Gyulai Pál: Margit szigetén
Az alkonyfényen rezdül a fa lomja,
És nyájasan behajlik ablakomba,
Derűs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy’ vagy szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott kinn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündér sziget!
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt;
Hallom beszédit, amint föl- s lejárnak,
Újabb meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi mind örül, tréfál, nevet.
A jó kedv meg nem illet engemet,
S ki tudja: vaj’ lesz-é még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…
I.
A XIX. század utolsó negyede számos új világirodalmi irányzat jelentkezésében gazdag Magyarországon, de ezek a vonulatok a régiekkel együtt elvegyülten jelentkeztek [romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus és társai]. E tendenciák érvényesülésénél fontosabb jelenségnek kell tekintettük a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatokat, amelynek aktív részese volt az a Szentessy Gyula, aki Nagyváradon született 1870. december 18-án. Egyfelől külvárosi bohém, de lelkében dallamok zsongtak, a nagyvárosi költészet egyik első hangja Heltai Jenő, Makai Emil és mások társaságában. Az örökké zsongó, immár egyesült Budapest, e mellet még új, a korszak irodalmi és politikai gyakorlata ellen lázító gondolatok melegágya is volt. A fiatalok érdeklődését az 1871-es párizsi kommün inspirálja a szocializmus ügye iránt. Darmay Viktor „A communeről”, Ábrányi Emil „Az Internationale” kantátája című versei a párizsi utópista és anarchista forradalom hatása alatt keletkeztek. E költők mind esztétikai ideáljaikban, mind politikai felfogásukban elszakadtak a „népnemzeti” iskola társadalmi bázisát alkotó nemességtől: a „szegények” mellé állítja őket, s homályos, irreális és vad illúziókért lelkesülnek.
Bárd Oszkár az erdélyi irodalom nagy magányosai közé tartozott. Élete javarészét Erdély északi részében, távol városoktól és emberektől élte le. De Galgó a kis falu, ahol körorvosként működött, számára „Széphalommá“ vált, boldog rejtekhellyé, ahová könyvek és barátok vitték el a külvilág minden szépségét és ahonnan ritkán Ő is elindult az emberek közé, hogy aztán hazatérve ismét önmagába roskadt, könyvei közé temetkezett, hogy feledést, vigaszt találjon lelke fájdalmaira. Nem tartozik irodalmi klikkekhez, nem csábították olcsó és könnyű sikerek, magában zárkózottan élt és dolgozott könyvei és problémái között és ezt a csatát a művészi és emberi igazságok kifejezéséért folytatott Góliát-küzdelmet egyedül, egymaga vívta meg. A kikeresztelkedett, magát magyarnak valló zsidó Bárd Oszkáron és a magyar protestáns Reményik Sándoron kívül alig van e korszakban erdélyi költőnk, akinek annyira fájt volna maga az élet, a meggyalázott eszmék, a félve kimondott szavak és az elhallgatott igazságok. Mindkettő önmagával és a sorssal küzdött, miközben az alkotás láza és a lelki szenvedések felemésztették testi erejüket.
Az Ady után következő nemzedék költői közül az irodalmi élet s a kritika József Attilát méltányolta legkevésbé. A Nyugat hasábjai nem nyíltak meg előtte, mint szerencsésebb kortársai, Szabó Lőrinc, Illyés és kezdetben Erdélyi József előtt, pedig a lírikus nálunk ugyancsak rászorul a folyóiratra, a folyóirat üti őt költővé s juttatja el ahhoz a csekélyszámú közönséghez, mely a líra iránt érdeklődést mutat. A Baumgarten-díj kegyében csak akkor részesedett, midőn már későn volt s ekkor is csak a szerényebbi kitüntetésből jutott neki. Kortársai igen hamar megtalálták az ürügyet, hogy eltávolodjanak tőle, egyikük vérig sértő gúnyverset is írt róla. Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legnagyobb érzésétől is, s bizonyos költői föllélegzés fuvallata volt érezhető, midőn a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó-intellektuel csoport karmaiba került, különben ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának. 
