző, ungareszka típusú dallamok és a verbunkot ígérő, korai stílusjegyek. A XIX. századi története elválaszthatatlan a tánckultúránk megújhodásában és nemzeti táncstílusunk kialakulásában jelentős szerepet játszó reformkori törekvésektől és attól a néptáncot is átalakító változástól, amely parasztságunk korszerű formanyelveként teremtette meg a verbunkot, a csárdást és a többit. A csárdás új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca, nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző Közép-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. A csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit, organikus egységbe ötvöző formáit, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk.(2)

A magyar nóta születése szintén a biedermeier kor leváltásához köthető , ilyen műdal Farkas Miska cigányprímás szerzeményei, mint »Az ábránd, Képeddel alszom el, képeddel ébredek; az Ida és Csikós csárdás.« A magyar nóta egyéni szerző[k]től származó, újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a XIX. század népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal vagy cigányzene. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a XVIII. századi diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat, a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. A nagyszámú XIX. századi nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán,[Három a tánc, Szépen muzsikálnak, Eresz alatt fészkel a fecske] Szentirmay Elemér[Csak egy széplány, Ne menj el, Jaj de édes] és Dankó Pista,[Egy cica, kéz cica; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, Nincs szebb lány a magyar lánynál.] De neves, sokat játszott szerző volt többek közt, Szabolcska Mihály papköltő,[ Salzburgi csapszékben] vagy Lisznyai Damó Kálmán,[Nemzeti kördal, A szerednyei bor, Garibaldi-nótája] Zivuska Andor[Haragszik rám…] és Pósa Lajos,(3) a korszak egyik kiemelkedő irodalmára. [Pósa Lajos özvegyének egykori állítása szerint:»Közel nyolcszáz dala zeng a nép ajkán. Ebből négyszázat maga Dankó Pista zenésített meg.«] A magyar nótának, talán még inkább mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói [katonakarmester] cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették. Nem szabad elfeledkeznünk a XIX. század vége és a XX. század közepéig oly népszerű, néha pajzán, népies mulatónótákról sem. Legtöbbjének ismeretlen a szerzője, dallama, szövege közismert mint az alábbi, vélhetőleg ez áll legközelebb a magyar népdalok szöveg és dallamvilágához. Ebben a témában többet, a Szózat havilap,→ Archívum→ Értékeink menüpontban, Törőcsik Attila sorozata: A magyar népdalok szövegvilága. (4)

Ó, be sok hal terem a nagy Balatonban!
Minden ágon egy mérce makk a Bakonyban.
Örül ott a halász, rikkongat a kanász
Örömében.

Szépen illik a sült kappan a cintálban.
Jó bor terem Füreden és Köveskálban.
Igyál, jó barátom! Neked ezt kívánom:
Sokáig élj!

Addig kell a vasat ütni, amíg tüzes.
Semmit sem ér az a hordó, amely üres.
Kell hát bele tenni, ki kell aztán venni,
Ha szükséges.

Ezek a műdalok ma már irodalmi- vagy még inkább irodalomtörténeti értéket képviselnek, hisz az eredeti magyar nóták immár kétszáz éve kezdve elfekélyesedtek, a preferált népdalok egy része is inkább népiesnek mondható, bár akkor is, az egy külön kategória. Ha megtekintjük idevágó [www.szozat.org →Értékeink vagy →Archívum→Értékeink] menüpont alatti bőséges anyagunkat, láthatjuk, a népköltés- népballadák kategóriában neves néprajzosok, gyűjtők, zeneszerzők, mint Kriza János, Kodály, Bartók, Domokos Pál Péter, Kálmány Lajos, Sebestyén Gyula és társai ilyen tárgyú gyűjtéseit, amelyek azután táncházakban, fonókban kötöttek ki, megzenésítve, később nagyon helyesen.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, Darnay Kálmán, Wikipédia , http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/dankopelet.htm

összeállította:-cspb-

Felsőmenü

Miért magyar a cigányzene