Semmiből lett édes valami,
Ha a szív kezd némán vallani.
Hol hallgatva kérdez, felelget,
S hirtelen jő rá a felelet.
Gyújtó bájnak nyújtott hál’adó,
Mit hévvel ad kedves imádó.
Érintkező keblek tűzköve,
Csattanó hő szikra mennyköve.
Testnélküli vágy hő óhaja,
Beteg szívnek gyógyító olaja.
Méreg, bár vért lángra lobbantó,
Érzem, tudom: adva, lopva – jó.
1896
Szomorúan búg a szellő az erdőn,
Olyan mintha künn járnék a temetőn;
Fáj a szívem, sír a lelkem,
Az hagyott el, kit szerettem,
Minek is van szerelem a világon?!
Ha megszólal a kisharang imára,
Minden este sóhajtozom utána;
A hány csillag van az égen:
Mindegyiktől csak azt kérdem,
Minek is van szerelem a világon?
Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.
Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.
Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.
Én egyszer jártam már ezen a tájon.
Különös volt és kísérteties.
Minden ugyanaz volt és mégis más volt –
És ember, ember nem volt kívülem.
De ember voltam vajon én magam?
Dél volt, delelőn állt egy furcsa nép,
De az árnyék, mely feketén feküdt,
Jövő sorsom riadt árnyéka volt
Csupán – nem az enyém.
Én testetlenül – kép voltam csupán,
S minden körül: az Oltárkő-orom,
A tó, merev szurony-szálfáival,
Melyet Gyilkosnak hívnak egykoron,
S tovább a szirt-szoros nőttön növekvő,
Mennyet ostromló rohamosztaga:
Egy eljövendő nagy világteremtés
Ködös tervrajza volt csak – semmi más.
Éreztem: a szikla tapinthatatlan,
A tó vizének nincsen hőfoka,
Az ősfenyők is illattalanok,
S ha kést döfnek most hirtelen szívembe,
A döfés nyomán nem buggyanna vér,
Le nem zuhannék, lengve úgy maradnék,
Örvénylő képsereggel körülöttem.
Teljes egész életemben
Nem gyűlöltem, csak szerettem,
Minden embert, minden sorban,
Ha leány volt, annál jobban!
Még se tudott engem senki,
Csak megcsalni, csak rászedni
S kinevetni alattomban –
Ha leány volt, annál jobban!
Azt dalolja a kis madár
A virágos ágon:
Legszebb ország Magyarország
Ezen a világon.
Azt zúgja a Tisza, Duna
Hömpölygő hulláma:
Magyarország a világnak
Ékes koronája.
Azt ragyogja a csillag is
A csillagos égen:
Magyarország tündérország
A föld kerekségen.
Azt dobogja a szívemnek
Forró dobogása:
Áldott legyen a magyarok
Gyönyörű hazája!
Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Körüljárom a Templomot,
az egyetlent, legszebbet.
S rovom az utcákat vége-hosszat.
Nézem az alkonyt.
Nézem a reggelt.
S be nem teled Veled, drága város!
Itt áll a Szobor.
Ott csillog a Szülőház.
Abban a házban
történelmet csináltak.
1.
Tótfalusi Kis Miklós születése idején az erdélyi fejedelemség már hanyatlóban volt. Az apák még elmondhatták: bezzeg jól éltünk a Bethlen Gábor idejében! A nagy fejedelem rendbe hozta az ország szénáját; béke volt és rend, igazi aranykorszak.
A gyermekek, így Kis Miklós is, azonban megismerkedetek azzal, ami eleddig csak dajkamesének tetszett: a törökkel és a tatárral. „Szidi Ahmed Kolozsvárra küldi martalóczait” száz öreg késért, a fejeket nyúzni – tíz szekérre rakták fel a szalmával kitömött fejeket, hogy majd Konstantinápolyban odadobják a kutyáknak. – Bethlen Gábor híres gyulafehérvári palotájában nem csak a finom művű muranoi üvegeket zúzták szét, a velencei tükröket és a nürnbergi kárpitokat, de magát a palotát is földdel egyenlővé tették.
Fekete a nádas,
nem süt a hold rája.
Bujdosó kurucnak
zsombik a tanyája.
Madártól zörgő sás
gyakor ijedelme…
Rongyos már a dolmány,
rongyos a tarsoly, de
úgy sincs semmi benne,
úgy sincs semmi benne.
Lehervadt a rózsánk
a majtényi réten.
Rákóczi csillaga
nem ragyog az égen.
Jó lovam ott hagytam
holtan a Meszesben…
Tornácos portámat,
régi szeretőmet
hiába kerestem,
hiába kerestem.
Kurucéknál nincs mit enni,
Hová kéne pajtás menni?
Plundrám elnyűtt, kopott, foltos.
Hová menjen ma a zsoldos?
Bakancsomnak nincsen talpa,
Fáradt lábam eltalpalta.
A szívemben nincsen álom,
Régi magam nem találom.
Nincsen tallér borra, nőre,
Itt maradtunk veszendőre.
Azelőtt csak vót, ahogy vót,
Megértették az okos szót.
Ha rosszul ment, labanc lettem,
Innen oda telepedtem.
De most, ha már nem lesz német,
Mit csinálunk hej! vitézek?
1918
Hány keserű sóhajtás elszállt a bánatos hazafikebelből, az mind egy ember felé sietett: az volt az ifjú II. Rákóczy Ferenc.
Ő, a Rákóczyak szellemével, Zrínyi Ilonának a könnyeivel, Zrínyi Péter és Frangepán vércseppjeivel a jövendő választott hőse, felkentje a nemzetnek: ott sínylődött a neuhausi jezsuita zárdában. Kollonics bíbornok parancsára maga is jezsuitának neveltetve.
Hanem hát „a pap tervez – asszony végez.”
Ferencnek a nénje, Juliánna, Aspremont grófhoz ment nőül. Ez a derék német tábornok hitvestársa könyörgésére kieszközölte az udvarnál, hogy Ferenc sógorát vegyék ki a jezsuiták kezéből, s fiatal létére nagykorúvá nyilvánítsák. Ez a mesterfogás csak úgy történhetett meg, hogy Kollonics elutazott Rómába, s amíg ő odajárt, azalatt végeztek el mindent. Mire hazakerült, már akkor az ifjú Rákóczy szerelmes is volt, el is volt jegyezve a szép darmstadti Magdolna hercegnővel. Ekkor volt Rákóczy húszéves.
Kollonics minden módon meg akarta akadályozni Rákóczy házasságát: azt ő erővel pappá akarta tenni. Azt gondolta ki, hogy a távol elkülönítve lakó szerelmeseknek kölcsönösen halálhírét költé. Rákóczy esztendeig gyászolta lelkében és öltözetben holtnak hitt kedvesét, azt pedig férjhez adták máshoz: mikor véletlenül ismét összetalálkoztak, már akkor Magdolna hercegnő asszony volt.
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem "két világ" csodája --
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, --
Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen
Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te "világ-költő!"
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed.
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.
Egy nap Arany János életéből
Szeretem azokat a könyveket, amelyekből tegnapi emberekről olvashatni; olyan emberekről, akiket a valóságban sohasem láttunk, de mégis úgy gondolunk rájuk, mintha ifjúságunk boldog, aranyfoltos napjait az ő társaságukban töltöttük volna egy nagy fa alatt.
Még itt hevernek a régi újságok, amelyek május havában szorgalmasan bejelentik, hogy Arany János akadémiai titoknok megkezdte üdülését a Szent Margit szigetén... még találkozunk ezüstfejű úriasszonyságokkal, akik kisleány korukban kezet akartak csókolni a mogorva, mélázó költőnek amott, a tölgyek alatt, abban a széles karosszékben... még ballagnak közöttünk varjúszínű vénemberek, akik a céhmesterléptekkel haladó Aranyt a fürdőház körül várakozni látták... még él az öreg asztalos a szigeten, aki látta a jómódú költőt, amint ezüsthúszaskáit aggodalmasan olvasgatta: vajon kifutja-e belőlük egyszerű ebédje ára ott, a felső-szigeti vendéglő teraszán, ahol Törs Kálmán, a tárcaíró mindennap rákot evett... Olyan közelről csapongnak a fejünk körül az Arany János-toronynak emlékmadarai, hogy szinte a kezünkkel megfoghatnánk némelyiket, mégis emberöltők választanak már el a nagy magyar költőtől, akinek emlékezetét nem szivárványosítja egyetlen pajkos női kaland sem, de nem is homályosítja se szilaj vagy könnyelmű cselekedet. Mintha minden időkre megmutatná a magyar költőknek életmódjukhoz az irányt ez a presbiter, ez a komoly, szentéletű költő, aki se az öregedő poéták vörös orrával, se a kis szoknyaráncok után való nevetséges epekedéssel nem ismerkedett meg életében.
Válaszul »Kozmopolita költészet« című versére
Áldom én is azt a bölcsőt,
»Mely magyarrá ringatott«,
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom, a mit érezek.
Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.
Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Búskomolyság, mélaság is
Egy van csak a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.
Gúnykacaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni,
Küszködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Moliére, a francia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.
Dankó a hegyen.
Brassó városa egy nyári napon megtelt piros plakátokkal. Dankó hirdette, hogy a daltársulatával odaérkezik.
A jegyzett napon meg is érkezett Dankó. Megnézte a termet, amelyben dallani fog, s megnézte, hogy mennyi jegy kelt el előre.
- Lesz itt annyi ember, - mondotta a vendéglős, - hogy be se férnek!
Dankó hát vígan megebédelt a társulatával együtt.
Ahogy ott ülnek a feketekávé mellett a vendéglő udvarán, Dankó meglátja a temérdek Cenk-hegyet. Alföldi ember: álmélkodik rajta.
- Hölgyek és urak! - mondja a társulatának, - délután úgy sincs dolgunk gyerünk fel arra a hegyre.
A dalosoknak tetszett az ötlet. Dankót különben is szerették.
- Hát csak gyerünk.
Megtöltetnek egy kosarat borral, egy kosarat sonkával, kalácscsal, azzal megindulnak.
A Cenk persze magasabb, mint amekkorának látszik. Pihengetnek közben, iszogatnak is közben. Jó uzsonna-idő, mikorra felérkeznek.
Áll Dankó a hegyormon és bámul. Nézi a tájat hosszan, szótlanul. Felnéz az égre is.
- Fiúk! - fakad ki végre költői lelkesedéssel, - oly közel vagyunk a jó Istenhez: fujjuk el neki a műsort!
Isznak egyet előbb, aztán csoportba állnak. Danolnak oly szépen, mint a nagyközönség előtt.
Megint isznak, megint dalolnak. Uzsonnáznak is. Megint isznak, megint dalolnak.
Egyszercsak azt látják, hogy a nap lecsúszik a hegyek mögé.
A brassóiak odalenn nem kaptak aznap nótát.
Az írói sors nagyban hasonlatos a katonáéhoz. Annak a lírikusnak[katonának] a nevét, ki alkotásával [harctéri küzdelmeivel]sok rokonlélek vágyát, érzelmi világát diadalmas kifejezésre juttatja s ezzel a remekművel magához hódítja az addig ellenes szimpátiát is, ez ilyen művészek [katonák]nevét ismeri barát és ellenfél. Csak az ilyen vezéregyéniségek műveiben, munkásságukban van eleven, ható erő.
Az újkori magyar költőknek gazdag irodalmi anyagot nyújtottak a magyar honfoglalás mondái. A XVI. században Csáti Demeter, Valkai András és Gosárvári Mátyás tettek kísérletet a már nyomtatásban megjelent krónikák latin szövegének magyar verses fordítására. A XVIII. században Bessenyei György tragédiában dolgozta fel Attila és Buda történetét, Dugonics András a vezérek korába helyezte meséinek egy részét. A XIX. században a mondaképzésnek szinte erőszakos folyamata is megindult.
Kiss Menyhért:
Magyar volna, a magyar igazán?
Ki fenevadként dúl-fúl a hazán?
Ki ártatlant öl, rabol, fosztogat,
Kerget lidércfényt, őrült álmokat?
Magyar dobná sárba a lobogót,
Melyért a szíve vérzett, dobogott
Gyehennás tűzben, annyi éven át,
Állván egy világ minden ostromát;
Kit meg nem vert ellen sehol, soha,
Most önmagának volna gyilkosa?
Mikor nemzetek támadnak körül:
A magyar volna, aki kitörül
Lelkéből múltat, erényt, hagyományt,
Hogy súnyjon gyáván, átkozott gyanánt?
Árpád, Hunyadi, Rákóczi, Kossuth
Hős népe dudvát, gizgazt és ocsút
Termelne, s míg sírhatna száz okon,
Andalog üres fellegvárokon?…
Először Egryvel az Andrássy úti kis Mentor-könyvesbolt előtt találkoztam: a kirakatban két akvarelljét pillantottam meg. Tizennyolc éves voltam1, festőnek készültem, de a célomat aranyművességet és vésnökséget tanulva láttam elérhetőnek. Apám anyagért küldött Győrből Pestre a nemesfémfeldolgozó üzembe. Míg a rendelt anyag elkészült, kóboroltam az ismeretlen nagyvárosban. Ösztönöm mindég jófelé vezetett, ez esetben is ráhagyatkoztam. A könyvesbolt ajtaján egy kék fedőlapú folyóirat függött, rajta fekete betűkkel: KÚT. Belelapoztam, megvettem. Hátul, a háromlépésnyi kis helyiségben, addig eredetiben soha nem látott kis képek. Ez volt a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) első, alakuló kiállítása. Az idősebbek: Rippl-Rónai, Vaszary – a fiatalok: Egry, Derkovits, Máttis Teutsch2 és még sokan mások azok közül, akikből a modern magyar művészet tábora kialakult.
De maradok Egrynél. Ezután a Szinyei Társaság Magyar Művészet című folyóiratában láttam az első nagy kiállításának képeit3, később Rózsa Miklós lapjában, az Új Szín-ben egy egész számot a Tamás Galériában4 rendezett Egry–Medgyessy-kiállításról. Akkoriban Gulácsy vonzásában festettem, és készültem Firenzébe. De Egryt mindenkinél jobban szerettem.
Egry József emlékének
Nem bírja a tér a világot,
kitérne, kitörne belőle,
a lányok s a ferde halászok
elszállnak a híg levegőbe,
oly friss ez a reggeli pára,
keveregnek és kavarognak
a színek a tomaji tájba
nagy képei a Balatonnak.
Úgy ég a vidék vörös üstben
s a víz is lángol alatta,
az asztag is ég keserűen,
az ég ég s ég a veranda,
lebegve lobognak a székek,
a házak, a fák, a vitorla
s elönti a mértani képet
kibugyogva a nap teli torka,
ropogva törik meg a nádszál,
úgy égeti őket a festő,
égő madarak raja száll, száll,
s zuhog le a kékszínű eső…
Zilahy Lajos:
A vágyaim: fehér sirályok,
Emlékeim: gomolygó fellegek,
Szerelmem: messze kéklő csillag,
Fájdalmaim: viharzó tengerek,
– Itt állok némán összefont karokkal
Az óriás és bús partok felett.
Zilahy Lajos:
Jarak mellett a szerb határon
Nagy ütközet volt este tájon, –
S a harc után úgy éjfél tájba’
Feszes, kemény haptákba állva
Jelentést ad a bakakáplár:
– A cúg huszonhat embert számlál,
S aztán – a hangja itten elszorul –
– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr! –
Szabó Lőrincnek, saját bevallása szerint is Babits Mihály volt az első mestere, de hamar föllázadt a mester ellen, már első kötete, a „Föld, erdő, Isten” merő lázadás a mester világa, embereszménye és cellában viaskodó életérzése ellen. A tanítvány bizonyos értelemben mégis a mester folytatója: ugyancsak elsőrangú hivatásának tartja a nyugati irodalom kincsének hűséges és alázatos közvetítését. Szabó Lőrinc legkülönb műfordítóink közé tartozik s ezen a téren megbízhatóbb teljesítményt ád mesterénél. Babits ideges forrósága túlságosan magáévá olvasztotta a fordított anyagot, költői ereje leginkább fordításainak egyénítésében tündökölt. Élményekben vészesen szegény egyéniségének idegen élményanyagra volna szüksége, hogy ihlete teljes egészében feltörjön és megmámorosodjék; néhány fordítása jobb Babits-vers eredeti költeményeinél.
Szabó Lőrinc:
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
simultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – ó, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…
Kodolányi nevét „Sötétség” című ormánsági nagynovellája tette ismertté. Kemény könyörtelen naturalista írás volt ez s azonnal megmutatta Kodolányi legerősebb, legeredetibb vonását: a magyar naturalizmusnak ő adott szociológiai jelleget; szépprózánkat még senki sem állította ilyen tudatosan a szociológia szolgálatába. A „Sötétség” jelentkezésnek páratlanul érett írás s eldönti Kodolányi útját: mindvégig a nagynovella, a beszély marad legerősebb formája.
Kodolányi gyermekkorát Ormánságon töltötte. Két nagy élmény feküdt reá ebben az időben s „feküdte meg” egész életére: az ormánsági népélet és családjával történt meghasonlása. Írói működésének első korszakát ez a két nagy élmény tölti be, némelyik regényében össze is folyik a kettő.
I. felvonásának 4. jelenetéből
CYRANO
Azt mondja, hogy nagy orrom van?… No lássa
Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: «Én nem járnék ám vele!
Sebészt hívatnék, hogy metélje le!»
Barátilag: «Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!»
Leírón: «Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!»
Kíváncsian: «Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?»
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.
Hiába nyílnak, illatoznak,
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.
Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?
Te vagy szívemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha lehagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szívem.
Hajnalban, farsangkor az ember megáll a
hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,
rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,
zaklató arabeszkeket lát.
Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.
Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.
Nem robbant asztala,
nem ölte merénylet,
megmaradhatott
magyar reménynek.
Koholt vádat, vegyszert,
mind eléje tettek,
suttogta: „nem tudják
mit cselekszenek.”
Nem római gyűrű,
kezén az ólmos lánc,
körülötte lángol
élet-haláltánc.
Egy nép, egy árva nép
őt, s a csodát várja.
Csodavárók vagyunk –
a Szűz országa.
Hőkőlted azokat,
ma számukra nincs más,
megrontott hazán vagy
Te acélprímás!
Megzenésítette Vancea Zénó
Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva
lenge madárka: billegető.
Titkon a bükkben
moccan a rügyben
– mint csibe-héjban – kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.
Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”
Víg tavasz felderült,
Virágokkal frissült,
S új pompával zöldellik;
Örül immár Flóra,
Jutott kívánt jóra,
Látja: fű s fa bimbózik,
Kedvet a Músáknál
Talált, s Apollónál,
Koszorúkat küld nekik.
Újul a forráskút
S föld gyomrábul kifut,
Szép völgyekre siet s tér;
Mindenféle állat,
Nagy és kicsiny falat
Örül, hogy már tavszt ér;
Nem szenved rothadást,
Mert reménl újulást
Minden éltető gyükér.
A szép hajnal ragyog,
Gyöngyös harmat villog,
Bús szíveknek hoz kedvet;
Mindenféle madár,
Kit dér, hideg elzár,
Vígan kezd új éneket;
Jó hírrel jön fecske,
Újul agyag fészke,
Csácsog az házok felett.
Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.
Kicsi galambok kimerészkednek
fehérlő szárnyaikkal
a feslő márciusba s lábuk elé
olvadt patakok csörgedeznek.
Jégvirág, jégvirág, jégvirág,
sok megbámult cigarettafüst...
Jaj, be jó lenne már
egy kis feltámadás!
Mozdonyok dohognak,
gyors lábak forognak,
égből lenyúló hosszú karok
kavarják a tavasz életét.
Valaha el lehet-e érni
a bús elérhetetlent?
Vagy elfojtott vággyal elfüggönyözni
minden ablakot?
Ébredő, fanyar boroszlánok
simulnak a nagy sziklasírra
s bent fekszik Lázár némán, hidegen.
Harmadnapos halott.
Ez a te tavaszod, ez a zsongó élet.
Most hajt ki az ágon a rózsavirág;
Most pattan a bimbó, most száll a szívedbe
Hajnali álommal az életi vágy.
Ez a te tavaszod, ez a tüzes élet,
Fehér mellű fecske fészkibe repül…
Csókos kacajod száll szárnyain a szélnek, -
Valaki meg – jár majd újra egyedül…
1905
Zsugori vénség a nap,
Számlálja az aranyat.
Bár röpül a szél vele,
Kincseiből még sem ad!
Súlyos felhőszekerek,
Borítják el az eget.
Nem látszik a kék mező, -
Égig nőttek a hegyek!
Hébe-hóba még havaz.
Merre késik a tavasz?
Váratja a földet ő, -
Mint hamis lány, - oly ravasz!
Erdőn a pinty kesereg.
De, városi verebek
Hozzák a hírt, - közeleg már,
Sándor, - József, - Benedek!
1937
Édes anyám is volt nekem,
Keservesen tartott engem.
Éjszaka font, nappal mosott…
Jaj, be keservesen tartott!
Édes volt az anyám teje,
Keserű a más kenyere.
Ki nem hiszi, próbálja meg,
Minden magáról tudja meg.
Nem szólok én, csak hallgatok,
Mert idegen helyen vagyok.
Nem szól az idegen vendég,
Mégis van bánata elég.
Gyűjtötte Endrődi Sándor
– Baranyai népmonda –
Egyszer Mátyás király nagyurakkal járta az országot. Megszólított egy öregembert, aki valamikor katonája volt, mert Mátyás király megismerte ám később is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességgel öreg – mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! – felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozik?
- Hatért!
- Hányból él kend?
- Kettőből.
- Hát négyet hova tesz?
- Azt a sárba dobom!
- Hány még a harminckettő?
- Már csak tizenkettő?
- Már csak tizenkettő.
- Meg tudná-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
- Amíg a képemet meg nem látja, addig meg ne magyarázza senkinek, amit most beszéltünk.
A király továbbment. az uraknak nagy birtokot ígért, ha meg tudják magyarázni a kérdéseket. Az urak meglepték az öreget, és kérték, hogy magyarázzon meg mindent.
- Addig nem mondhatom meg, míg a király képét nem látom – mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
- Tisztességgel öreg, ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség. Azért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
Egyszer volt, hol nem volt… túl az Óperenciás tengeren… messze Tündérországban volt egy nagy mező.
Ezt a nagy mezőt kora tavasszal beültette egy öreg tündér apró barna hagymákkal. Három rakoncátlankodó szőke kis tündérnek meghagyta, hogy minden reggel szórják tele a mezőt gyémántos harmatcseppekkel. Három ábrándos barna kis tündérnek pedig este kellett a tenyeréből langyos édes cukrosvízzel megitatni a csúnya kis barna gumókat. Zúgolódtak is a tündérek, hogy ilyen unalmas munkára fogták őket, de Tündérországban éltek s ezért a zúgolódásuk is kacagásba fulladt.
Öntözgették, öntözgették a kis hagymákat s egy reggelen csak látják, hogy az egyik hagymácska kidugja vékony zöld ujjacskáját a föld alól. Közelebb mennek, hát látják csak, hogy egy másik is feltartja két kis ujját, egy harmadik is nyugtalankodik s feszegeti maga fölött a rögöket. Piciny hangjukon egymással versenyezve sivalkodtak a tündérkék felé:
- Ki szeretnénk bújni! Ki szeretnénk bújni!
Nagyon megriadtak erre a kis tündérek. Jaj, mit csináljanak, ha ez a sok csúnya barna gumó mind kimászik a földből. Jelentik hamar az öreg tündérnek, de ez csak nagyot nevet az ijedelmükön.
A második térkép, melyet ez évtizedekben a lelkek őriztek, most, mikor a városok, hegyek és folyók megindulnak az ősi otthon felé, élni kezd. Ez a másik térkép is a valóságot ábrázolja: az örök Felvidék szellemi és művészi tájainak rajzát. Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.
E két évtizedben sokat beszéltek, itthon is, a trianoni határokon túl is, a „felvidéki lélekről”. Milyen ez a lélek? Táj és múlt, anyagi és történelmi erők szabják meg jellegét, vagy csakugyan más, sajátabb, egyénibb változata az egyetemes magyar szellemiségnek? Beszélhetünk-e a felvidéki lélekről abban az értelemben, ahogy a franciák provence-i lélekről, normandiai szellemről beszélnek? A dús erdők, a nemes vonalú bástyákkal ás tornyokkal gazdagon ékített városok, a magányos és kopár hegyekkel örvezett tájak lelke alkotott-e az évszázadokban egy különös értelmű, másféle színességű és jellegzetesen eredeti szellemiséget? Most, mikor a magyarság visszavárja a Felvidéket, s minden lélek telítve van, itthon és odaát, a várakozás mély és komoly feszültségével, e másik, láthatatlan térkép fölé hajolunk, s a lélek utazni kezd a szellemi útvonalon, mely városok és tájak fölött vezet az örök Felvidék felé.
A szerelem erdejében,
körülvett a bánat engem,
magam vagyok tévedt utas
s rámcsattog a szárnyas farkas,
rámsziszeg a sárkánykígyó,
igém ellenök már fogyó.
Szívem is már szakadóban,
eszem is már tagadóban,
jaj be nagyon elmélyedtem,
nincs alattam, nincs felettem,
nincs köröttem senki-senki,
aki jóra vezessen ki.
Anyám, anyám, te szültél-e,
szíved alatt viseltél-e,
mért nem fogod meg a kezem,
hogy ne verjen úgy ez a szem,
mért nem rejthetem orcámat
enyhébe ruhád korcának?
a szerelem az nem jön vissza már
lakatlan házakban félig vakon
bolyongunk ez itt – úgy tűnik – a nyár
a test még kész a lélek elhajol
a napsütésben káprázik a szem
és a pillák mögötti félhomályba
húzódik vissza nincs itt senki sem
saját delíriumos látomása
az ifjúságra néz nem álmodik
a terek visszhangozzák egyetlen
lépéseinek koppanásait
meggyűlik ez az éles fény a testben
s a lelket egyre kínzóbban vakítja
a szerelem nem jön már soha vissza
Mint a Zenith, Nadír nélkül,
a magasság, mélység nélkül,
mint a folyó, forrás nélkül,
a szivárvány, színek nélkül,
mint a magtár, búza nélkül,
étel, ital íze nélkül,
mint az ország, népe nélkül,
a mindenség, csillag nélkül,
mint az ember, Isten nélkül,
mint az Isten, ember nélkül:
az volnék én, nálad nélkül.
1933
Milyen a csókod,
Biztató,
Szelíd ringású
Tiszta tó?
Vagy vad viharú
Vak világ,
Hol elfonnyad a
Vágyvirág?
Milyen a csókod,
Messziség,
Mely alkonyokon
Messzi ég?
Vagy elborító
Áradás,
Mi sebes szívre
Árkot ás?
Köszönöm, édes asszonyom,
Pajzán, csapongó pille-lelked,
Hogy egy szép nyári alkonyon
A csókoddal belém lehelted.
És köszönöm a szent csodát.
Mámorba ejtő szőkeséged,
És hűvös ajkad bíborát,
Mely harmatos tűzlánggal éget.
Köszönöm nagy szépségedet,
Hogy az enyém ezernyi bája,
Hogy nálam nincs s nem is lehet
E földnek gazdagabb királya.
Köszönöm, hogy az életem
Napsugaras, tavaszi álom:
Kacag a tűnő éveken
S rózsát nevel bús őszi tájon.
Köszönöm, hogy örök titok
Tudtál maradni: földi asszony,
Ki távozik, de jönni fog,
Hogy holnap új gyönyört fakasszon.
Köszönöm, édes asszonyom,
E soha nem múló szerelmet,
Hogy egy szép nyári alkonyon
A csókoddal belém lehelted.
1933
Megfordult az idő Pállal,
fehér apostolszakállal
prédikál
a bűn ellen Január.
De szavára most nem hallgat,
tombol a világ: a Farsang
ördöge
fittyet hány a hidegre.
A hó keblén, a jég hátán
piros tüzet rak a Sátán
s nyitva lék,
vetve hurok, hányva lép.
Piros rózsát nyit a jókedv,
messze van még Húshagyó Kedd:
zeneszó, -
messze van még Hamvazó!
Háromhetes még a naptár,
messze van még Péter és Pál.
Medvebőr –
telik a nyár bőviből!...
1928
A februári havazásra
megjöttek végre már a cinkék.
Egy hónapig vártam hiába,
csak kerülték a terasz szintjét.
Még veréb se szállt erre egy se,
pedig néki is volna jussa
kis lakodalmi eledelre;
farsangi kendermag – faggyúsra.
De ma reggel a rigófőnök
sült almaszeletet kapott.
Dióbelet a cinkehősök
s a magtörőpinty – tökmagot!
És jött a tánc és tova rebbent
egymásután sok lenge árnyék;
zöldeskék, sárga toalettben
a farsangvégi bálkirálynék…
1942
A hóesés kering az ablakom előtt, messze, a városon kívül tán hófúvás van, a tél ünnepélyesen és lelkesen végzi tennivalóit, mintha a kalendáriumban mit sem tudnának a megváltozott földi viszonyokról – február a farsang hónapja, a tél tehát eleget tesz kötelességének, mintha jókedvű maszkák emelnék csipkés szoknyájukat az alkonyatban, és a vigalom piros lámpásai tündökölnének a Duna-parti Redut ablakaiból; Almaviva grófnak öltözik a borbély, százesztendős jövendőmondónak a fiatal tanuló, Eszmeralda cigányos szoknyáját ölti fel a szobaleány – de a grófnők és az előkelő gavallérok sem tartózkodnak a jelmez megválasztásától, amely egyéniségüknek leginkább megfelel; ah, Navarrai Margit két kézzel ette a pástétomot és X. kisasszony, az első négyes tagja a velencei úrnő ruhájában stílszerűség céljából mérget akart inni egy régi farsangi hajnalon…
Debrecenben voltam,
Nagyerdőben jártam,
A régi padunkon
Ifjú párt találtam.
