Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

– Emlékezések, megemlékezések –

Kopogtatok. Harsány hang kiszól: „Szabad!” Az ajtóban állok már, Gyulai az íróasztal előtt pöfékel. Nincs előkészülve a látogatásomra, az első fél percben meg se ismer.
A szeme valahogy kifejezéstelenül mered rám – akkor egyszerre kigyúl bennük a fény, mint akinek eszébe jut valami s máris zúdul felém kötekedő szeretettel, pattogó barátsággal a sok nyájas, meg ártatlanul bosszantó beszéd:
– Ön az, uram, no, hogy van?
– Köszönöm szépen, jól.
Hát lehet csúnyán is köszönni? – No, csakhogy itt van. De rég láttam. Mit élt át? Kint járt megint Berlinben. Hatvany úr német akar lenni, nem akarják németnek bevenni. Üljön le ide, hadd lássam. Megnőtt. Hát a bajszát hol hagyta? nem is volt az bajusz, uram, csak a szőrnek elfajzása. No, beszéljen már, hol járt, mit csinált?
Beszélnék, – de nem lehet, mert az öreg úr csak folytatja:
– Mindig megmondtam a cselédeknek, hogy ha Hatvany úr jön, eresszék be. Ha nem vagyok itthon, ne engedjék el. Várjon rám. Szép a ruhája, uram, – hol rendelte? Mutassa csak.
Odahajol, megnézi, aztán hirtelen:
– Nekem is van olyan, ami magának nincs. Nézze csak.
A pipát folyton szájában szorongatja, kis, kövér karja kinyúl, mire furcsán, öregesen, tétován tapogat az íróasztalon, – majd az egyik tárgyhoz ér, majd a másikhoz, végül kihalász egy nagy, ormótlan, vörös skatulyát, tele gyufával, – hogy ezt Lévy küldte Miskolcról, odatartja elém, – nézzem meg, bámuljam meg.
– Ilyen magának nincs. Ugye?
Mit mondjak? De nincs ám. Sehogy se tudom azt mondani, hogy szép. Hogy mégis véget vessek a dolognak, kiveszem a skatulyát a kezéből és visszahelyezem észrevétlenül az íróasztalra. Az öreg úr megint zavartan néz. Nem tudja, hogy miről volt szó. Leül és erősen pöfékel. Kis csend. Berlinről kezdek beszélni.
– Voltam ott én is. 1855-ben. A tanítványommal voltam, Nádasdy Tamással. Volt akkor ott egy nagy színésznő. Fuhr Lina.
– Nem játszik már, kérem. (Azt bölcsen elhallgatom, hogy a szobra is rozsdásodik már.)
Aztán egy tanár után kérdezősködik, – akinek esztétikai előadásait hallgatta.
– Nem jut eszembe a neve, – ott van a könyve valahol a szekrényben. Föltápászkodik. Apró, görbe lábainak szapora lépése alatt recseg a palló. Majd a szekrényben motoz ide-oda… a dolog vége csak az, hogy saját verseinek kötetét húzza ki s odaszól felém:
– Olvassa csak, uram. Van nekem egy versem, a Szél, mely az emberi életet példázza…
Kedves, meleg, öreg szagú szoba, sose látlak többé. Gyulai feje mögött a falon, néhány fénykép, fakó daguerotyp: a neje képe, aztán a lányaié, – meg két arisztokrata ideál, két hölgy, akiről mindig ugyanazt a jellegzetes, pár történetet hallottam. Az ablakon Csiky Gergely fényképe üveglemezen. A falon meg a felesége festett arcképe. Egy Petőfi-rajz – Paczka Görgei portréja, Kemény János fejedelem képe s a Franklin társaság vadul színnyomott Rákóczyja. Ezt a képet mindig ajánlgatta az öreg úr:
– Vegyen magának ilyet, ez a legújabb dolog, hogy ilyet tudunk Magyarországon.
És az íróasztaltól is búcsút kell venni, a rendetlen, kedves íróasztaltól. Egy kis Dante fej, meg egy kis Goethe fej, meg a Gyulai Kálmán gyerekkori képe, – meg Szemle-korrektúrák szanaszét, – hogy azok a gonosz ívek mindig széjjel hullanak, – aztán kéziratok, miket szerencsétlen szerzők küldtek, – ugyan várhattak a válaszra, még jó, ha épen kapta vissza a kéziratot, mikor értejött egyik-másik, – meg levelek, egymás mellett, az egyiket Csengery Antal írta 1878-ban, a másikat tegnap küldte a leányfalvi gazdatiszt, volt köztük bankkimutatás Gyulai Pál vagyonáról (nézze csak uram, mennyim van), meg verstöredék vagy egyetemi előadásra írt jegyzet, Kisfaludy-társasági vagy akadémiai jegyzőkönyv, azután irodalmi pályázatokról írt vélemény, meg egyéb ilyenféle.
És az egész országból özönlöttek a könyvek tiszteletpéldányai. Minden posta hozott valamit furcsa vagy hízelgő ajánlásokkal. Ezeknek a könyveknek sorsát hadd árulom el az irántuk érdeklődő szerzőknek. – Leányfalválról ősszel zsákszámra hozták a kriplit, – mikor a zsák kiürült, megtöltötték a sok tárcával, novellával, regénnyel, így vándorolt ki Magyarország új irodalma, tavasz felé, szekéren, ismét Leányfalvára.
Gyulai íróasztalának fiókjában Szent István-rend keresztje (ugyanaz, mely Arany Jánosé volt) hevert az akadémiai poros érmek mellett, meg az 1591-ből való nemesi oklevél, – „az egyetlen, amit örököltem”, – meg díszoklevelek, gratulációk, – többek közt egy kis lány levele, ki Gyulai jubileuma alkalmából megírta, hogy neki a Nők a tükör előtt kedvenc könyve, – a Szemle munkatársainak címjegyzéke és pár száz, meg kétszáz koronás bankjegy szanaszét. Csak egy írás volt rendesen a maga helyén: Gyulai nyílt levele, melyben a Kisfaludy-társaság elnöki székéről lemond. Méltóságos, higgadt, gondosan megfontolt írás, csak egy-egy ironikus villanat (ahogy ő mondaná) érezteti, hogy itt Gyulainak valami nagyon fájt.
Ott feküdt ez a kézirat egész tavalyig az írómappában, – akkor egyszer elolvastatta velem, aztán nekem adta.
Mikor én Gyulai Pállal megismerkedtem, nem volt többé a híres eleven causeur, a folyton elmés debatter. Öreg úr volt, nagyon öreg úr. De a szeme még lobogott és tele volt régi történetekkel, anekdotákkal. Megesett, hogy a vita hevében egy-egy jó ötlete kipattant. Évekig voltam tanítványa, évekig jártam hozzá minden nap és töltöttem nála órákat, hogy javítgassuk együtt a Szemle, az Olcsó könyvtár íveit, bizony még újságot is felolvastam neki.
Az öreg úr még akkoriban egyetemi tanár volt s megkövetelte tőlem, hogy ott legyek előadásain. Mi tűrés-tagadás benne: be kell vallani őszintén, Gyulai Pál rossz előadó volt.
Én meg, aki jó előadó beszédét sem igen tudom követni, Gyulai Pál leckéin folyton az álommal vesződtem. Így jutott eszembe, hogy az előadásokon füzetbe írjam azt, amit az nap vagy előtte való nap Gyulai Pállal beszélgettünk.
Két kis füzet telt meg följegyzésekkel: amint most olvasom őket, megcsendül bennem az öreg úr pattogó hangjának és sok napnak, sok órának kedves, jó, forró emléke; lehet, hogy e személyes okból túlbecsülöm feljegyzéseim általános értékét, midőn közzé tételüket határozom el. Tudom azt, hogy, mint mondani szokás, az elhunyt szelleme ellen vétek, ki ily tekintetben maga volt a diszkréció. Vörösmarty életrajzában alig egy pár szó árulja, hogy az életrajzíró és a költő ismerték egymást. Mikor Gyulai Párizsban élt, Jámbor Pál, ki bejáratos volt Gyulai kedvenc költőjénél, Bérangernál, föl akarta őt hozzá vinni, – Gyulai vonakodott „Minek alkalmatlankodjam nála?” Őt csak a mű érdekelte, a dokument humain, a személyes adat legkevésbé se.
S mégis egy csomó személyes, apró-cseprő adata felsorolására készülök. Semmi olyas nincs köztük, ami Gyulai alakját, amint köztudatban, mint irodalmi nagyság el, föltüntetni volna hivatva. Nyájasan évődő öreg bácsit fogok feltüntetni, akit nagyon szerettem, aki velem apai barátságát éreztette s kivel olyas dolgokról folyt a beszélgetés, melyeket nem lehet hallani a mai világban, mikor már számunkra nincsenek is igazi öreg urak többé, csak javakorabeli férfiak, akik tegnapról mára hirtelen megőszültek. Meg akarom örökíteni egy nagyon fiatal s egy nagyon öreg ember különös viszonyának emlékét – s bele akarok valami visszhangocskát menteni annak az emberkörnek hangjából, beszédéből a mai világba, mely Arany, Kemény és Deák körül csoportosult valaha.
Történelmi nagyságok keresztnéven szólongatva vonulnak fel ezekben az intim jegyzésekben s valahogy megkapják ismét a róluk lefakult élet friss színét.
Hadd mondom el mindenek előtt, hogy hogyan ismerkedtem meg Gyulai Pállal:

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf