Bárd Oszkár orvos, költő, író-drámaíró

bardoszkarBárd Oszkár az erdélyi irodalom nagy magányosai közé tartozott. Élete javarészét Erdély északi részében, távol városoktól és emberektől élte le. De Galgó a kis falu, ahol körorvosként működött, számára „Széphalommá“ vált, boldog rejtekhellyé, ahová könyvek és barátok vitték el a külvilág minden szépségét és ahonnan ritkán Ő is elindult az emberek közé, hogy aztán hazatérve ismét önmagába roskadt, könyvei közé temetkezett, hogy feledést, vigaszt találjon lelke fájdalmaira. Nem tartozik irodalmi klikkekhez, nem csábították olcsó és könnyű sikerek, magában zárkózottan élt és dolgozott könyvei és problémái között és ezt a csatát a művészi és emberi igazságok kifejezéséért folytatott Góliát-küzdelmet egyedül, egymaga vívta meg. A kikeresztelkedett, magát magyarnak valló zsidó Bárd Oszkáron és a magyar protestáns Reményik Sándoron kívül alig van e korszakban erdélyi költőnk, akinek annyira fájt volna maga az élet, a meggyalázott eszmék, a félve kimondott szavak és az elhallgatott igazságok. Mindkettő önmagával és a sorssal küzdött, miközben az alkotás láza és a lelki szenvedések felemésztették testi erejüket.

Vihar előtt

Valami furcsa, mély idegességgel
figyelte ma a levegőt a kert:
egy-két fűszál szorongó aggódással
a nagy csendben lélekzeni se mert.

A virágaim színe elhalványult,
a nyárfalevél másképp remegett,
s egy különös, egy mélyen lila árnyék
lapult sunyin a szent színek megett.

Az ég kékjéből kipergett a béke
s – bár nem szállt a nap semmivel alább –
a mozdulatlan Nyárnak prizmáján át
másképp tört meg az édes fénynyaláb.

S az oktalannak tűnő nyugtalanság
terjedt: átjárt friss bimbót, holt avart,
s a semmiből: szalviák sóhajából
hirtelen, vadul szélvihar kavart.

Rontó dzsinnek nyargalásztak a kertben,
lidérc morgott az ijedt gyep alatt,
fáztunk. S ekkor a horizonton túlról
az első felhő gyorsan felszaladt.   

A „kincses” soknemzetiségű Erdély, bár mindig Magyarország legnagyobb végtagja volt, sokszor szeretett önállóan a maga útján járni. Nem volt ez máshogy az irodalom tekintetében sem, különösen az 1867-es kiegyezés, majd kényszerből a trianoni diktátum után. Ráadásul a háborúelőtti Magyarországon eluralkodott holmi vélt majd kierőltetett irodalmi centralizáció, ami okozta, hogy a nyegle vagy felületes szemlélő szerint minden valamirevaló, vagy valamirekellő íróember Budapesten élt, az irodalmi tömörülések, lapok, mind itt a Duna-parton szirénkedtek, és Erdélyben – a lekapcsolás pillanatáig – se lap nem volt, sem súlyos, sem neves literátus egyéniség. E vélelmezett határokat azonban mindig is kikerülte a szellem szabadságigénye. Endre Károly nagyszerű szonettek költője, hiába él a messze Temesvárott s hiába búvik el kőnyomatos „Kereskedelmi tudósítója” mögött, számontartották őt és szerették… tiszta, derék „Ember a csillagok alatt…” És ha elhallott Lugosról Kolozsvárig a papi zsoltár, nemcsak egész Erdély hallgatja szívvel, komolyan, ha Szombati Szabó István húrján felzúg a Lavinák éneke. Meg kell még említenem 1910-et, mert ezzel egyidős körülbelül azok az akkor legújabbkeletű óhajok Erdélyben, hogy szükség volna itt valamelyes irodalmi életre, mely Erdélynek ismét külön hangjait szólaltatja meg.
 Kós Károlynak indult el akkoriban egy furcsa és kicsi lapja: Kalotaszeg volt címe, Bánffyhunyadon nyomták s a sztánai vasúti postáról küldték széjjel mintegy háromszáz példányban. Nem sokkal utóbb Egyed Zoltán és Kállay Miklós Désről indítják el az Erdélyi Figyelő-t, Petrichevich Horváth Emil, akkor még egyszerű dési ügyvéd patronátusa alatt. Mindezek a lapocskák, talán nem is tudva egymás létezéséről, mintegy varázsütésre külön erdélyi irodalmi központ kialakítását sürgették. Ezzel körülbelül egyidőben bizonyos Bárd Oszkár, a fiatal és rajongó dési diák, orvosnövendék indított „Haladás” nevezetű szépirodalmi lapot Kolozsvárott, aki a „Nyugat” folyóirat követőjeként tűnt fel, és Ady elismertetéséért küzd a kis megyei város áporodott miliőjében.
Beszterce-Naszód vármegyében, Naszódon, 1893. május 6-án zsidó családban született Bárd Oszkár[családi nevén Wettenstein], apja az ugyancsak orvos, a faluban népszerű Noé. Tudni kell azt, hogy az innen délre, a Nagy-Szamos bal partján álló Entrádám [Tradam, a zsidó forrásokban Inter Adam] egykor önálló település Erdély egyetlen, túlnyomó többségében zsidók által lakott községe volt. Tehetséges, jó eszű fiú volt, a középiskoláit Désen, az orvosi fakultást Kolozsváron végezte 1917-ben, miközben a Zeneakadémián is tanult hegedű szakon. Mint kész orvos beiratkozott a bukaresti Ferdinánd Tudományegyetem művészeti karra, ahol régészetet és művészettörténetet hallgatott. Még orvostanhallgató korában lett 1911-től a kolozsvári „Haladás” folyóirat, majd Dés-Kolozsvár-Marosvásárhely impresszummal 1914-ben kiadott „Erdélyi Figyelő” szerkesztője, nem véletlenül, apja maga is tollforgató ember. Első, „Bálványok, bilincsek” [Békéscsaba 1912.] verseskötetében, mint már említettük, a nyugatosok nyomában járó modern lírikusként jelentkezett. Az alig húsz és néhány éves s már lapot szerkeszt, ír, agitál és lelkesít. Hangjára kevesen figyelnek fel, de a vidék közönyössége kezd megtörni és Bárdék úttörő munkáját úgy látszik, már-már siker koronázza. Az egyre nehezedő szellemi befolyás ellenére mindkét lap gyökeret ver, előfutárja lesz a decentralizmusnak, harcosa a progressziónak és ha háború nem jön közbe, talán e kis társaság elvetett magjaiból nő ki az új, nyugatos erdélyi irodalom. De közbejön az 1914-es év és a háború Bárd életét is felkavarja.

Korkép

Nem bízom már a szellem erejében:
annyi okos oly hiába beszélt,
az emberiség Pálosán megszokta
az esztelen és céltalan veszélyt.

A logikának itt varázsa nincsen,
a vágyunk is mind beteg, vértelen:
a technikai csodákat is ölni
tanítja egy kicsavard értelem.

A bölcs elmék finomult delejénél,
az erőszak, a düh jobban bevált:
szer etetet haraggal bizonyítnak
s rombolással szolgálnak ideált.

A célból sport lett és a sportból téboly,
az emberekből gépies tömeg;
hogy magát így hogy adta fel a minden,
ezt a rejtélyt senki sem fejti meg-

 A saját problémáin gyakran töprengő költő, elhallgat. Mi mondanivalója lehetne a halkszavú és érzékeny fiatal poétának akkor, amikor világok, eszmék, nemzetek gigászi harca dúl? Szentimrei Jenő így vélekedik Bárd Oszkár verseiről: …Költő és drámaíró s mindkettőnek rendkívül termékeny. Főként filozófiai témák foglalkoztatják, ezért költészete elvont, kevés kapcsolatot tart az élettel… Néhány írása az Erdélyi Szemlében azért jelzi a fejlődés és érés útját. Érzésvilága nő, új elemekkel gazdagszik. Lírája színesebb, lázasabb, de mintha emberibb lírává fejlődne, majd 1919-ben ismét az első szervezők között van. Erdély irodalmi hőskorának forrongó keresésében hol itt, hol ott látjuk a nevét, találkozunk immár nemcsak az ő, de az egész erdélyi társadalom kérdéseivel. Rendkívül sokoldalú egyénisége ismét bontakozik. Bárd Oszkár az irodalomnak jóformán minden területén próbálkozik. ír drámákat, verseket, foglalkozik mindennel, ami e kor univerzális érdeklődésében feltalálható. A „Korunk” munkatársa lett, majd 1918. után több színdarabját előadják. Különösen a Silvio lovag című darabja arat komoly és megérdemelt sikert. Köziben „Mi lesz velünk“ címen verskötetet ad ki. E verskötet, a vajúdó egyén, a lázadozó és utat kereső háború utáni ember véres felkiáltása, a bizonytalan jövő miatt. Bárd egyéni sorskeresése a „Mi lesz velünk“-ön át mindannyiunk jövőt követelő akarásává nő. Itt már nem áll egyedül, mellette van az útvesztőbe jutott közös sorsú ember, aki fájdalmasan és hiába sikolt fel a költőn át fiaira és önmagára gondolva. „Két fiammal Úristen, mi lesz?“ ö már nem vár semmit, csak az övéi sorsára gondol.

De a két fiamnak, két szőke fiamnak,
Ha az árözönben sírva felriadnak,
Mi adjon majd erőt?

Bárd nem szocialista költő, aki a tömegek érzéseinek próbálna visszhangot adni. De nem olyan individualista sem, aki „csipkerózsa“ várába visszavonulva a szavak és rímek hódító zsolozsmájában keresne vigaszt. Bárd humanista. Az embert keresi és az emberi sors fájdalma sir fel lírájában. Panaszkodik és képzelődik a szociális nyomor miatt is, de fájdalma nem ebből fakad. Az emberi méltóság megaláz, a végtelen és ki nem élhető lehetőségek fájnak neki, a berekesztett utak, amiken túl a nagy semmi felé, a vigyorgó és sorsokat tapodó „Végzet”. Majd jött a háborús vereség, a román megszállás és a békediktátum sokkja, fájdalom, mindent elölről kellett kezdeni. Itt rekedt egyetemi és teológiai tanárok ösztönösen tömörültek az egyetlen irodalmi nyomtatvány, az Erdélyi Szemle köré s ezzel vetették meg egy konzervatív irodalmi revü alapjait, mely átformálás és komoly anyagi megalapozás után, Reményik Sándor szerkesztésében, a Pásztortűz nevet vette fel. A másik tábor, mely a Nyugat szabad és felszabadító irányzatának akart szellemi örökséget nevelni Erdélyben, Napkelet címem indított folyóiratot, ennek lett 1922-től Bárd Oszkár főmunkatársa. Itt találtak később otthonra Bartalis János,  Gulácsy Irén, Sipos Domokos, Nyirő, Tabéry, Tompa, Szombati Szabó s a marosvásárhelyi „Zord Idő” bukása után Molter Károly és Osvát Kálmán. Rövid ideig Rettegen majd Galgón volt évtizedeken át orvos, onnan küldte írásait a különböző erdélyi irodalmi folyóiratoknak és napilapoknak; Szászváros és Vidéke, Zord Idő, Pásztortűz, Független Újság.

Embervágy

Az embervágy pogány merészség
és mégis, mégis istenes,
mert minden lázadáson végig
Istent akar, Istent keres
s ha nem találja, nő a láz
s a láz leront és megaláz.

Ki tette s mért, hogy nem találja?
Isten hibás? Kevés a tűz?
Az egyik bánya mélyén leste
s a másik csillagot betűz,
se itt, se ott és mindenütt
a bús titok szívünkre üt.

S az út végén durcás kedéllyel
legyint s a lelke csüggeteg,
de hozzá most, a vad pogányhoz
ájtatosan becsöngetek:
„A bánatod hiába nőtt:
pogányságodban hordtad őt.

Veled volt akkor is, ha durva
öklöt mutattál ég fele,
veled volt akkor is, ha lelked
a céltalannal telt tele!”
Rámnéz s megérzem: tévedek,
hibásak minden életek.

Hiába vár s hiába kérdez,
hiába dúl-fúl, les, keres,
mit ér vele, ha én tudom csak,
hogy daca tiszta, istenes?
Mit ér vele? Csak nő a láz
és megaláz és meggyaláz.

Verseinek gyűjteményét maga adta ki, „Mi lesz velünk?” címmel [Kolozsvár, 1924.]. Borongós hangulatú líra ez, a ki nem élhető lehetőségeket, a végzetet, az elérhetetlen végtelent, a halálfélelem rettegését kifejező sorai egy rendkívül érzékeny férfi lelkivilágába engednek betekintést.
 Költészete a modern ember lelki tépelődésének hű tükre. Jól jellemezi az a megállapítás, hogy „a mai túltengő individuális lírában egyedül Bárd Oszkárnak a szíve fáj és érez mindenkiért.“ Közben szerzői tekintélye is egyre emelkedik, a nagyhírű Kemény Zsigmond Társaság és az Erdélyi Irodalmi Társaság is a tagjai közé választotta, a marosvécsi Helikon egyik alapítója, majd az EMIR közösség, az R. Berde Mária által alapított Erdélyi Magyar Írói Rendhez csatlakozik. „Költészete egyetemes erdélyi és emberi kortörténeti dokumentum.”
Sokat lehetne beszélni még Bárd egyéniségéről, világfelfogásáról és művészszemléletéről is. Drámái mind érdekes és izgató problémákat vetnek fel. Prózája világos, friss és modern. Ma élete delén áll és műveit olvasva úgy érezzük, költői pályája igazán csak most kezd felfelé ívelni. Bárd eddigi munkásságát és életét a lázas gyűjtés, a problémákkal való örökös vívódás, a formakeresés jellemzik. Problémái sohasem voltak „aktuálisak“, de felfogásuk és megírásuk mindig új és mai volt, Bárdot azt időtlen és korokon áthatoló örök kérdések izgatják.
Lelke mélyén idealista költő és filozófus, aki a múltak letűnt hőseinek lélekrajzában keres számára feleletet. Univerzális ember, kikeresztelkedett evangelikus, aki már teljes szívvel magyarnak asszimilálódott Erdélyben. Mindig gerincesen viselkedő és a magyarságára büszke író volt, akinek        
 emiatt, román hivatali állásban is lévén, mint kőrorvos és vasúti orvos, sok kellemetlenségnek volt kitéve. Székely Mózes „Zátony“ című regényben szerepel például Bárd Oszkár egy verse is, amelyet abban az időben irt, ami kor Erdély zsidóságát a román hatóságok arra hívták fel, hogy  
nyíltan szakítson a magyarsággal. A költő bátran szembe fordult ezzel az állásponttal és művészi formában öntött állásfoglalása Vers formájában, mint gépírásos példány százszámra keringett Erdélyben. Minden érdekli: nemzetek, emberek sorsa, felfelé ívelő, vagy lehanyatló élettragédiái.  
És e tragédiákon, életsorsokon át minden idők egyetlen kérdése: a nagybetűs Ember. Személyes fátumát, az élethez való viszonyát és egyéni megítélését nagyban befolyásolja a zsidóság és a befogadó magyarság közötti vallási és szokásjogi kérdések miatti ellentét és/vagy gyűlölet.
Melankolikus, búskomor alaphangulatú verseiben az egyre inkább a fokozódó társadalmi feszültségek, a világháború szele, a románok magyarellenessége és a román majd magyar zsidótörvények ijesztő hatása érezhetők. Ekkor jelent meg Edgár fiának ajánlott verse, a Haza [Korunk  
1938/2]; jelképes kezdősora:

„Hazát több módon lehet elveszítni,
eltéphetnek, vagy kényszerülsz magad
kivándorolni, de oly szörnyű egy sincs,
mint amikor a hazád megtagad.”…

Ki kell még emelnünk „Liszt” című színpadi regényét, amit Kolozsváron mutattak be 1932-ben, és „Teleki László” című drámáját amit ugyanott vitt színpadra 1936-ban.
Huber Győző Bárd dési barátja és írótársa irodalmi hagyatékából való az 1996. februári „Művelődésben” közzétett eddig ismeretlen levele is. Ebben az1941-ben keltezett üzenetéből már a családi gondok és a zsidókat ért atrocitások miatt megtört férfi alakja bontakozik ki, „a bánatok poétája”, ahogy nevezték –

„Ó, szörnyű káosz. Szörnyű, szörnyű átok!
 Ó,emberek, mi vár reátok?”

– remeg ez időben a „Feljajdulás” című versében. Utolsó közölt levele már a halálát megelőző lelkiállapotát tükrözi. Ugyancsak ebből a gyűjteményből való az alább közölt gyászjelentése is:

„Dr. Wettenstein-Bárd Oszkárné és fia, Egon, mély fájdalommal tudatják, hogy támaszuk és büszkeségük, dr. WETTENSTEIN- BÁRD OSZKÁR orvos és író, a nemes szellem, határtalan tudás, a Szépnek, Jónak, Igazságosnak alázatos hívője, a kifejezés tökélyét kereső író, sok-sok fájdalomtól megpróbálva Désen, 50-ik évében, folyó hó 19-én késő este csendesen elhunyt. Korán letört hűlt porát folyó hó 23-án fogjuk az ág. hitvallású evangélikus egyház szertartása szerint Galgón, a Hegyoldali temetőben végső pihenőre elhelyezni — s vajon félbe maradt álmát álmodja-e tovább? …Dés, 1942. december 20.”

[A szomorú jelentő bal sarkába a dési barát pár sora: „Szegény Oszkár, maga kereste magának ki a halált, de utolsó napjaiban is lámpa, fény és betű kellett neki. Ezt bizonyítom.”]
Miért foglalkoztunk hosszasan Bárd Oszkárral? Ha a két világháború közötti erdélyi magyar lírát elsősorban a közösségi élmény uralja, a szubjektív, a személyes szféra csak másodlagos elem, akkor Bárd Oszkár költészete a két pólus között helyezkedik el. Szorongását erőteljes érzelmi      
lázadással próbálja oldani, amelyet gondolati, filozófiai hajlam feszít. Költészetének első szakaszát a külvilág benyomásai alakítják, látványt, élményt, történést közvetít a leggyakrabban, míg a második szakaszban főként az expresszionizmus hatására belső víziókat rögzít, figyelmét
az emberi sors tragikus vonásai, a szorongató érzést kiváltó jövő felé irányítja. A félelem, a kegyetlenség elleni tiltakozás, a remény keresése gyakran ismétlődő motívumai költészetének. Megítélésében joggal támaszkodhatunk Áprily Lajosra, aki az Ellenzék 1924. 273. számában így  állapítja meg. „Bárd versei ember szolidaritást hirdető, harcos akarat programjával állnak ki a közönség elé.” Áprily igen pontosan jelöli meg írásában Bárd költészetének helyét is. „Ennek a tudatos és programos lírának a költője egyúttal az erdélyi irodalom legértékesebb eklektikusa. A  legmozgalmasabb tartalmi aktivizmust a legklasszikusabb formával egyesíti.”


Az igaz jóság eljön még vajon?

Mert ez nem az. A búgó orgonának
alig pár sípja zeng, a többi holt,
a vágy telített, dús kovakövéből
erőnk eddig mily kis lángot csiholt!
Nem jóság ez, csak annak halvány póza,
lengés szelídre festett léghajón,
hát vallatom magam e csöndes órán:
az igaz Jóság eljön még vajon?…

Kell jönnie. Ily nagybeteg világban
kiút számunkra másutt hol legyen?,
a jóság egy-parancsolatját hozza
új próféta új sinai-hegyen!
Ne féljetek az aranyborjú-láztól,
ne sopánkodjatok a sok bajon,
lemúlik minden rossz, ha él a kérdés:
az igaz Jóság eljön még vajon?…

Tudom, magamon kéne megmutatni,
hogy miként lesz a pózból szent való
s az öntelt, prédikációs harangból
miként jön halk hang: béke, gingaló,
magamon kéne megmutatni s nem megy
még darabos, durva a sóhajom
s jövőm titkába kételkedve kémlek:
az igaz Jóság eljön még vajon?…

Egy emlékem van – hol szereztem s merre,
ki tudja már?: – Krisztus, kenyérszelő,
öreg, nagy vászon, minden színe: Isten
s akárhogy nézed: Ő, ezerszer Ő,
nemcsak az arc, kezében még a kés is
jósággal áll a friss kenyérhajon!
Ez kellene! Azt súgja meg a sorsom,
hogy ez a Jóság eljön még vajon?!…

ez egyszerű, e nagy szavaktól mentes,
személytelen és összefoglaló,
mit meg nem változtat, ha nem igényli,
e minden titkon túlnövő való,
kevesebb s több e bomlott végtelennél,
varázstilinkó pokoli zajon,
mondjátok meg, kortársak, tönkrementek,
ugye eljön?… Hogy rontjuk meg vajon?!!!…


Főbb művei:
Bálványok s bilincsek Bárd Oszkár versei. Békéscsaba, 1913.
Halál és még több. Színmű három felvonásban. Kolozsvár, 1920.
Csoda. Sorsmisztérium egy felvonásban. Kolozsvár, 1920.
Sylvio lovag. Dráma 3 felvonásban. Kolozsvár, 1921
Mi lesz velünk? Versek. Kolozsvár, 1924.
Professzor úr. Kolozsvár, 1925.
Liszt első szerelme. Kolozsvár, 1925.
A taposómalom. Komédia 4 képben. Kolozsvár, 1925.
Liszt. Színpadi regény. Kolozsvár, 1931.
Liszt. Színpadi regény. Kolozsvár, 1932.
Teleki László. Dráma 3 felvonásban. Kolozsvár, 1936.
Liszt. Színpadi regény – Citera. – A taposómalom. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Kötő József. Bukarest, 1989.

Források: Arcanum, Az Ujság, Ellenzék, Erdélyi Helikon, Erdélyi szociáldemokrata szemle, Ifjú Erdély, Láthatár, Magyar Minerva, Művelődés 1996, Napkelet, Pásztortűz, Protestáns Szemle.

Összeállította – cspb –

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf