Márai Sándor: Gyümölcsfák

Gyümölcsfákat ültetek és régi földeken járok a város előtt.
Este van, csillagok hullnak, ősz vége ez és gyümölcsvetés ideje.
Nagy lélegzettel ittam a világot és elvittem a tengert két szememben
Kezeim megtanultak gyümölcsfát ültetni, hadonászó kezeim
Megcsöndesedtek, s lassúk és óvatosak. Gyümölcsfát ültetek és várom a csöndet,
Azt a másik csöndet, nem a magány és szemlélődés csöndjét, nem a hideg
Meditációk gőzös csöndjét, nem: kezeim a munka csöndjét várják, a meleg
Földekben tapogatózó magvak életének csöndjét, az erek
És gyökerek vérkeringése csöndjét, várom azt a csöndet, ami hangtalan
Zajával a termésnek lükteti a világzörej néma taktusát, madárrepülés
Csöndjét várják kezeim, fölbuggyant rétek csöndjét, néma állatok
Életének tiszta, tartalmas csöndjét, és a zúgó és pusztuló napok
És csillagok nagy ünnepének csöndjét, amiben földgolyók
Illeszkednek el pici és hallhatatlan lármákkal, háborúk és forgalmak
Erőlködő zörejeivel. De én tudom, hogy egyforma csönddel zúg az időben
Gyümölcsfáim magva és az otromba csaták fájdalmas dörömbölése
És a hideg könyvek erejedt szómagvai, tudom, hogy csönd vagyunk mind és néma
Elemei a süket végtelennek, amiben kedvünkre bomolhatunk nevetséges
Szavakkal és kezünk hasztalan épít piramisokat az idő közönyös szemei elé, –
Mégis gyümölcsfát ültetek, mert az ember magvető állat a földön.
És sorsa várni az évszakokat és kuporogni apró mozdulatokkal a végtelen
Semmik vagy valamik árnyékában s lesni a szökkenő termés jeleit,
A szél járását, a hallgatni aggódó fülekkel a csöndet, amiben ugatnak
Az expresszvonatok, s csillagok sisteregnek, s a virágzó fák és táncoló rovarok
És sikoltó forradalmak és érő gyümölcsfáim nesze, mint az este hangjai
Összetapadnak, sűrűn és egykedvűen. –