Benedek Elek: Szent Hilárius

Alkonyatkor ki-kiülünk a kapu elé, s nagy gyönyörűséggel szemléljük a hazafelé mendegélő teheneket. Kiülnek a szomszédok is, akiknek ugyan jólesik egy kicsi pihenő a hosszú nap véres-verejtékes munkája után. Átalbeszélgetünk egymáshoz, bodor füstöt eregetvén pipánkból, s igaz szívvel örvendezünk, amint egyik-másik elbeszéli, hogy Istennek szent kegyelme ma is vele volt, s olyan három szekér sarjút szárított, mint a selyem. Csöndes beszélgetésünket csupán Dániel szokta megzavarni, Dániel, aki legbölcsebb ember a faluban, s aki hajnalban megkezdi a pálinkázást és vacsorakor – nem végzi.

    Mindennek ellenére merem állítani, hogy Dánielnek legnagyobb a tudománya a mi falunkban, még a tiszteletes urat sem véve ki. Ami engem illet, az én nyaramat a szó igaz értelmében megkeserítette. Mert Dániel, a bölcs, ahányszor megjelent kis társaságunkban, mindig rámpirított a tudományával, s napról napra világosabb lett előttem is, hogy kár volt minden krajcárért, mit nagyapó reám költött. Pedig, nagyapó szerint, diákkoromban kanállal ettem a pénzt.

    Bölcs Dánielről már régen hallottam, hogy olyan kérdéseket vet föl, melyekre még anyaszült nem tudott megfelelni. Nemegyszer a tiszteletes úr is szégyenben maradott, s mondják, hogy messziről elkerüli Dánielt, mert a papi cenzúra semmi ahhoz képest, ahogy Dániel meg szokta cenzúrázni. Már egyes-egyedül bennem volt a falu reménysége, akiről úgy tudják, hogy bejártam országot-világot, mindenféle külső országbeli akadémiákat; a fejem valóságos káptalan. Ijesztgették is Dánielt: Váron csak kend, hazajő a pesti úr, az majd megfelel kendnek.

    - Állok elébe – mondta a Dániel. – Jöhet egy egész akadémia.

    Csakugyan elébem is állott egy szép, nyári alkonyaton Dániel, s köszöntvén illendőképpen, engedelmet instált1, hogy a kőpadra ő is letelepedhessék.

    - Csak telepedjék le, Dániel. Hallottam a hírét nagy tudományának, s én a tudós emberekkel szeretek társalkodni. Budapesten teszek egyebet, folyvást a nagy tudományú emberekkel társalkodom. Reggel Pulszky Ferenc uramhoz megyek egy pohár szilvóriumra – ismeri bizonyosan? (Dániel int a fejével.) Délelőtt Hampellel vizsgálom a régi pénzeket. Ismeri bizonyosan? (Dániel int a fejével.) Délben benézek Herman Ottóhoz, s vele a halakról, madarakról, békákról, s egyéb csúszómászó állatokról társalkodom. Ismeri bizonyosan? (Dániel int a fejével.) aztán sorba járom mind tudományunk büszkeségeit, akiket nem is említek, mert kigyelmed úgyis ismeri mind.

    - Én igen mind – bizonyítja Dániel.

    - Hej, sokat tudnak azok, Dániel uram!

    Mondja Dániel:

    - Tudnak azok is valamit.

    Dániel azonban már fészkelődik, ő azt szeretné megmutatni, hogy mit tud ő, s mit nem tudok én. S mintha félbehagyott beszédet folytatna, nagyot szíva pipájából, kezdé:

    - Ám vannak e világon dolgok, melyeket ezek a nagy tudósok sem tudnak. Vagynak kérdések, melyekre feleletet még anyaszült nem volt képes adni.

    - Várom a kérdéseket, Dániel uram.

    Dánielnek felragyogott a szeme, s ravaszul pislantott a körülállókra.

    - Hát feleljen meg nékem erre a kérdésre: Hány darabokból áll az ember teste?

    - Ezt már csakugyan nem tudom, Dániel.

    - No lám: annyiból, amennyi nap vagyon egy esztendőben. Úgy hogy ha esztendőnként minden tagodért Istennek hálát adsz, kötelességedet cselekszed. Nincs pedig egész testedben legkisebb részecske is, ami neked tulajdonod volna, hanem mind a te Teremtő és Megváltó Istenedé.

    - Honnét olvasta ezt, Dániel?

    - Innét.

    Dániel a homlokára legyintett a mutatóujjával.

    - Sőt több kérdések is vagynak itten. Kérdem az úrtól: Mind egyformájúak-e az emberek?

    - Már hogy volnának egyformájúak?

    - Nem úgy, uram, nem úgy. „A természetnek és minden világi dolognak nagy bújára Plinius különbözőknek írja az embereket. Néhol olyanok az északi tartományokban, hogy füleikkel, mint valami lepedőkkel egészen befedezhetik magukat. Némelyek Indiában kutyafejűek; némelyeknek csak egy lábuk vagyon, de olyan széles talpuk, hogy a melegben hátukra fordulván, talpukat a nap eleibe tartván, az árnyékban csendesen nyugodnak; némelyeknek nyelvök nincsen, másoknak ajakok; némelyeknek feek, hanem amelyeken vagyon a szemek. Effélékről s hasonlókról ugyan ír Plinius, de maga ilyeneket nem látott. Sőt e világnak újabb egybenjárói is, mint Drakus Sontenius és más anglusok s hollandusok is láttanak tiszta vörös, fehér, fekete szín testű embereket, olyanokat is, akiknek hajok egyenesen egy singnyire felállott, mint a serte, de afféle egyszemű, egylábú vagy fejetlen Plinianus emberekre sehol sem akadnak.”

    Végigmondá pedig ezt Dániel szaporán, hadarva – mint a gyermek a betanult rigmust. A szeme kimeredt belé, s folyt róla a verejték.

    - Ezt nem olvasta, ugye, Dániel?

    - Én nem. Innét jő, innét.

    Kopogtatá Dániel ismét a homlokát.

    Lesújtva hallgattam tovább a bölcs embert. Kipirultam s beleizzadtam a szörnyű szégyenkezésbe.

    Bizonyították a szomszédok:

    - Pedig Dániel sohsem járt iskolába.

    S jöttek halomra a csodálatos, rejtelmes kérdések. Nevezetesen:

    1. Kicsoda, aki sohasem nevetett?

    2. Félig anyának kit mondanak?

    3. Mitől kell az embernek őrizkednie?

    4. Kik nyomorgatják a fejedelmeket?

    5. Hogy járt a szárnyas hangya?

    6. A szamárral mit kell cselekedni?

    Ám ez csak hat kérdés, adott föl nekem Dániel lassanként százat is. S ahogy nőtt Dániel, úgy zsugorodtam én összébb-összébb. Álmatlan éjeket virrasztottam át, tépelődtem magamban, de semmire se mentem. Sem a feleleteket nem tudtam kifundálni, sem nyomára akadni a Dániel tudományának. Már-már azon voltam, hogy írjak Szinnyei bácsinak, írja meg nekem, melyik könyvben van ez a kérdés: A szamárral mit kell cselekedni? De letettem erről a szándékomról, mert féltem, hogy Szinnyei bácsi azt hiszi: tréfát űzök vele, s a galambepéjű öregúr még ilyenformán válaszol: „Már hogy melyik könyvben legyen ez a kérdés: A szamárral mit kell cselekedni? Azt magam sem tudom, de hogy mit kell a szamárral cselekedni, gondolom, minden valamirevaló szamár tudja.”

    Valóságos lelki gyötrelmeket szenvedtem át, s magam sem tudom, hogy mi lesz velem, ha egy reggelen nem jelenik nálunk a bölcs Dániel felesége. A jó öregasszonynak ki volt sírva a szeme, s a hóna alatt egy régi, szakadozott könyvet szorongatott. Keserves könnyhullatások közt panaszolta nekem, hogy az ura valósággal a legbölcsebb ember a faluban. Ért mindenhez a világon. Ha akarja: csizmadia, ha akarja: szabó. Érti a kerekes-, az órásmesterséget, még inkább a marhadoktorságot. Megjövendöli az időnek a változását, tud babot vetni, s kiveti kártyán a szerencsét, a szerencsétlenséget. Mindezért a sok, nagy tudásért, ha nem csordul, cseppen, de hiába cseppen, mert a bölcs ember a felleget is meginná. Van pénz, nincs pénz, pálinkának lenni kell. Ha nincs, akkor őt megöléssel fenyegeti. Mert őkelme ehhez is ért.

    - Ó, lelkem, tekintetes uram, mit csináljak? Hová legyek? Mindent megivott már az én drága, bölcs Dánielem. Párnánk is csak egy van már. Ma reggel megint, ahogy felnyitotta a szemét, azt mondta: asszony! Pálinkát a föld fenekéről is! De én tűvé tettem a házat, tekintetes úr, s lelkem esméretére mondom, nem találtam egyebet ennél a rongyos könyvnél. Vegye meg, tekintetes úr!    

    - Hadd lám azt a könyvet, ér-e valamit?

    A könyvnek hiányzott a címtáblája, de lapozgatván benne, mindjárt rájöttem: ihol, a Dániel tudománya. Na megállj, kezem közt vagy, Dániel tudománya, nem eresztlek el!

    Adtam bölcs feleségének egy pengő forintot, s azzal mohón nekiestem a Dániel tudományának. A csonka elöljáró beszédből kitűnt, hogy a könyvnek, melyből Dániel a tudományát meríté s melyet ő szóról szóra tudott, Szent Hilárius a címe, s célját az író a következőképpen fejté fel:

    „Mikor ez a könyvecske Szent Hilárius-nak neveztetett, nincsen itt azzal tekintet arra, mintha ez annak a nagy Isten-emberének írásaiból szedegettetett volna össze; hanem inkább az ő nevére, a mely vidám szívűt, jókedvet vagy örvendezőt tészen. És a mátériára, a mely itt előfurdul, a mely olyan, hogy az olvasóban nemtsak elmésséget szerezhet, hanem vidámságra is serkentheti. Ez a titulus pedig példa nélkül nincsen, mivel ezelőtt száztizenkét esztendőkkel Vedelius Miklós-nak egy könyvecskéjét, a melyben minden szomoruságoknak nemei ellen való igaz örömre vezérlő elmélkedések vagynak, magyarra fordítván s váradon 1650-ik esztendőben küzhaszonra bocsátván Pánkotai Ferentz szalontai pap, így nevezte, tzélozván az névre és mátériára: Szent Hilárius-nak. Mely okokra nézve adatott ennek is azon titulus.”

    Két nap s két éjjel mind a Szent Hilárius-t olvastam, a harmadik nap megpihentem, és kiültem a kapuba. Ott vártam Szent Hilárius-hoz illő vidám kedvvel a bölcset. Dániel csakugyan el is jött. Bölcs volt most is, és részeg. Sőt konfidens2 is. Domine spektabilisnak3 titulált, s kezdé a cenzúrát:

    - Hát kicsoda, aki soha nem nevet?

    Feleltem én felháborító nyugalommal és eszeveszett hadarással:

    „Fotzioin sem nem sír, sem nem nevet soha: de sírt háromszor: a Lázár halálán, Jeruzsálem romlásán, s mikor a keresztre feszíttetett sírva könyörgött. Sokrates mindig egyforma ábrázattal volt változás nélkül. Demokritus mindent megnevetett. Heráklitus mindent megsiratott.”

    A bölcs Dánielnek nyitva maradt a szája, s úgy tetszett nekem, mintha levegő után kapkodna.

    - Ho… – honnét tudja ezt az úr?

    - Innét – koppintottam én is homlokomra mutatóujjammal.

    Aztán szóhoz sem engedtem jutni, azokat a kérdéseket, melyekkel legtöbbet üldözött, magam vetettem föl s mindjárt válaszoltam is rájuk.

    Félig anyának kit mondanak?

    „A ki szüli, de tejével magzatját nem neveli. Mert két tejforrásokat adott Isten az asszonyoknak stb., stb.”

    Mitől kell az embernek őrizkedni?

    „A szerelmeseknek buzgó indulatjoktól, a katonáknak ragadozásoktól, a nótáriusoknak pennájától, a prokurátoroknak4 praktikájoktól, a kereskedőknek alamizsnájoktól. Ellenben jó felestököt enni a komiszáriusokkal, ebédet a gvárdiánokkal, vacsorát a prókátorokkal.”

    Kik nyomorgatják a fejedelmeket?

    „A hízelkedők, a kik a magok színeskedésekkel megvakítják, hogy igazat ne lássanak. A tsalárd árulók, a kik a leghűségesebb embereiket szokták kedvtlenségekbe ejteni s utálatosakká tenni a fejedelmek előtt, s így megfosztják őket hűséges embereiktől. Az uzsorások, a kik megárendálnak5 minden révet, vámot, s elszíjják az ország javát. ezek azok a Hárpiák, a kikről költik a poéták, hogy a vak Finénus asztalánál ülnek, mindeneket ott elragadoznak s egybe motskolnak.”

    Hogy járt a szárnyas hangya?

    „Ide s tova repdesvén a dongó legyekkel, nyárban nem akart a hangyákkal szorgalmatoskodni, hanem csúfolta őket. Télben nem fogadták magok közé, s éhen holt meg. A ki maga felezeteit, társait megutálja, rendes hivatalját nem követi, azt elborítja a paisos szegénység és öli a szükség.”

    A szamárral mit kell cselekedni?

    „Meg kell adni az abrakját, s terhet kell rajta hordani. A szolgának add meg az övét, s megkívánhatod szolgálatját.”

    Amint tetszik látni, éppen elég idő engedtem a bölcs embernek, hogy magához térjen. A szomszédok átláttak a szitán, s majd megették Dánielt az évődésükkel.

    - Elveszett a tudomány, Dániel bá!

    - Úgy látszik, az úr találta meg.

    Dániel le volt sújtva. Kínos szünet után félrehívott.

    - Mondja meg az úr, hol talált a tudományomra?

    - Megvettem, Dániel, egy pengő forinttal. Maga pedig megitta.

    - Tudja mit az úr? Adjon még rá egy forintot.

    - Szívesen, Dániel.

    Ennyit testvérek közt is megér a – nyugalmam. Nézhetem ismét békén a hazamendegélő teheneket…

 

/1/ Esedezett, kért (latin).
/2/ Bizalmaskodó (latin).
/3/ Tekintetes úrnak (latin).
/4/ Jogászoknak, prókátoroknak (latin).
/5/ Bérbe vesznek (latin).

    – 1900 –

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf