Indali Gyula: Nem vetted észre…

Nem vetted észre, hogy karodban
Olykor szívem remegve dobban?

S mely lángolón forrt a tiédhez
A csókoló ajk jéghideg lesz?

S mely termeted’ vággyal karolta,
Karom lehull, mint holt fa lombja?

S mely tündökölt, tied ha fénylett:
Egyszerre arcomon csak éj lett?

S mely csillogott vágy s érzelemben:
Sötét villám gyúlt föl szememben?

Nem vetted észre, mint merül be
Tekintetem a messzi űrbe?

Mint hogyha ott valaki lenne?
Mint hogyha rémet látna benne?

Nem láttad-é, olykor mi félve
Vonultam tőled messzi, félre?

Mint hogyha sírok kósza árnya
Köztünk helyet keresve járna!

Nem vetted észre!… Ó ne is vedd!
Vagy ha ez átkos éj el is fed,

Ha látod is e néma harcot,
Ne nézzen rám kérdőleg arcod.

Simítsd meg homlokom’ kezeddel,
Fürtöddel arcom’ óva fedd el.

Szorítsd forrón lágy karjaidba;
De hang ne szálljon ajkaidra!

Várj míg a látvány elenyészett,
S eltűn’ az éji zord igézet,

És lelkem, e nehéz, e rémes
Álomból újólag felérez.

Tekints szívedbe, – s rejtekében
Ha ott leled valóban képem’,

Ha úgy szeretsz, oly égő szenvedéllyel,
Mitől éj lesz a nap, vagy nap az éjjel,

Mi nélkül szíved kéjt, gyönyört nem érez,
Mi nélkül élted puszta semmivé lesz;

Ha azt hiszed, hogy lelked édes álma
Valóra csak az én karomba válna,

És édesebb, hőbb vágy szívedbe nincsen
A percnél, mely kettőnket egyesítsen:

Borulj reám, s pihenj e szíven
Szeretve, fájón, égve híven,

Tarts karjaiddal átölelten,
– De meg ne kérdd: mi nyomja lelkem?

S magadba’ – bár, miért: nem érted –
Mondj egy imát el értem, – érted!