József Attila: Mondd, mit érlel

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárás a torsra
a gondjai fészek a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva – nincs neki –
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torsza,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindig mos – lucsok holtja –
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha leoltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget,
s ritkás fény közt morogva rámol
– az adó hosszú, nagy a bér –
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

Mondd, mint érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!