Feléjük repesett
Örömmel a lelkem.
Azt, hogy csókolóztak,
Nagyon helyeseltem.
Lábujjhegyen léptem
A zörgő avarban,
Dehogy is zörögtem,
Dehogy is zavartam.
Nékem is volt itt egy csók,
Akácvirágzás is.
Söpörtem eleget,
Söpörjön most más is!
Ó régi nyár, mikor a vén verandán
Két új poéta régi verseken
Elbíbelődött s a hold arca sandán
Két nyárfa közt bukkant ki az egen.
Ó régi nyár, az ébenóra halkan
Elmuzsikálta már az éjfelet,
Az árnyak óriása várt a parkban
S a denevér szállt rózsáink felett.
Ó régi nyár, a zongorán egy akkord
Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt,
Künn a kutyák szűköltek elhalóan.
Valami nagy bú olvadt föl a borban,
Fájón figyeltünk vén magyar szavakra
S álmában olykor sóhajtott Szabadka!
Csata Ernő:
Kapuk alatt botorkál a kegyelet
egy vissza-visszarángatott lélek
sírkövéhez, hol érezni akarjuk
az elrabolt örökségünk,
ahol sokszor temettünk,
hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk.
Szejkén, az apai örökség porán
egy betűrengeteg suhog körül,
s a föld gyomrából a Borvízoldalban
egy régmúlt bugyborékol még felénk.
Könnycseppek a talpalatnyi földért,
mit egy nagy akarat bejárt és leírt,
a székely Szentföldért,
ami ránk maradt, hogy őrizzük,
el ne hagyjuk soha.
/részlet/
A délkeleti irányból lefolyó Poklos patakának Marosba szakadásánál egy lomberdők által koszorúzott hegyfok szögellik ki. – Ez Nagyerdő nevét a tetejét koronázó s oldalait borító több száz hold kiterjedésű azon csereerdőről veszi, mely itt ezen erdőszegény vidéken a Nagyerdő elnevezést jogosan kiérdemli. Ezen hegységnek vég előfokát Somostetőnek nevezik: ott vannak Vásárhelynek szép nyaralókkal, borházakkal és csinos gloriettekkel tarkázott szőlői. Maga a báros e hegyfoknak térbe enyésző legalsó lépcsőzetén és annak a Maros által körülkanyargott észak-nyugati alján igen regényesen és festőileg fekszik, s főként az alulról jövő előtt egy tekintélyes nagy városnak tűnik fel. Ha a távolból költött várakozásnak nem is felel meg, azért mégis a Székelyföld legnagyobb és legszebb városa, melynek közel 12.000 lelkes és szorgalmas magyar lakosa van, mi az 1873-iki népszámláláskor talált 7348 lélekhez viszonyítva igen kedvező népszaporodást mutat. Ezen lakosság kivétel nélkül székely, mert úgy a kevés számú keleti vallásúak, mint a lutheránusok, zsidók és letelepült idegenek teljesen el vannak magyarosodva.
A századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat” folyóirat egyedül őt tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja. Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak, de alig olvassák, „életrekeltése” nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot” megelőzve mindenképpen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal.
Az 1867-es kiegyezést követő általános gazdasági fellendüléssel párhuzamosan újabb és újabb alapítású sajtótermékek jelentek meg, amely a magyar irodalom, de elsősorban a költészet fellendülésének motorja is volt egyben. Ugyancsak ebben az időszakban Tisza Kálmán miniszterelnök felhívására, egyre több magyar nemes család gyermeke jelentkezett a monarchia hadseregének és haditengerészetének tisztképző intézményeibe. Ezek egy jelentős része érdeklődött az otthonról hozott kulturális igények miatt a humán tudományok, többek közt a versek és nótaírás iránt. A kard és az írótoll szövetsége gyakori a mi történelmünkben: Tinódi, Balassa, Zrínyi, Gvadányi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor a példák; vitézség és költészet egyformán nemzetfenntartók nálunk.
Bárd Miklós is a magyar eszmény katonája volt; költészetében pedig lépten-nyomon föltetszik másik hivatása képekben, jelzőkben, hasonlatokban.
