Wass Albert: Modern hazaárulók, Udvarház a dombon
Wass Albert:
Modern hazaárulók
Hazaárulók akadtak minden időben. Előbb, vagy utóbb ítélt fölöttük a nemzet, s ítélete ellen nem volt fellebbezés.
Az elmúlt évtizedek nemzetközi, helyesebben hazátlan és nemzetbontó szellemi irányzata azonban hézagot nyitott a társadalom ítélőképességén, s abban a hézagban megjelent az új kor lovagja, a kávéházi hős, aki milliókat keres, a szélhámos, aki milliókat csap be. Megjelent elegáns öltönyében, unott arcával, cinikus vicceivel, tömött pénztárcájával, és a csodálkozó társadalomnak bemutatta a modern hazaárulás művészetét.
Mert csak úgy püffedt a jóléttől: a kávéház természetesen azonnal melléállt, majd a kabaré, a színház, s a gazdátlan utcai irodalom egy-kettőre lovagjává avatta. Vitézi tetteit hirdették széltében a márványasztalok között, ódákat zengtek hősiességéről, leleményességéről, életrevalóságáról, cinizmusáról, s arról, hogy nem ismer hazát, nemzetet, becsületet, erkölcsöt, törvényt, nem ismer semmit, csak a maga falánk érdekeit.
A társadalom nézte a színjátékot, előbb csodálkozott, aztán megdöbbent, majd a kabaré olcsó tréfái megnevettették, s végül tapsolt a bűvésznek, akinek minden sikerült.
Így született meg a modern hazaáruló. Kávéházi erkölcsbírák javaslatára a közvélemény lovaggá ütötte, s az eszmék zűrzavarában felserdülő fiatalság számára az élelmesség és a gyors meggazdagodás mintaképévé tették. Szellemi hatalmasságok hódoltak be előtte, s a konjunktúra hatlábú táltos paripáján vígan vágtatott új meg új kalandok után.
Istennek hála, megszűnt már az a beteges korszak mely létrehozta. (...) Valami azonban mégis itt maradt belőle, halványuló emlékén kívül. Annak a szellemnek néhány parányi széthullott darabja, mely ezt a modern hazaárulást eszménnyé tudta emelni.
Ugyanennek a szellemnek a hordozói azok az apró gonosztevők is, akik itt-ott, városon és vidéken egyaránt ravaszkodnak előre-hátra, s nem akarják megérteni, hogy az ő hitvány kis bőrüknél a haza jövendője sokkalta fontosabb. Nem akarják megérteni, hogy a haza, aki védi, tartja, hizlalja őket, s annak kijátszása nem egyéb, mint szembehelyezkedés a nemzet érdekeivel.
(...) Nehéz és felelősségteljes harcot vívunk jövendőnk érdekében, s aki ebből a küzdelemből kivonja magát, aki a közösség érdekei mögött is csak a maga hasznát keresi, aki ravaszkodik, alattomoskodik, megkárosítja a nemzetet: az hazaáruló. Hazaáruló, a szó közönséges értelmében, és megérdemli, hogy a nemzet megvetésén kívül az igazságtevés büntető keze is lesújtson reá.
Ideje, hogy felébredjünk végre, és a társadalom egységes fellépésével kipusztítsuk magunk közül ennek a modern hazaárulásnak szellemét, mely kísérteni a múltból visszajár. (...)
Ideje, hogy lerántsuk a leplet erről a múltból átöröklött ál-leleményességről, botcsinálta életrevalóságról. Mert ami alatta van, az hazaárulás, ocsmány és közönséges. Hazaárulók akadnak minden időben. De ítél felettük a nemzet, és ítélete ellen nincsen fellebbezés!
Szamosvidék (Dés) 1942. április 4. 14. - 15. szám
Wass Albert:
Udvarház a dombon
Tudom, hogy a mi dombjaink nem szépek. Kopárak, hajlottak, szürkék. Olyanok a völgyeink is, mintha örökös hétköznap lenne az életük, nem is lehet határozottan tudni, hogy hol kezdődnek s hol végződnek. Úgy simulnak át lassú emelkedéssel a dombokba, mint ahogy a munkás, szürke élet belesimul lassan a halálba. Nincs minálunk semmi érdekes. Aki idegen közénk vetődik, unottan nézi álmos lankáinkat, erdőtlen kopár oldalainkat, melyeknek martjain csak egy-egy sor tüskés kökénybokor és néhány árva vackorfa díszeleg. Falvaink félszegen húzódnak meg egy-egy völgysarokban, vályogból vert falú házaikon ócska nádtetőkkel s még tavainkban is kevés az öröm: sekély vizüket iszap, nád, sáté lakja, gazdag tanyája piócának, békának, vadrucának. Széles legelőink füve zöld színét hamar veszti, már nyár elején szürke és kopott. Nyáron mocsárszag bosszantja az átutazó orrát, ki kényes autójával rossz utainkon néha átdöcög, ősszel áztatott kender keserű bűze, égett trágya füstje és a sár, mely mély és ragacsos.
És ez a vidék nekünk mégis szép. Furcsa ez és idegenek előtt érthetetlen. De aki sokat van itt, az megérzi hamar: valami van nálunk a levegőben, valami van a dombok hajlásában, ahogy puhán és szelíden egymásra borulnak a láthatár alján, a völgyekben, ahogy szélesen és barátságosan elénk tárják őszinteségüket. A tavainkban van valami titokzatos, mikor alkonyodás táján ezüstös párát lehelnek s a nádasok susogásában ezer kis moccanás vegyül, mikor suhogva kelnek szárnyra a vadrucák s fent magasan, a gyöngyszínű ég páráiba veszve egymást kereső gémek szólanak. Mikor a bölömbika szavára megmozdulnak a békák, zagyva lármával, mint egy roppant zenekar s a brekegésük mindent átfogó zsongássá nő. Van valami furcsa megnyugtató varázsa annak, ahogy a dombokról visszatűz a napfény, ahogy a csend ezer kis megszokott zajból összetevődik, amikor sátés rétjeinken szólnak a békák, mezőinken ciripelnek a tücskök, egy-egy marha elbődül valahol, távoli tanyán ugat egy kutya s messziről jövő, messzire menő országúton porfelhőt kavar egy áthaladó gépkocsi.
Dombok hajlott gerincein ha állunk reggelenként s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű. Érezzük agyunk hajszálereiben az álmos bágyadást, melyet lankás oldalak sárga agyagföldje sugároz felénk s melyben egyetlen zsongássá szűrődik a messzire nyúló legelők tücsökzenéje a völgyi békák zagyva lármájával. Ez a zsongás, mint egyetlen lágy ezüsthúr feszül ki völgyek és lankák fölé, dombról-dombra nyúlik, hullámról-hullámra s rezgése betölti a levegőt valami bús egyhangú melódiával. Furcsa varázslat alatt állunk ilyenkor, lassan mozdul a szántogató ökrök lába, lassan veti az eke a barázdát, lassan és megnyugodva ver a szívünk. Érezzük feszülni az izmainkat, a napfényes levegőt mélyen beszívjuk s az életet szépnek és szelídnek látjuk, akár a tavaszi reggelt, mely harmatos aranyseprűvel végigszalad vetéseink fölött s kedvre borzolja a röghöz lapuló kis pacsirta tollát.
Tavaszi szag leng a levegőben s az omladékos kopár dombokra mint apró álmos bogarak fölmásznak az ekék. Csak alig mozdulnak és lassan mégis hosszú csíkokat marnak a földbe, egyre többet és ha sokáig nézzük őket, megértjük, hogy az a kimért, lassú nyugalom, mellyel ökreink a barázdát lépik, maga az élet és a valóság. Nem izgalmas történéseken, nem fejtörő elméleteken, de azon fordul minden, hogy miképpen omlik a föld az eke mögött, a borona hogyan takarja a magot s mikor búvik ki zölden a vetés. A föld és az ember összetartozik s minden, ami kívül van ezen, csak cicoma, csipke, bárányfelhő. Egyének, családok és nemzetek sorsát súlyos horgonyláncok tartják lekötve a földhöz s aki ezt a láncot eloldja, azt úgy elsodorja valami, mintha nem is élt volna sohasem.
Sokszor gondolunk ilyesmit, mikor egy-egy dombon állunk és nézzük a falvainkat, ahogy elnyújtóznak a langyos napsütésben és békés mosollyal tenyerükre veszik a templomot, meg a temetőt, hogy megmutassák az Úristennek. Elgondolkozunk néha azon is, hogy miért vannak a falvak mindig a völgyek alján s dombon csak a templom, meg a temető és itt-ott egy-egy öreg udvarház. Aztán belefáradunk a gondolkodásba és felelet nélkül hagyjuk. Telik az idő s a világ északas oldalán fekete felhők gyűlnek, viharfogaikat reánk vicsorítják s mi behúzódunk tetőink alá. Falvaink meglapulnak a völgyben, míg zúg a nagy idő fölöttük, összehúzódnak nádfödeleik alatt, mint vén subás juhászok s ha nagyon csattog a villám, felnéznek a templom fehér falára, s a félelem messzi elkerüli őket. És olyankor hirtelen megértjük, hogy miért van dombon a templom, ahol minden ház egyformán meglátja.
S mert kell valaki mindig, aki a viharral szembe nézzen, azért van dombon az udvarház is. Komolyan és önérzetesen áll a maga helyén, nem hivalkodik és nem retten meg, ha jobban éri a szél, mint másokat. Boltíves vén falai vannak, századokra szóló fundamentuma. A vihar néha leveri róla a vakolatot, vagy megtépázza mohos tetejét, egy-egy ablakát bezúzza. De nem dönti le, mert erős kövekből épült és oda van nőve a földhöz. Néha rossz napokat él, olyankor dudva növi be előtte az udvart s tört ablakait papírral ragasztják télvíz idején. Gazdája csizmát hord és otthon szőtt ruhát s pár év alatt visszabillen minden a régi rendbe. Feldaraszolják újra az udvart, meszelik a házat s az ablakokat beüvegezik.
Az udvarház falát vadszőlő futja be, vagy repkény. Körülötte néhány fenyő őrködik s hirdeti télen át a hóba fúlt völgyeknek, hogy nincsen halál, csak Csipkerózsa-álom. Nem szereti, ha kastélynak csúfolják. Vastag falai közt egyszerű ősi rendet őriz. Nehéz tölgyfakapuját, mely mindig nyitva áll, messzire elkerüli minden, ami divat, mulandó hiúság, üres és cifra jelszó. De betérhet rajta bárka, akit derűs vagy borús arccal az útja arra visz. Tágas pipázóját agancsok díszítik s a könyves polcokon gazdasági könyvek állanak békés sorban újabb regények mellett. Szobáiban csöndes szavak esnek, vetésről, szántásról, földi gondokról. S ha apró bajlódások fonalán a szó nagy közös bajok mélységéig ér, lehajtott fejjel és ritka beszéddel emberséges és súlyos gondolatok érnek. Tetői viharállók és messzire néznek. Megszokták már nagyon, hogy hevítő napsütés után zápor paskolja őket s bölcs türelemmel tudják, hogy vihar után szebben nő a fű, zöldebb a vetés. Nehéz időkben is bízva néznek végig a falu fölött s a falu kunyhói is, nagy idők estéjén a dombot figyelik.
Kert veszi körül az udvarházat s aki fát ültet benne, nem maga pihen annak árnyékában s nem maga szedi gyümölcsét. Unokák és dédunokák állnak tisztelettel a termő fa előtt, melykérges törzsében emberöltők békés munkáját őrzik.
A kertek végén, a falu végén, mindig egy dombbal feljebb van a temető. Azért van ott, hogy dolgunk végezetten, mikor már begyűjtöttük a termést, kanyargó ösvényen, lassú lépéssel felballagjunk oda. Fent egy sárguló fa alatt megálljunk, szelíd és jó érzéssel végignézzünk szántásaink fölött, melyekben ott lapul már az elvetett búzamag, biztos öröksége egy újabb tavasznak. Végigsimogassuk szemünkkel a barna földeket, rájuk mosolyogjunk s megkérjük őket, hogy szeressék azokat is, akik jövő tavaszon majd a nyomunkba lépnek. Aztán végigsimogatja szemünk a fehér falut s a távolba nyúló völgy fölött elnéz a véghetetlen messzeségbe. Napfényes, tiszta őszi délután messzire ellátunk a temetőből. Egymásra hajló dombok hullámai fölött kékes, titkos, szép távolokban havasok csipkés csúcsait látjuk, fehéren és csodálatos szépen. Csak állunk egy sárguló fa alatt, halkan hullnak a lombok s millió tücsök szövi zsongva fölénk az őszi csend selyemhálóját. Csak állunk és nézzük a távolban ködlő hegyeket, nézzük őket, mert messze vannak s mert szép minden, ami messze van. Ránk borul valami furcsa, szelíd őszi szomorúság, a temető s a dombok hangulata az, melyet zsongó muzsikával altatnak a búcsúzó tücskök.
Aztán lassan bealkonyodik. Az égbolt alján hűvös pára gyűl, eltűnik benne a csipkés hegyvonal, a távolba nyúló völgy ködös estébe vész. Állunk a lehulló alkonyatban, mint parttalan vízen pihenő csolnak. Körülöttünk puha dombhátak borulnak hullámosan össze, barna szántásokat, széles legelőket, csillogó, apró tavakat látunk és a fehér falut. Pereg a hulló levél, zsonganak bús egyhangú dalt a tücskök s a legelőről lassú menetben terelik haza a marhát. A tó felől áztatott kender keserű szagát hozza a szél. És ahogy ott állunk, mint már annyiszor, újra megértjük: ez a hullámos dombsor, ez az egyhúrú muzsika, ez a kesernyés, furcsa, őszi szag, ez az élet. Az élet rendje, hogy szántsunk és vessünk, mikor jó az idő; arassunk, ha van mit s vessük el ősszel a búzát, hogy arasson az is, aki a helyünkbe áll. Ha vihar jön, bújjunk fedeleink alá, gyújtsunk pipára s várjuk meg bölcsen, amíg tova megy. Minden vihar után vakarjuk meg gondtelten a fejünket s vegyük számba egymást és a kárt. Foltozzuk meg, ha tépett tetőt látunk s ne kérdezzük, kié. S mikor már újra süt a nap, mosolyogva dicsérgessük egymást, hogy jókedvünk legyen. Aztán szántsunk újra és vessünk és ültessünk diófát az unokáinknak. Ballagjunk, ha lehet derűs kedvvel a sors ekéje mögött s lessük, hogy mit vet ki a barázda, jót-e, vagy rosszat.
S dolgunk végezetten a temetődomb hajlott gerincén megálljuk. Nézzünk végig dombjaink fölött, tűnődve őszön, sorson, emberen. Lássuk szelídnek és szépnek az életet, akár az őszi estét, mely puha barna papucsban átoson vetéseink fölött s álomra simítja a röghöz lapuló kis pacsirta tollát.
