Batta Péter: Az első mise

A világháború idején történt…

    Két éve ettük már egyhelyt a hadifogság keserű kenyerét. Amely keserű kenyér sokszor hónapokig savanyú krumpli alakjában jelentkezett.

    Megtörtént azonban kivált elejibe az is, hogy ugyanazt a tésztalevest estéről-estére hetekig feltálalta asztalunkra a derék kantinos, de miután langyos víznél a többé-kevésbé elázott tésztapépnél nem volt egyéb, estéről-estére következetesen nem nyúltunk hozzá.

    Ha azután véletlenül még sült vagy főtt tengeri hal került második és főfogásképp terítékre, no akkor meg feléje se mentünk, azaz hogy feléje mentünk, de idejében hátat fordítottunk az elegáns «refectoir» szóval méltatlanul illetett helyiségnek. Valami átható, rettenetes messze terjengő illata volt ennek a tengeri vadnak. Hogy mily fajtája lehetett az a tengerek nyüzsgő állatvilágának, ma sem tudom. Tán tőkehal volt. Vagy tintahal. Tudja az ég. A tintahal neve valahogy az iskola-korbeli tintagaluskára emlékeztet, ami szintén az utálat bizonyos nemét kelti bennem még most utólag is s így lehet, hogy tintahal húsával traktált bennünket a jó frank vállalkozó.

    No, de nem erről akarok most értekezni.

    Két éve ültünk már – mondom – bezárva Fort Baraux várába és vártuk csaknem reményvesztetten a szabadulást. Belülről nem is látszott, hogy vár volna az, ahol végigunatkoztuk napjainkat. Rendes házak, sőt emeletes épületek emelkedtek ott sorban mindenféle célokat szolgálva. Persze csupa katonai célokat értve ez alatt. De ha az ember egyszer megindult valamely irányban, pár percen belül okvetlenül egy 8-10 méter mély, téglával kikövezett jó meredek várárok párkányára került. Amelyet természetesen nekünk megközelíteni lelövetés terhe mellett tilos volt.

    A többi épületek, kaszárnyák, tiszti, altiszti lakosztályok, konyhák, raktárak, kórház stb. mellett volt egy kis romantikus bádogtornyú oldalán napórával felszerelt kápolnácska is. Kétszáz ember férhetett belé, ha kissé szoroskodott. Persze mindezt mi csak kívülről láttuk, illetve következtettük. Bekukkantani nem volt alkalmunk.

    A kápolna létezése adta azonban az eszmét, hogy egyéb panaszaink mellett – mert voltak panaszaink bőségesen – azt is követeltük mi katolikus tisztek, hogy egyszer-másszor szolgáltassanak a kápolnában misét is részünkre.

    A panaszok elhangzottak. Orvoslás nem, vagy csak nagy ritkán érkezett. Sőt. Megtanultuk a nemzetközi jog egy új szavát, egy új intézményét: a represszáliákat. Ami hétköznapi nyelven azt jelentette: Ha te ütöd az én zsidómat, én is ütöm a te zsidódat. Akkor ezek a zsidók mi mindenféle fajta keresztény tisztek voltunk. Hol Német, hol Franciaországban.

    Közben múltak az évek. Föl se tűnt hát, hogy a sötétkék egyenruhás alpesi vadászőrség tagjai között egyszer csak megjelent egy borotváltképű közbaka. Vörös pantalló, vörös pörgesapka, aranygombos kékzubbony volt a mondurja. Tette a szolgálatot, mint a többi. Állt a várárok partján puskája csövére támaszkodva és figyelt be ránk. Vagy vállára vetve a mordályt, járt le és fel a vár sáncán. Biztosan színész – gondoltuk.

    Meglepetésként hatott, mikor az utána következő vasárnapra misét hirdettek a kis kápolnába. Reggel nyolc órára. Esemény. Gondoltuk, az öreg falusi abbé jön föl a szomszéd községből. Misét szolgáltatni a gyűlölt «Boche»-nak.

    Esemény volt. Meghatottan léptük át a kápolna rég nem koptatott küszöbét. A francia őrség tagjai hirtelen kitakarították. Az éves pókhálókat letörölgették. Mintha régi tömjénillat is terjengett volna bent.

    Elfogódottan foglaltunk helyet az üresen várakozó padsorokban s tekintetünket az egyszerű oltárra függesztettük. Élénken emlékszem arra, hogy a szentélyt a templomhajójától elválasztó alacsony rácsozat egyes lécei heggyel lefelé irányított, de szépen és tisztán kiformált vasnyilak voltak. A földbe akartak futni, nem a mi szíveinkbe.

    Vártuk a napot.

    Megcsendült a ministráns kezében a beharangozó csengettyű s a misekönyvet hozó alpesi vadászkatona után megjelent a borotváltképű.

    A meglepetés moraja hangzott fel sorainkból. A csupaszképű katona tehát nem színész, hanem pap. Hogy utolsó kétségünk is eloszoljék, amint letérdelt az oltár előtt, kivillant a hosszú ingszoknya alól a – vörös nadrág.

    Gondolkodóba estünk. Íme a francia pap megteszi kötelességét hazájával szemben, mert fegyvert ragad s ugyanakkor nem felejti eszményi hivatását sem, mert megjelenik az oltár előtt is, hogy bemutassa az Úrnak a szentmise áldozatot. Hozzá még az ellenséges fogoly tisztek lelki üdvösségére szánva.

    Kántorunk azonban nem volt. S így a mise csendesnek indult.

    De nem azért egyesültünk mi ellenségek ma mind lélekben, hogy ez egyszerű halk mise később ne váljék hangos, sőt dalos misévé. Az egymást gyűlölők megbékülésének himnuszává.

    Az elnémult orgonát aznap felváltotta, helyettesítette ugyanis két kis füsti fecske. Mert az áhítatos csendbe egyszerre csak enyhe szárnycsapkodás suhogott bele. Egy pár villásfarkú fecskemadár lebegett be a nyitvamaradt nagy ajtón keresztül a templom hajójába. Ide-oda lebegtek a falak mentén. Tán bogárkákat, legyet, pókot kerestek. Az is lehet, hogy fészekrakó hely után kutattak. Egy-egy sarok körül egy helyben sokszor hosszabb ideig billegették keskeny, hegyes szárnyaikat. Mikor már minden zeget-zugot jól megtapasztaltak, leültek a kórus védő párkányra. Megültek egymás mellett, s mint akik a legjobban végezték dolgukat, megelégedett csevegésbe kezdtek.

    És csicseregtek, csittegtek-cattogtak a mise egész hátralévő részén keresztül. Helyettesítve, pótolva kántort, orgonát, kórust, éneket.

    Lélekemelő jelenet volt. Szinte megfeledkeztünk mindenről és mindenkiről. Csak néztük, belső gyönyörrel szemléltük s hallgattuk e csacska kiskántorok Istendicsőítését.

    Lélekben megtisztultunk. Hangtalanul imádkoztunk. Mi, vegyesvallású franciaországi német, magyar, osztrák hadifoglyok.