Dálnoky János: Így kell annak lenni

Pallai Tamás kihörpintette a művész-kávéház jónak éppen nem mondható feketéjét, rágyújtott és a reá annyira jellemző vitatkozó pózba helyezkedett:

    -Tudod, beszélhettek akármit, én megmaradok az elvemnél: csak olyan nő lehet a feleségem, aki élettársam is mindenben! Kezdve a regényalakok lélektani boncolásától a színdarabírás fortélyáig mindenben…

    Ardai megpróbálkozott minden gúny nélkül felelni:

    -Szóval nálad csak tehetséges írónők remélhetnek!

    Pallai felhorkant:

    -Hiába gúnyolódsz, ez nekem, ha úgy tetszik, házassági fixaideám. Van, aki csak a szőkét, vagy a barnát, én meg csak velem egynívón álló nőt veszek el. Nekem harmónia kell!

    Ardai, mielőtt felelt volna, körülményesen rágyújtott a szokott fekete utáni szivarra:

    -Hát nézd, mondok én neked valamit.

    Pallai idegesen legyintett:

    -Nagyon jól tudod, hogy hiába!

    De Ardai békítően vállára tette a kezét:

    -Várj csak! Sem meggyőzni, sem oktatni nem akarlak. Egyszerűen csak elmondok valamit, ami talán érdekel.

    -Te most huszonnyolc éves vagy. Nevedet kezdik ismerni, könyveid fogynak, színdarabjaid szaporodnak. Az az ember vagy, akire a közvélemény azt mondja: fiatalon futott be. És Te most kezdel azon gondolkozni, hogy mégse élet ez így egyedül. Mint én akkor – most húsz éve –, mikor annyi idős voltam, mint Te és kezdték megismerni a nevemet, mint most a tiedet. Nem tagadom, hiszen nevetséges is lenne, hogy sok úgynevezett esetem volt. De ha belegondoltam, hogy azok közül valamelyikkel leéljem az életemet, fáztam még a gondolattól is. Habár a kört, mint Te, én is alaposan megszűkítettem. Nekem természetesen az volt a fontos, hogy szeresse a zenét. Sőt mi több, értsen hozzá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy erkölcsi értékekre, etikai követelményekre nem voltam tekintettel. Hiszen… de miért vágjak elébe a dolgoknak. Mit mondjak, nagyon nehezen ment. Mindig fordított volt az összhatás. Voltak, akik nagyon tetszettek, de amint belemelegedtünk vagy akár csak belelangyosodtunk valami zenei témába, olyanokat mondtak, hogy no…! Akadtak persze, akik megfeleltek az előírásnak, de viszont ezeknél meg a «külcsínről» jobb volt nem is beszélni.

    …Kezdtem elkeseredni s ebben az időben sokat dicsőítettem a boldog agglegénység örömeit. Elhatároztam, hogy ha nem találom meg zeneileg is az igazit, inkább sohase nősülök meg… Egy este, valami egyesületben, ahol a legújabb darabomból játszottam el néhány részletet, megismerkedtem egy lánnyal. Mondhatom neked, hogy az első félórában, percet mégse merek mondan, beleszerettem, még pedig végérvényesen. Persze az első az volt, hogy – amint szoktam – elmondtam neki elveimet a házasságról. Először kinevetett:

    -Hát igazán sajnálom magamat. Akkor én nem nagyon remélhetek.

    Meghökkentem:

    -Hogy érti?

    De ő csak nevetett.

    Egyszer megpróbáltam kiszedni belőle, hogy mit akart kifejezni azzal a mondattal, amit még ismeretségünk elején mondott. Ha jó emlékszem, valami viccel ütötte el a dolgot. Nem is firtattam, mert olyannyira nem volt fontos… Ilonka egyszer csak egy hangjegyfüzetet adott át, teleírva az utolsó sorig. Azt mondta, a saját kompozíciója. Mint egy őrült rohantam haza a zongorámhoz. Barátom, gyönyörű volt. Mélységesen szerettem, de úgy éreztem, hogy drágább már nem is lehetne. Hamarosan megtartottuk az eljegyzést. Pár hét volt már az esküvőnkig, mikor beszélgetés közben Ilonka nagyon komolyan odasúgta, hogy mondani akar valamit. Gyanútlanul mentem be az úriszobába. Félve kezdte el:

    -Nézze Pista! Én valamit… nekem valamit meg kell mondanom. Mindig akartam, de sohase voltam elég erős. Tudom, hogy meg fog vetni és hogy a mi boldogságunknak is vége, de mégis kell! Tudja… az volt az igaz, amit először mondtam, a többi csak hazugság volt. Mert én csakugyan nem értek a zenéhez. És…

    Ezzel odafutott a könyvszekrényhez:

    -Keserves tanulással készültem éjjelente, hogy beszélhessek magával arról, ami érdekli, mert tudtam, hogy szeret… és én is szeretem. Itt vannak a könyvek.

    Ezzel odadobott az asztalra egy tucat zeneelméletet és zeneesztétikát. Én meg csak tátogtam, mint a szárazra került hal. Még csak álmomban sem mertem volna erre gondolni. De Ilonka nem is várta, hogy feleljek. Sírásba fulladt a hangja, ahogy még egy kottát is odatett a könyvekhez:

    -És itt van, amiből kimásoltam, amit magának odaadtam, mint saját szerzeményemet…

    Az utolsó szavakat már alig értettem. Kitört belőle a zokogás. De, elhiheted, velem is forgott a világ…

    Nagyot szívott a szivarból, csendesen elmosolyodott, ahogy folytatta:

    -Hát, látod barátom, ilyen az élet. De hát talán jobb is így.

    Hirtelen az egyik pincér lépett az asztalhoz és súgott valamit Ardainak, mire ő sajnálkozva állt fel:

    -Ne haragudj, öregem, de mennem kell. Feleségem telefonált, hogy vendégek jöttek. De hiszen, amit akartam, el is mondtam már.

    Míg fizetett, Pallai töprengve szívta a cigarettáját. Nem tudta megállni, hogy ne fűzzön valamit az elbeszéléshez:

    -Veszíteni úgyse veszítettél, hiszen kevesen élnek olyan boldogan, mint Te a feleségeddel… Hanem azt még megmondhatnád, hogy mi lett a bájos ki csalóval?

    Ardai éppen a kezét nyújtotta, hogy búcsúzzon. Most elnevette magát:

    -Hja, igaz! Azt meg el is felejtettem a nagy sietségben. Hanem köztünk maradjon! Te is ismered: a feleségem…

    Pallai elgondolkozva gyújtott rá egy új cigarettára. Elgondolkozott, mert hát: mégis furcsa az élet!

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo