Kozma Andor: Gyulai Pál

Mi, kik lenézve parlamenti színtért,
Valóban dolgozunk még nemzetünkért,
Most csak sirattunk, búsultunk, temettünk.
Hogy a mi gyászunk, mással nem törődtünk.
Hányhatta most a bukfencét előttünk
A torz közélet minden torz bohóca,
Lángolhatott most, mit lenyelt, a kóca, –
Egyéb volt gondunk, nem sok torz bolondunk
Mi most megérzők, hogy egyetlenegy
Nagy ész, nemes szív, aki tova megy,
Több, mint a régi nem tisztelt semmi Ház
Analfabéta tagja annyi száz,
Ki itt marad mind, hűhöz, kerepel –
S ész s szív híján, szájhősül szerepel.
Egyetlenegy író, ki alkotott,
Képzelt, bírált, gúnyolt, hatott, –
Mindannyinál többet jelent,
Egyetlenegy hű férfiú,
Kinek az „én” szentsége nem cél,
S nem ingatag, nem név-hiú,
Több minden lármás aprószentnél,
Aki hazát züllésbe visz,
Mindenre esküszik, s mit se hisz,
Majd összeáll, majd szertevál,
De mindig mindent szétcibál, –
Mind ennél több ő, az a holt,
Ki férfi volt, élt, írt, dalolt:
Egyetlenegy Gyulai Pál!

Kivittük őt, az egykor fényes elmét,
Amely kihunyt s az elhűlt lángszívet,
S maradt belőle e nagy, tiszta emlék:
Nem volt író még magyarabb s hívebb!
Csodásabb hangú lant már zenge nálunk,
S nagyobb regős már szőtt nekünk danát,
De legdicsőbbjeink közt sem találunk
Bátrabb, keményebb szellemkatonát.
Fajunk lelkéből lelkedzett a lelke:
Magyar becsület s magyar józanész
Ő benne egymást testvérként ölelte,
Oly egyszerű volt, oly hű, oly egész!
Gaznak s bolondnak egy percig se hódolt,
A szüntelen harc kedves volt neki;
Rettegve gúnyját a nagyzási hóbort,
Akár magán-kór, akár nemzeti.

Jaj volt a „honfi” népszerű cudarnak,
Ki frázisért hont kockára vetett, –
De százszor jaj magyartalan magyarnak,
Ha lefigymálta ez ős nemzetet.
Nemes haragja dörgő fellegébül
Mint szórta rájuk tűz-villámait!…
De csupa szeretet volt szíve bévül
S csupa remény és csupa hit.

Istenben és királyban és hazában
Hitt gyermekszívvel ez a csoda-ész,
S hitt rendületlen magyar igazában, –
Óh, mert enélkül minden odavész!
Remélni sem tud hit hajótöröttje, –
Ő hitt azért, mert remélni akart,
S azért remélt, mert végtelen szerette,
Rajongva, híven, mélyen a magyart.
Óh, hányszor mentünk még kórágya mellé,
Amely halálos ágya lett,
Azért, hogy e keserves ágy felett,
Vesző hitét szívünk is visszanyerné.

S a kis fehér öreg, még onnan is,
A csüggedésért hányszor korhola:
„A mái rendszer veszendő, hamis,
Hanem a nemezt nem vesz el soha!”

Ez volt Gyulai Pál!… S hogy milyen gazdag
Szegénynek látszó magyar nemzetünk,
Még vigaszul feltűnik, mindig aznap,
Amikor – temetünk.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf