Kós Károly: A kereszt

KósKárolyI.

Ahol a fehérhajú nyír és a feketefenyő kezdődik és erősen fogyóban a magyar beszéd, ott a Pojána. Tágas, verőfényes, füves-virágos völgy; nyílt, mint a mosolygás. És a szél, aki örökké fúj a Vlegyásza felől, mintha az se sírna úgy, mint másutt.

    Emberek is lakják a völgyet: lenn a patak mellett néhány kerített udvarú, mohos, zsendelyesfedelű, tornácos porta, körülöttük elszórva csupasz, szalmafedelű apró hurubák: külön, beljebb a Tâlharu oldalán még egy öreg udvar.

    A kereszt pedig ott állott öreg Gál Gáspár uram kertje végében, éppen a havasba kanyarodó ösvény mellett, a nagy csonkafenyő tövében.

    …És történt-történt. Szentgyörgynap táján, amikor már zöldellt a verőfényen a pást. Emlékszem jól…

    Délután csak elkezdett fújni a szél, a Vlegyászáról piszkos, rongyos fellegek omlottak a völgyre és estére szilaj hófergeteg szakadt a Pojánára. Zúgott és jajgatott az erdő, rázta a házakat a szélvész, hogy néma ijedtség ült mindenre, ami itt élt.

    Akkor éccaka történt, hogy kitört a csonkafenyő, reázuhant a keresztre és a kereszt kidőlt. Így történt, így. Kidőlt a Gál-kereszt és reá harmadnapra meghalt öreg Gál Gáspár.

    S szállott, szállott a hír. Beszélték a Vlegyászaalji pakulárok és vitték a csebres mokányok le az Aranyos és Szamos mentén és a Kalota mentén; tudták Járán és Hunyadon, beszéltek róla Tordán és Kolozsvárt is, hogy íme: kidőlt a pojánai kereszt és Gál Gáspár uram meghalt. Úgy ám! Megmondotta a kereszt előre, most is, ahogyan megmondotta régen is, mindig valahányszor a Pojána környékén kószált a halál. Ez a magyar, kálvinista kereszt, ez…

    Hajnalra megcsendesedett az idő; kitisztult az ég, a szél is megfordult. Mire a nap felbújt a hegyek mögül, takarodni kezdett a lucskos hó a gyepről és lenn harsogva rohant az áradt patak. A Pojánán pedig hirtelen élet mozdult. Emberek jöttek elő itt is, ott is, neki a hegynek, a Gál-porta felé, ahol az éccaka olyan nagy roppanással dőlt ki az öreg, fekete tölgyfakereszt.

    Most a földön feküdt, keresztül az ösvényen, melyen piszkos, sárgás hólé csurgott és nyalta, nyalogatta a kereszt rovátkás fáját. A csonkafenyő a feltúrt gyepen; szakállas ágai összetöredezve; csonka hegye is, ahogy a kereszthez vágódott volt, letört és a Gál-udvarra repült bé.

    A fenyőtörzsön vénséges Gál Gáspár ült. Nézi a keresztet és botjával piszkálja a földet. Hajnal óta ül ott és hajnal óta nézi a roppant tölgyfát, akit az Úristen egy gyöngécske legyintésére az éccaka kivetett a földből.

    Köszöntek az emberek és megállottak. Csak néztek ők is. Aztán hirtelen, egyszerre, egyakarattal munkának fogtak mindnyájan. Szóbeszéd nélkül. Köteleket és láncokat és rudakat hoztak elé, fejszét, csákányt és lapátokat, s frustukra állott újra a kereszt. A régi helyén, egyenesen, feketén.

    Akkor elköszöntek és csendesen elszéledtek; kinek hol volt dolga.

    Közülök csak egy ember maradt ott: szálas, széles ember, egyenes, mint a fenyőfa. Vállán a hosszúnyelű, erdőirtó balta. Állott némán, mozdulás nélkül: vén Gál Gáspár pedig csak ült a rönkön, piszkálta az ázott gyepet és szeme a kereszten. Akkor sem nézett fel, amikor megszólalt:

    - Itt kószál a halál; valaki készülődik a Pojánán.

    Aztán szeme a keresztről az emberre fordult:

    - Mit gondolsz, Ijjas György, mit gondolsz, ki hal meg közülünk?

    Hogy erre sem felelt, hozzátette még:

    - Mert valaki meghal. Meg, bizonyosan!

    A másik csendes hangon, szinte szelíden szólalt meg:

    - Kis Annánk nagybeteg…

    Már áll a vén ember is és kiegyenesedik. Magas, száraz és horgasorrú:

    - Úgy! Hát most talán mégse a Gálokra jár a sor. Pedig – és elgondolkozott – a csonkafenyő a mi udvarunkra hullott. A tornácig. Az oszlopot csapta meg; mintha baltával csapott volna hozzá valaki. Fekszik a leány?

    - Két napja már. Rázza a hideg, meg csurog róla az izzadtság. Éccaka majd kivetette magát az ágyból.

    És lehorgadt Ijjas György feje:

    - Nem ülhetek otthon. Nincsen nyugtom. És, hogy ez a kereszt kidűlt…

    S vén ember visszaült a rönkre. Csend, csupán a bot kopog tompán a puha gyepen. Aztán a másik folytatta szelíden-csendesen:

    - Félek, baj lesz nálunk. Félek, hogy kis Annánk…

    Elhallgatott. S Gál Gáspár mondja, a hangja rekedtes és éles:

    - Az én Ferusom is egyetlen volt. Húsz esztendeje, hogy elpusztult. Tudod te azt jól.

    A vén fejben sok-sok régi keserű emlék kergeti egymást, s mint nehéz terű görnyeszti vállát a múlt. De minden emlék között ez a legsúlyosabb, éppen ez a húszesztendős, amikor Ferust hozták haza az erdőről. Károgott a hangja, mint a dögre éhes varjúé:

    - Mért állasz itt? Mért beszélsz nekem, Ijjas György, éppen te? És éppen itt a keresztnél! Tudod, kit temettünk alája utoljára? Az én Ferusomat! Mért állasz hát ide? Mire vársz?

    Botja végét némán szúrta a puha földbe és szembenéztek. Ijjas György most is csöndesen mondta, de a hangja már nem volt szelíd:

    - Csak azt akarom mondani: ha baj ér minket a leánnyal, bátyám baja is lesz az.

    - Az enyém is?

    - Ha kis Anna elmegy, a Gál-porta is megárvul.

    - Mi? Az unokám? – kiabált már Gál Gáspár és felugrott; keze ökölben és nehezen szedte a levegőt. Tudta, hova beszél a másik és tudta, hej, hogy igazat mond. S félni kezdett, félni, hogy a hideg verejték gyöngyözött ki a homlokára.

    - Hazudsz, hazudsz! – és megtántorodott a vén ember. Két szemére köd szállott: Ijjas György jól odatalált, éppen oda, ahova akart. Mert régen sejtette, hogy egyetlen fiának fia odahúz, ahhoz a leányhoz. Éppen ahhoz. És tudta azt is, hogy a gyerek készül, késül el a Pojánáról, hogy talán soha, de soha vissza ne jöjjön. Merthogy azt a leányt nem hozhatja ide nagyapja házába; azért… És ha meghalna kis Anna?… Szeme nyugtalanul ugrál az előtte álló emberen: annak balta a vállán. Most is. Hosszúnyelű, erdővágó balta, mint akkor. Húsz esztendeje lesz ősszel. Keserű harag önti el a szívét:

    - Kutya! Megharaptál. Hátulról.

    Botjával a hegyek felé mutatott, napnyugat felé:

    - Hát menjen, ha akar. Arra felé mehet, de erre – és a völgyi házak felé intett – erre nem! Amég én élek.

    Megfordult hirtelen, a ház felé indult. Hosszú, nehéz lépésekkel. Kevélyen, dacosan, feltartott fejjel.

    De most, most először megmozdult Ijjas György is. Lekapta a baltát és lábhoz állította; két keze szorosan markolta a vasat:

    - Megálljon!

    Mintha megrántották volna, állott meg az öreg:

    - Mit akarsz?

    - Mit akarok? Beszédünk van még. És ez már nemcsak a kettőnk dolga, de az én Annámé is és a Ferié is. Meg az Úristené is. Azé is!

    Reszketett a szelídképű, nagy ember és orcája, mint a láng. S újból szembeállott a két ember: az egyik Gál, Ijjas a másik, két régi-régi ember. Hej, sokszor állottak így szemben egymással Gálok és Ijjasok: atyafiak, magyarok, régi nemzetségből való kurtanemesek. Gál Gáspár megrántotta a vállát:

    - Ha akarsz, beszélj! Hazudozz, fenyegess! Féltesd a cseléded életit. De a kereszt kidűlt az éccaka, tudhatod…

    - Miért tiltja az unokáját tőlünk?

    - Tudhatod. A Ferus fia nem járhat hozzátork.

    - De ha ő akar! Ha az Úristen így rendelte.

    - Mit? Az Úristen? Azt ne keverd ide. Mert az mindent tud, mindent látott. Ami húsz esztendeje történt, azt is. Az tudja, hogy te voltál. Hogy gyilkos vagy, veszett eb! Kutya, kutya!

    Habzott a szája, rekedten rikácsolt a hangja. A másik csak nyelt egyet:

    - Várjon! Erről most beszélünk először. És utoljára. Éppen itt a keresztnél. Várjon hát. Mert nem úgy történt minden, ahogy gondolja és nála is balta volt és ő sújtott először. Az Úristen látta, jól mondja. Én voltam a szerencsésebbik: akkor én.

    Csendesen beszélt immár Ijjas György ismét. És lehajtott fővel állottak mind a ketten. Azután a vén ember csak visszaült a fenyőre. Úgy érezte, hogy ő öreg, erősen öreg már. Le kellett ülnie.

    - Na!

    De a másik szintén letelepedett; oda melléje éppen, a kidűlt fenyőrönkre; baltáját a lába közé vette és az állát reátámaszotta:

    - Nem volt az sehogy se jól. Mert egy leány után jártunk. Ő is, én is.

    - Tudom. A fűrészes Anna…

    - Az. Anna Ferushoz húzott inkább. Tudtam jól. Mái napig se felejtheti; ezt is tudom. Aztán Ferus egyszerre csak Both Erzsit hozta ide. Ezt bátyám akarta így.

    - Igaz! – bólintott az öreg. – Anna nem a mi fajtánk. Aztán tudod, nagyapja hogy szerezte meg a Gál Jankó-tagot. Majd hogy az egész Gál-birtok odaveszett akkor. Az a tag ma is az övék.

    - Nem sokáig. Eladó.

    Felkapta a fejét Gál Gáspár.

    - Eladó-é? A Gál Jankó-tag eladó? Így mondtad?

    Lehorgadt a vén fej megint.

    - Az nincsen. Adósság, az van.

    - Ferus talán ingyen megkaphatta volna akkor. Őneki odaadták volna Annával. Nekem nem adták; nem is kellett.

    Erre nem szólt Gál Gáspár. Ijjas György várt egy cseppet, aztán folytatta:

    - Anna nekem jutott. Hozott a házhoz szépen és dolgos, gyűjtő asszony a mái napig. Gyarapodtunk. Azt hittem, boldog leszek vele, de nem úgy történt és amióta házas vagyok, igazi jó napom még nem volt… Született Gyurkánk; gondoltam: na most! A gyermek féléves korában elpusztult és Anna nem változott. Aztán megszületett kis Annánk, de az asszony maradt, aki volt. Hónapok telnek el, hogy szót alig váltunk mi ketten. Próbáltam szép szóval, próbáltam gorombasággal. Az italt is megpróbáltam. Most már nem perelek a sorssal. De nekem úgy adódott, hogy feleségem nincsen ma sem…

    Halk, nyugodt hangon beszélt, de szava mégis, mégis, mint a jajgatás.

    - Tudom, Ferus se volt boldog. Csak Annát szerette ő, ha mást is vitt a házhoz. És megpróbálta az italt Ferus is s az csinálta a bajt. Az erdőn kerültünk össze. Ittas volt akkor is. Án boronának való fenyőt vágtam, az új pajtát állítottam, akkor Anna hozta ki a délt… és Ferus odajött. Baltával. Egyenesen az asszonyhoz, engem, úgy lehet, nem is látott. Anna húzódozott, láttam jól. Ferus kacagott és derékon kapta. Az én kezemben is balta, s ott állottam és vártam mi lesz ebből, Úristen? Anna ellökte és felém futott: Ferus utána. Utolérte… Megölelte… Láttam jól mindent, de nem mozdultam. Akkor kiáltott Anna: „György, segítsen hát!” És félreugrottam: a fejsze a fához sújtott, amely mellett állottam… Aztán én; én jobban találtam.

    Ijjas György elhallgatott és felállott:

    - Anna azt mondta nekem akkor: „gyilkos”. Pedig hárman gyilkoltuk meg Ferust: elsőnek Gáspár bátyám, azután az Úristen és csak harmadikul én-

    Vállára emelte a baltát.

    - Talán soha el nem mondom ezt így senkinek, de most, hogy kis Annánk nagybeteg és a kereszt is kidűlt, most azt gondoltam, itt az ideje. Isten megáldja…

    …Mintha nehéz álmot álmodott volna, úgy zúgott minden a vénember fáradt fejében; minden, amit látott és hallott. Sok volt ez így egyszerre, egy kurta kis délelőttre. De mindenen keresztül egy dolog zsibongott mind erősebben, hangosabban, hogy végül minden mást elnyomott benne:

    - Eladó a Gál Jankó-tag. Eladó… Eladó!              

II.

A Gál Jankó-tag eladó…

    Öste, lobogó tűz mellett, vacsora után. Ülnek a kemencepadkán nagyapa és unokája. A vénember szájában pipa, cigarettázik a fiú. Hallgatnak. Az ajtó, amelyik a tornácra néz, nyitva. Kinn szikrázó, csillagos éccaka és bagoly jajgat az erdőn. Lenn alszik a völgyi falu, házak, udvarok, mint fekete foltok a barna éccakában. Csak egyetlen helyütt sárga, vékony fánysugár a sötét éccakában.

    - Hallom, eladó a Jankó-tag – szólal meg az öreg és unokájára pillant.

    Az ránt egyet a vállán, szíja tovább a cigarettát és bámul tovább az éccakába.

    - Vajon ki vásárolja meg?

    Semmi felelet. Később feláll a fiú és az ajtófélhez támaszkodik. Az öreg is odamegy és lepillant a völgybe.

    - Ott virrasztanak- fejével int lefelé.

    - Ijjas Gyuriék háza.

    - Nagybeteg a kisleány.

    A fiú, Feri eldobja a cigarettáját és indul kifelé.

    - Hová mész?

    - A pajtába, hogy nincs-é valami baj?

    A vénember ezen az éccakán nem hunyta le a szemét…

    Alig szürkülődött, felkelt, lábára kínozta a csizmákat és ment ki az udvarra. A nyitott pajtaajtón sűrű gőz csapott ki és a fiú hangját hallotta: az állatokhoz beszélt. Az udvarról a kertbe igyekezett és onnan ki a határba. Az ösvény a tag felső végin, az erdő alatt haladt, azon lépegetett Gál Gáspár uram lassacskán és körül-körülpillantgatott, véges-végig a földeken: a zab bujazöld, a bükkönynek is használt a zivatar, csak a búza gyenge; a tavaszbúza ritkás. A szénafüvet takarítani kell már, a gyep erősen indul.

    Az ösvény mellett kő: határkő. Itt Gáspár megáll: kezdődik a Gál Jankó-tag; az, aki most éppen eladó.

    Tovább nem megy, de öreg szeme körülsimogatja az erdőt, földet, ugart és kaszálót, az egész tagot, mely századokig volt Gál-birtok, amíg aztán keserűen zordon időkben – Gál Jankó kezéről átment a fűrészesnek, ama Pap Tódornak.

    És az most eladó. Hatvanhárom hold egy darabban. Ki veheti ezt meg?

    Tudta jól Gál Gáspár, hogy az atyafiságból egyetlen egy ember vásárolhatná meg – ha akarná.

    Lassan megfordult és elgondolkozva, lehajtott fővel bandukolt hazafelé.

    Frustuk táján ért haza és a szolga azzal fogadta, hogy senki sincs itthon, mert a csúsztató gátját az éccaka elszakította az olvadás és az egész Pojána ott dolgozik most.

    - Hát te miért maradtál itthon?

    - Az állatokat is kell, hogy lássa valaki.

    - No, csak erigy te is, elbánok én azokkal.

    Egyedül maradt hát otthon öreg Gál Gáspár.

    És amikor délire hazakerültek a fiú és a cselédek, úgy kapták meg a csűr földjén, hanyattfeküdve ájultan, fejénél fekete, aludt vér…

    A pajta híjjából sarjút akart levetni a kisborjas tehénnek, a lajtorja megbillent és a vén ember lezuhant. A lajtorja reá.

*

    Az első házban fekszik öreg Gál Gáspár. Feje bekötve, orcája, mint a régi viasz, a takarón sovány, inas, barna keze. Nehezen szedi a levegőt és minduntalan köhög. Olyankor aztán vért köpik: mellét zúzta meg a lajtorja.

    Ágya mellett unokája:

    - Adjak valamit, nagyapám?

    - Semmit. Nincsen már semmi bajom. Csak éppen az, hogy eljött az időm. Megmondotta a kereszt…

    Köhécsel és orcája eltorzul. Nagy fájdalmai lehetnek.

    - Iliát küldd le a faluba. Ijjas Gyurkáéknak üzenem, jöjjenek, mert beszédem van velük és sürgetős a dolog. Így mondja: sietős az öreg Gál Gáspárnak. Aztán a többieknek is kell szólni: jöjjenek, mert hosszú útra készül Gál Gáspár és sietős az útja.

    …Széjjelszáll a hír a völgyben: hogy öreg Gál Gáspár várja az atyafiságot, mert sietős az útja.

    És szürkülődésre megindulnak az emberek a mohos-zsendelyes fedelű, tornácos, öreg portákról. A nap lebukott már a Tâlharu megett és pára fekszik a patak mentén a völgyre, mint ezüstös fátyolkendő: de a Kecskés orma aranyos még, hogy a húnyó nap sugarai érik. A Vlegyásza felől csípős szél fújdogál és az emberek összefogják a darócot, az asszonyok a bujkát és kendőt.

    Egy se marad el. Senki. Mert nagy dolog az, ha valaki közülük úgy üzen. Nem beszélgetnek az emberek, de a lelkekre reá ül valami szorongás-féle, nagy, méltóságos érzés, mint mikor bizonyosan elkövetkezendő, nehéz dolgok elé kell menni.

    Hogy öreg Gál Gáspár nagy útra készül és el akar búcsúzni az atyafiságtól…

    A Gál-porta ablakaiból világosság szűrődik ki és az emberek lassú lépésekkel, néma csoportokba verődve haladnak arrafelé, fel a harmatos, gyepes hegyoldalon…

    Magasan felpárnázva fekszik ágyában öreg Gál Gáspár a nagy első szobában. Lobognak a viaszgyertyák: négy a mestergerendáról függő tartóban, kettő az asztalon. És lobog a tűz is a nagy zöldkályha-kemencében.

    Nyílik az ajtó és ketten lépnek be; elől az ember: Ijjas György, utána az asszony. És ez is, az asszony is olyan magas, délceg és erős, mint a fiatal fenyőszál. Halk hangon köszöntik a jó estét, aztán csak megállanak.

    Gál Gáspár feléjük fordítja a szemét. Az asszonyt nézi. Nem szól.

    - Hívatott – kezdi Ijjas György.

    Köhögés rázza a vén embert és köpi a vért.

    - Igen… igen – motyogja aztán, hogy alig érthetik a szavát. – Mégis itt zörget a halál; úgy gondolom, csak nálunk zörget – és kérdőn nézi az asszonyt.

    - Kis Annánk aludt, amikor eljöttünk. Talán megsegít az Isten.

    - Meggyógyul, meg! Én vagyok a soron; nekem üzent a kereszt. Üljetek le. Te, asszony, ide mellém; hadd nézzelek meg. Egy párnát gyúrjatok még a derekamhoz. Úgy… A szemed barna. Becsületes szemed van. Na…

    Lehunyja a szemét és mukkanás sincs a szobában, csak a tűz pattog és a gyertyák percegnek egyet-egyet.

    Hirtelen felpillant:

    - Sok álmom volt, nehéz álmok. A fiam és a többiek mind, akik a kereszt alatt alusznak. Most tudom már, hogy akkor én hibáztam el. Mert olyan nagyon sokra tartottam a fajtánkat. Azért. Többre a fiamnál. Hibáztam akkor… talán hibáztam… de lehet, hogy így volt elrendelve nekünk… Hanem most nem fogok hibázni. Anna! Mert én megyek el Pojánáról. És senki se jöjjön velem. Senki más…

    Szoruló szívvel hallgatták a furcsa beszédet. Borzongva. De senki sem aggódott. Kinn a pitvarban pedig nyikorgott az ajtó, nehéz, patkós csizmák alatt csikorgott a kőpadló és halkan dörmögő hangok szűrődtek a szobába be.

    - Itt vannak! Helyes! Az én időm kurta. De veletek van még egy csepp kis szavam. Igen. Megveszitek a Gál Jankó-tagot; kerüljön az vissza és ne jusson az idegeneknek. A mi határunkra ne tegye lábát mégegyszer idegen.

    Urára pillant az asszony; Ijjas György bólint:

    - Kis Annára íratjuk – és feleségére néz, mire az visszaintett.

    - Úgy-úgy! Aztán ide hozza az asszonyt, úgy akarom. Négyszáz esztendeje lakunk itt Gálok. Mindig magasabban, mint a többi, mindig magasabban;ezúttal se menjenek lefelé…

    Bólintanak erre is némán: de az asszony szeméből lassan perdül orcájára két fényeskönnycsepp.

    Az öreg elpihen egy cseppet, aztán int a kezével:

    - Béjöhetnek. Jöjjenek bé mind. Kurtul az időm.

    Bejöttek. Elöl az emberek: nagyok, nehezek, mint az élet is itt a hegyek között. Megállottak, köszöntek, vártak.

    Öreg Gál Gáspár végigjáratta rajtuk a szemét. Számbavette őket:

    - Mind eljöttetek, látom. Így illik, így… Hát én menyek már; ne szóljon senki, az én időm bételt, annyi az egész. Ezért híttalak;legyen együtt régi idők óta az egész atyafiság; az egész Pojána…

    Figyelmesen hallgatták az emberek és komolyan bólogattak.

    - Utánam a Ferus fiam következik; unokámé minden. Eleinte, ha megakadna, gondotok legyen reá.

    Bólintottak erre is; rendben lesz, gondjuk lesz az új gazdára, amíg az is beletanul a tusakodásba…

    - A Gál Jankó-tag is visszakerül – folytatta erősebb hangon – És ne jusson mégegyszer idegen kézre. Ez a völgy a miénk; négyszáz esztendeje, hogy a miénk.

    Kiabált már és az emberek komoly nyugalommal hallgatták. Mert igazság, amit halódó Gál Gáspár mond: ez a völgy négyszáz esztendeje, hogy az övék: Gáloké, Ijjasoké, Balláké.

    Köhögött újra az öreg és fáradtan hanyatlott hátra. De azután csak újra összeszedte magát:

    - Minya, hol vagy? – kérdezi halkan és fehérhajú Balla Mihály, a molnár, közelebb lépett.

    - Aztán, Minya, a kereszt alá temessetek, a többihez. A mi temetőnk az, Gál-temető. Nevemet vágd be a többi után… Itt terítsetek ki és a barna atillába öltöztessetek. Abba, tudod, amelyik akkor volt rajtam utoljára, ott. Nagybányánál. Emlékszel még? Hej! Keserves idő volt az; hogy sírtunk ott mind… Mondd, Minya, mért is sírtunk akkor? Mondd, mi fájt nekünk akkor úgy, ahogy soha semmi sem fájt azóta?…

    Fehérhajú Minya végigsimogatta hosszú haját:

    - Nem tudom, Gáspár, nem tudom ma sem. De talán, hogy meghalt valaki akkor; azt hiszem, temettünk mi akkor…

    - Igazad lehet: talán azért sírtunk. Temettünk akkor, ott, igaz!

    Elgondolkozott és elcsendesedett. Szeme is lecsukódott. Az emberek azt hitték, elaludt, pedig akkor már vége volt; elutazott öreg Gál Gáspár.

    …Egy öreg, szijjas havasalji kurtanemest repátriált az Úr…

    …Emlékszem.

    Temetés után, csudacsendes, illatos tavaszi estén a Gál-portán torra gyűlt az atyafiság.

    És csendes borozgatás közben megeredt a szó. Folyt az emberek szájából, mint a guzsalyból a fonál. Megemlékeztek a megholtról, akit életében annyi nehéz csapás sújtott, de aki mindig-mindig felegyenesedett mégis. Mert kemény fajta a Gáloké, s szíjjas, mint magányosan nőtt árvatölgy.

    Folyt, folydogált a beszéd és megelevenedtek sorban a réges-régen porladók. Közénk keveredtek, ittak a borunkból és beszélgettek velünk és mi velük együtt tusakodtunk, hol kopjával, hol erdővágó baltával, hol ekével, hol nehéz szóval csupáncsak. Elmesélték nehéz harcaikat; keserű bánataikat elsírták; beszéltek csudás cselekedetekről és unalmas bajoskodásokról, kicsiny örömökről és nagy, nehéz szomorúságokról.

    Együtt éltünk ott által egy éjszakán hosszú századokat: halottak és élők, mi… Zólyomi Dáviddal együtt bontottuk a lázadás lobogóját a pataki úr ellen és szegény Székely Mojzessel együtt ültünk nehéz vasban a Jedikulában. Kinn jártunk túl a Boszporuson, csak azért, mert fájt akkor sok embernek az élet itt; hosszú-hosszú éccakákon által lestük együtt a hegyek ormát, amikor lángbaborult a havas és az egész világ itt körös-körül… Harcoltunk, tusakodtunk mindig-mindig.

    És lám, mégis megmaradtunk és együtt vagyunk újra, hogy kidűlt a mi keresztünk, hogy temetünk valakit magunk közül. Mert ilyenkor tudjuk, hogy itt a helyünk, itt kell maradnunk és újra tovább kell harcolnunk a harcot, ami örök. Ilyenkor tudjuk, hogy a jövendőnk is csak, miként a múltunk is: harc, örök tusakodás és tudjuk, hogy fogjuk állani ezt a harcot, merthogy ez az élet, a mi egy örök életünk.

    …Körülöttünk pedig, mintha kinyillott volna a világ: megtágult a völgy, letörpültek a hegyek, láttunk széles nagy határokat, emberek ezreit és ezreit; az egész kis világot, akinek a neve öröktől: Erdély. Meghalványodott a jelen, fényesedett és élet szállott a múltba és a kettő összekeveredett, összefolyt egy egésszé: láttuk, hallgattuk, éltük a históriát.

    (Akkor, azon a toron éreztem meg, hogy én is és mind, akik élünk, folytatásai vagyunk csupáncsak egy sokszázados életnek, hogy egyek vagyunk, egy tőből valók, akárkinek híjjanak is. És minden Pojánán minden Balla, Gál és Ijjas mind-mind atyafi, mind egyfajta: egymással örökké tusakodó, egymást mindig marcangoló, de ha eccer-eccer történik valami igazán nagy dolog, ha kidűlnek a keresztek, ha nagy halottaink vannak, akkor a toron mégis összekerülünk mind, hogy meg emlékezzünk a közös múltról és csináljuk a közös jövendőt.)

    Sztána, 1920 tavaszán.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf