Kozma Andor: Gyulai Pál

Mi, kik lenézve parlamenti színtért,
Valóban dolgozunk még nemzetünkért,
Most csak sirattunk, búsultunk, temettünk.
Hogy a mi gyászunk, mással nem törődtünk.
Hányhatta most a bukfencét előttünk
A torz közélet minden torz bohóca,
Lángolhatott most, mit lenyelt, a kóca, –
Egyéb volt gondunk, nem sok torz bolondunk
Mi most megérzők, hogy egyetlenegy
Nagy ész, nemes szív, aki tova megy,
Több, mint a régi nem tisztelt semmi Ház
Analfabéta tagja annyi száz,
Ki itt marad mind, hűhöz, kerepel –
S ész s szív híján, szájhősül szerepel.
Egyetlenegy író, ki alkotott,
Képzelt, bírált, gúnyolt, hatott, –
Mindannyinál többet jelent,
Egyetlenegy hű férfiú,
Kinek az „én” szentsége nem cél,
S nem ingatag, nem név-hiú,
Több minden lármás aprószentnél,
Aki hazát züllésbe visz,
Mindenre esküszik, s mit se hisz,
Majd összeáll, majd szertevál,
De mindig mindent szétcibál, –
Mind ennél több ő, az a holt,
Ki férfi volt, élt, írt, dalolt:
Egyetlenegy Gyulai Pál!

Kivittük őt, az egykor fényes elmét,
Amely kihunyt s az elhűlt lángszívet,
S maradt belőle e nagy, tiszta emlék:
Nem volt író még magyarabb s hívebb!
Csodásabb hangú lant már zenge nálunk,
S nagyobb regős már szőtt nekünk danát,
De legdicsőbbjeink közt sem találunk
Bátrabb, keményebb szellemkatonát.
Fajunk lelkéből lelkedzett a lelke:
Magyar becsület s magyar józanész
Ő benne egymást testvérként ölelte,
Oly egyszerű volt, oly hű, oly egész!
Gaznak s bolondnak egy percig se hódolt,
A szüntelen harc kedves volt neki;
Rettegve gúnyját a nagyzási hóbort,
Akár magán-kór, akár nemzeti.

Jaj volt a „honfi” népszerű cudarnak,
Ki frázisért hont kockára vetett, –
De százszor jaj magyartalan magyarnak,
Ha lefigymálta ez ős nemzetet.
Nemes haragja dörgő fellegébül
Mint szórta rájuk tűz-villámait!…
De csupa szeretet volt szíve bévül
S csupa remény és csupa hit.

Istenben és királyban és hazában
Hitt gyermekszívvel ez a csoda-ész,
S hitt rendületlen magyar igazában, –
Óh, mert enélkül minden odavész!
Remélni sem tud hit hajótöröttje, –
Ő hitt azért, mert remélni akart,
S azért remélt, mert végtelen szerette,
Rajongva, híven, mélyen a magyart.
Óh, hányszor mentünk még kórágya mellé,
Amely halálos ágya lett,
Azért, hogy e keserves ágy felett,
Vesző hitét szívünk is visszanyerné.

S a kis fehér öreg, még onnan is,
A csüggedésért hányszor korhola:
„A mái rendszer veszendő, hamis,
Hanem a nemezt nem vesz el soha!”

Ez volt Gyulai Pál!… S hogy milyen gazdag
Szegénynek látszó magyar nemzetünk,
Még vigaszul feltűnik, mindig aznap,
Amikor – temetünk.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf