Féja Géza: Erdélyi József

Az új népi irányt Erdélyi József kezdte olyan időben, midőn a kezdeményezés még reménytelennek tetszett. Ekkor azonosította Szabó Dezső a magyar paraszt alakját Toldi Miklóssal, Toldit pedig „Az elsodort falu” Böjthe Jánosává korszerűsítette. Furcsa népiség volt Szabó Dezsőé: Toldi-Böjhéje zakóban ment ki a mezőre és ringó-rengő parasztlányt vett feleségül. Szabó Dezső nép-kultusza azonban nagyon alkalmas volt arra, hogy az értelmiség figyelmét a nép felé irányítsa. Harsány és valóban nagyvonalú agitációja betöltötte Hunniát s e papos-színésies orgánum mellett fakónak tűnt fel az elinduló Erdélyi József hangja. A Nyugat második vonalának mesterkélt, felszívott hatásoktól csepegő s intellektuális zamatú hangjához mérten pedig „jelentéktelennek” tetszettek Erdélyi József első versei, melyek egyszerűek s nyersek voltak, mint a rügyek; csak néhányan sejdítették, hogy e rügyekből milyen virágzás támad majd. Erdélyi nagyságát mindenekelőtt hangjához való hűsége mutatja: kezdettől és mindvégig ár ellen kellett úsznia. Nemsokára Illyés Gyula tudatos-intellektuális modorban megkísérelte mindazt, amit Erdélyi ösztönösen csinált. A „Nyugat” berkeiben pedig ezzel párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult Erdélyi József s egy közíró hirtelen meg is indította „újjáértékelésének” a folyamatát. Az „újjáértékelés” utolsó fejezeteként: Erdélyi szembekerült a zsidósággal, a sajtó hasábjai egykettőre bezáródtak előtte, a folyóiratok vonakodva közölték; Csokonai óta egyetlen magyar költőre sem borult ekkora magányosság. A kritikai fórumok a Nyugat-nemzedéknek és epigonjainak kezében maradtak s a hűtlen öregek a hozzájuk zárkózott fiatalokkal megtagadták az Ady–Móricz-ideológiát, – Babitsra és Kosztolányira „építettek” új értékrendszert és kritikai magatartást. Ez a kritikai szellem sohasem értette Erdélyit, kezdetben elfogadta ugyan „színfoltnak”, később azonban, midőn az új népiség egyre gazdagabban bontakozott, a „színfolt” veszedelmes és izgató anyag lett s Erdélyit levették a napirendről. Látszott: csak az alkalomra vártak, hogy ettől a kényelmetlen tehertől megszabaduljanak, így lett Erdélyi magányos ordas, mindenki ellen hadakozó szegénylegény, holott nemcsak „irányt”, hanem új korszakot is teremtett, olyan fáklyát merészelt kézbe venni, meggyújtani és továbbvinni, melynek korszakos fényében már senki sem hitt: a Petőfi-hagyományt. Erdélyi nem Petőfi-lázát, önemésztő tüzét örökölte, mint József Attila, hanem inkább életművének nagy kezdeményezéseibe kapcsolódik s a szó legnemesebb értelmében folytatja, elmélyíti.

    Petőfihez való viszonyát legélénkebben a „Második Rapszódia” világítja meg, elegendő egy versszakot idéznünk:

„Forró mocsár van itt a föld alatt,
a föld alatt is izzó délibáb,
csak fúrni kell s lidérclelkét okádja,
böffent fel a földalatti láp.
Csak fúrni kell: a földben és a népben
van annyi alvilági őserő,
van annyi forró szívé és lánggal
lobogni vágyó, pihent agyvelő!…”

    Ez a leíró líra, mégpedig hetvennyolc versszakban. Petőfi géniusza repült, úgy látta az Alföldet, mint az átrepülő, Erdélyi viszont más: ő a szívós, verejtékező vándor, a mezítlábas utazó. Nemcsak horizontális teret lát, mint Petőfi, hanem az Ég, a Föld és az Alvilág háromságát, a magyar valóságot és a mítoszt. Erdélyi nemcsak leíróművész, hanem „bűbájos” is: leíró lírájába beolvaszt mindent: tájképet, társadalomrajzot, folklórt, hungarológiát és fölfakasztja a mélységből az „alvilági őserőt”, a „föld alatt is izzó délibábot. Olyan lényeges elem található tehát leíró költészetében, melyet Petőfiben hiába keresünk: a „Kalevala-réteg”.

    Amit Ipolyi, Kandra Kabos és Kálmány Lajos kezdeményeztek a tudományban, Erdélyi megcsinálta a lírában: a XX. századivá nyomorodott néplélek csökevényeiből elsüllyedt idők, aranyos korszakok, boldogabb tájak életét és mágikus hitét teremti vissza. Megérzése s „visszateremtő” készsége különb minden magyar költő hasonló hajlamainál, – Mariuca, a cigányasszony nagy aszály idején megjelent a tanyán, zöld gallyakat aggatott magára, táncolt s a puszták népe esőért könyörögve zúdította rá a vizet. A babonás „csökevény” Erdélyiben szertartássá nő, a torzul forma mögül elővillantja az ősi szertartást, az „alvilágba” süllyedt hajdani kozmikus áhítatot:

„Én úgy hiszem, én úgy szeretném
hinni, hogy Mariuca hitt
a bűbájban, azért szedte magára
a reménység zöld gallyait.
Hajdan nem is lett volna testén,
asszonyi testén semmi rongy,
fű-fa lett volna a ruhája,
zöld fűcsomó és zöld falomb.

Fű-fa volna a ruhája,
mint a földnek: a földanya
lett volna ő, szép meztelen szűz,
nem koravén, rongyos banya,
talán fel is áldozták volna,
mint az isten menyasszonyát,
hogy méhében eső foganjon,
s szülessen újjá a világ.”

    Ebben a versben elemi erővel tör fel Erdélyi Kalevala-rétege, a folklór, nem mesterkélt neo-pogányos módon, hanem azért, hogy most már tudatunk örök része, szemléletünk tágult kerete legyen. Erdélyi éppen úgy a magyar kultúra feltartózhatatlan színváltozásának hírnöke, mint Sinka István.

    Petőfi nem jutott el a mítosz birodalmába, a magyar „alvilágba”, más roppant feladatok teljesítésére rendelte a sors. Erdélyi azonban éppen a mítosz küldöttje, nemcsak a magyaré, hanem a kelet-európaié, a nagyon mélyre és messzire nyúló sztyeppkultúráé. Az intellektuelek valószínűleg mosolyognak, midőn Erdélyi József Ádám és Éva bűnbeesésének mítoszát a legősibb keleti nyomokig vezeti vissza. Babits Mihály ismét arra próbált rávenni minket, hogy elégedjünk meg a görög-római mitológia utánérzésével s ittmaradt csatlósai, az „utánérző” kultúra jellegzetes figurái, tömjénezik Babits tanáros mítoszát, ugyanakkor azonban mereven szembefordulnak minden eredeti mitológiai törekvéssel, érzik, hogy a Magyar Alvilág minden mozdulása társadalmat és kultúrát formáló földrengés lesz. Pedig Erdélyi mítoszától nem kellene félniök. Erdélyi egyik legnagyszerűbb vonása egyúttal költői nagyságának újabb bizonyossága, hogy az „Alvilág” tiszta fénnyé, Ethosszá alakul benne.

    Erdélyit, akár Petőfit, Ethosza vezérli. Erdélyi Ethosza nagyszerű visszaemlékezés a szűzi emberre, akinek mágikus kultúráját, tiszta értelmét és kozmikus ártatlanságát csak foszlányokban örököltük. Erdélyi XIX. század öndicsőülő, tespedt mocsarával és a XX. század vad meghasonlásaival szemben egy tisztább s tökéletesebb korra emlékezik, tisztább és tökéletesebb kort követel, a természetes ember aranykorát, mely az „alvilág” dús nedveit felszívja és nemes értékekké érleli:

„Új vallás kell, amely bálványt nem ismer,
nem ismer istent emberalakút,
csak a törvényt kutatja, azt becsüli,
ami lélek, igazság, élet, út,
leveszi a megváltót a keresztről
és bennünk élő emberré teszi,
és a tudatlan szegény sokaságot
isteni öntudattal vértezi.”

    A sztyeppkultúra öröksége, a határtalanság élménye, melynek távlatát Petőfi, „metafizikáját” pedig Ady Endre fejezte ki, Erdélyi Józsefet is megszállotta. A határtalanság Erdélyiben közösség élménnyé nőtt: arra vágyik, hogy bár ne tudná, ki fia volt s apja-anyja csak az élet volna, mindenki az atyjafia lenne és valamennyi kisgyereket a magáénak érezhetné. Ez az élmény lüktet legnagyobb balladájában, a „Fűz Katában”, a költő érzi, hogy a ballada legmagasabbrendű élménye: az életút és az emberi vágy határtalansága. „Ősszel” c. tökéletes kis versében pedig sejti, hogy a Kozmosz is a határtalanság vágyát hullámoztatja a béklyók és bilincsek közé süllyedt emberbe.

    A sztyepp, a „nagy puszta” öröksége nem egyirányú, hanem fölötte dús; Erdélyi költészete erre a legszebb példa. Alföldi, pusztai realizmus él benne, a szetyeppkultúra gyümölcse; képzelete nem tobzódik a képekben, nincsen szüksége jelzőfényekre és a körülírás zuhatagjaira, hanem félelmetes, végső nyugalmat önt képeibe. A képek egyszerűek s alig lépik túl a mindennapi élet határait, de éppen egyszerű, izmos alkatuknál fogva tiszta kozmikus távlatot lehelnek. Azt írta egyszer a költő, hogy önmagában elvégzi a világot: szerény, de önérzetes vallomást mondott, hogy egyénisége, alkata eléggé erős a világ viselésére, – ugyanezt állapíthatjuk meg képeiről is. Ezért lélegzik ennek a furcsa, lázongó költőnek verseiben határtalan rend: végérvényes egymásmellettiségben helyezkednek el a világ s a létezés lényei, dolgai; a tér dús élettel és tiszta szellemmel telik meg; csakis a „nagy puszta” fiainak lelkében születik ilyen nemes nyugalom:

„Az Igazság csak felmutatja mind
az elsővágott sárkánynyelveket
s kiugratja a Hamisság alól
a felmagasztaló fotöllyöket.
Leveti rongyát, az Igazság napfény
aranyruhája szemeket vakít,
leveti azt is, látják sebeit
ragyogni, mint az ég csillagait.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hóvirág nyílik már a Hosszúhegy
szitei közt, ha esik is a hó,
jön a tavasz, melegebb nap ragyog,
ez már nem tél, csak olyan télutó.
Már szinte hallom szólni a pacsirtát,
örömétsíró ereszünk alatt
a fecskét, a fülemilét az erdőn
s az Istent egy nagy szivárvány alatt.”

    Erdélyi értelmet tud adni a kozmosz minden mozdulatának, tudja, hogy mi történik a föld „óriási rögmellében”. Mítosza nem egyoldalúan folklorisztikus természetű, hanem a folklór sajátos élményein túl beleárad az egyetemesbe. A tudósok újabban bizonyítják, hogy a sztyeppkultúra volt az ősi egység, melyből később a „részelt-kultúrák” kiszakadtak. Erdélyiben ennek az ősi Egy-Kultúrának szelleme, magatartása és formanyelve támad fel. Ihlete akkor emelkedik tetőpontjára, midőn ezt a „feltámadást” zengi, hangja ilyenkor ódaivá, himnikussá szépül: érzi hogy a széttöredezett emberiséghez s rajta túl a széttagolt emberiségben lappangó eredeti emberhez beszél.

    Petőfi lázadó volt. Erdélyi inkább lázongó. Van benne valami örök jobbágyi felszabadíthatatlanság s ugoros megbékélés, komor beletörődés. De néha egészen elemi erővel tör fel forradalma s az elszántság tiszta átszellemülésével elegyedik, akár Petőfiben, de Erdélyinél még mély kozmikus öröm búgása is hallható:

„Hurrá! Seregem nőtt a földből
Hurrá! Megnyertem a csatát!
Egy hős, nagy nemzet atyja lettem!
Hurrá – legyőztem a Halált!
Kürtöljetek, ti sárga tökvirágok:
aranykürtök sikongjatok:
jön a Győző, a Szabadító,
hasas tökök, doboljatok!
Tiétek a föld, katonák!
Foglyok, mehettek szabadon!
Asszonyok, méhetek gyümölcsét
mind örökömbe fogadom,
s lemondok mindenről és elmegyek,
oda, ahol madár se jár
és meghalok, hogy éljen ő is,
a legyőzött, szegény Halál”.

    Így zeng Erdélyi forradalmisága, olyan elemet találunk benne, amely legritkább az irodalomban és az emberben: a jóságot. Erdélyi lázong és lázad, de lázadásának végső fokán nem válik kegyetlenné, mint az alacsonyabbrendű fajták és emberek, hanem határtalan jóság forrósága csap föl belőle. Ám jóságában hiába keressük a lágyságot, – Erdélyi jósága: sudár, kemény Ethoszának érzelmi megnyilatkozása.

    A magyar irodalomra alaposan ráfeküdt a marxizmus. Az írók egy része a műveltség elemi alapjai után tüzes marxista abrakot evett s egész életére megbokrosodott tőle. A szociológiából szigorú irodalmi és esztétikai elveket kovácsoltak; „dialektikus” emberábrázoláshoz fogtak; szabad teremtés helyett veszedelmes dogmatizmusba tévedtek. Ezekkel az írókkal szemben Erdélyinek látszólag alig vannak társadalmi élményei, holott a szigorú választógátakkal tagolt, a merev formákba börtönzött társadalom ellen Erdélyi vezette először a békés, de félelmetes közösség elvet s a „tengert”, a népet, mely más határokról és morálról tud. Erdélyi társadalmi állásfoglalásai eredetiek és élményszerűek, nincsen bennük semmiféle elve elhatározottság. „Kis-szék” c. verse például a magyar nép biológiai tragédiájáról számol be: az egyoldalúan táplált parasztgyerekekben, béres-sarjakban halálos vágy támad olykor gyümölcs után. Az otthonhagyott kisgyerek átmegy a szomszédba, ahol éppen meggylevest ebédelnek, nem adnak neki:

„Csak úgy érezte, hogy elhagyja testét,
elhagyja lelkét minden víg erő,
hogy az ő vére van abban a tálban,
azt mert folyton a levesmerő.”

    A kisfiú holtan fordul le a székről.

    Korának egyetlen költőjében sem érezzük ennyire a teljesedést, az emberi teljességet. A dokumentáló realizmus és a ridegen „dialektikus” társadalomszemlélet korában volt annyi merészség Erdélyiben, hogy társadalmi vágyait és szándékait is széppé, dús esztétikai élménnyé érlelje:

„de gondolatát nemreszkető kézzel,
egy ország homlokára írta fel…”

    A népben elsősorban a kozmikus áldottságot érzi, az ígéretet, a reményt, – az örök terhességet s vádat emel a vad „történelem” ellen, amely süntelen vetélésre kényszeríti. „Pillanatfelvételek” helyett a végzetes, az időkön és tereken átáradó folyamatokat látja s fejezi ki Erdélyi József. A maga társadalmi szándékait „csodaforrásnak” megújító „isteni szép víznek” nevezi, – minden élmény vallásossá mélyül nála, mint az őskultúrában.

    Forró, dús költői világában, termésének pazar változatosságában egy csipetnyi érzelgősséget sem találunk. Érzelmeit is kozmikus mértékkel tudja kifejezni:

„Meghalt apám, a faluszéli házban,
ravatalánál nem lehettem ott,
nem vethettem egy göröngyöt utána.
Nem is tudom elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritkaszép halállal,
az én világgal hasonlott apám.
Halálos ágyán látott felragyogni
egy csillagot az anyám homlokán…”

    Egyetlen mai költőnk termése sem olyan egységes, mint az övé, ami arra vall, hogy életérzésének átfogó ereje a leghatalmasabb és legtermészetesebb. Az ő életműve hasonlít leginkább a teremtett világhoz. Erdélyi költészete nem sűrített költészet, hanem a világ tágasságára, határtalan méreteire, „levegősségére” és pazar változataira lelünk benne. Ennek a nyugtalan, egyre fortyogó, mindenkivel tengelyt akasztó embernek „harcias” magatartása alatt eredendő jóság rejlik. Az igazság vallásának fölkentje, a nagy népi etikai élménynek hordozója és a létezésbe, a világba oltott isteni jóságnak a költője.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf