Szemlér Ferenc: Báró Kemény Zsigmond
Báró Kemény Zsigmond emberi, írói, politikusi egyéniségét úgylátszik csak most leszünk képesek valódi jelentőségében megismerni. Nem mintha életében és halálában nem kísérte volna az értők megbecsülésére!… Az a szűkreszabott kör, ami a magyar irodalmi közvéleményt jelenti, Keményt kellő időben tudta méltányolni. A Bach-korszak éveiben szinte-szinte irodalmi vezérnek számított, különösképpen tisztelték benne az európai látókörű politikai írót, pár évvel halála után Gyulai, Péterfy, Riedl, Beöthy méltatták nagyszabású munkásságát, sőt születésének százéves évfordulóján, mikor a 48-as szabadságharc katasztrófájának felnagyított mása készülődött Európa fővárosaiban, a hivatalos irodalmi Magyarország, ha nem is visszhangos, de bensőséges ünnepléssel áldozott a nagy író emlékének. És mégis mindez valahogy a felületen zajlott le, valahogy mellékesen és oda nem tartozón! A gyász meghúzódott az irodalmi társaságok gyérenlátogatott széksorai között, a bírálók megállapításai kitűnő széptani értekezésekké száradtak, de mindezek mögött nem magasult fel ama komor, nyugtalanság-tépte egyéniség, akit 1875. karácsony előestéjén csak néhány rokon kísért ki utolsó pihenőjére, mert az utakat befútta a hó.
A sváb többségű Móron született 1862. június 29-én, asszimilálódott zsidó családból, apja Róder Adolf népiskolai tanító, szerkesztő és író a vasmegyei Rohoncon, majd Szombathelyen működik s így e helységekben teltek el Radó Antal gyermek- és diákévei, végezte tanulmányait a szombathelyi premontrei kanonokrend főgimnáziumában, 1871-től 1879-ig. Mély hatással volt ifjú évei lelki világára egy premontrei szerzetes-tanár, Sebesy Kálmán, aki legjobb diákjait azzal tüntette ki, hogy elhívta őket szállására s megmutatta nekik azt a bilincset, melyben a szabadságharcban való részvétele miatt raboskodott. Az írásvágy, amely az autodidakta apát tankönyvek és tengődő újságok írására sarkallja, a fiúban is korán megszólal. 
Címerünkben: prédikátor,
Kálmány pécskai segédlelkész korában, 1875-ben kezdte meg a népköltészet gyűjtését Aifner-Abafi Lajos bíztatására és anyagi segítségével. Aigner-Abafi egész vagyonát a magyar irodalomra áldozta, lankadatlan szívóssággal adta ki a „Nemzeti Könyvtár” köteteit s a magyar múlt számos jeleséhez még ma is csupán az ő kiadásában juthatunk hozzá. Irodalmi múltunk feltámasztásában és mentésében döntő érdemei vannak Abafi-Aigner Lajosnak s arra is jutott még ideje és akadnak garasai, hogy a pécskai káplán népköltési gyűjtését támogassa.
Az 1867-es politikai kiegyezés után gőzerővel beindult a magyarországi kapitalizmus, nemcsak az ipar és a kereskedelem, hanem a könyvkiadás területén is. A konzervatív-nemzetelvű irodalom és a pénzember-könyvkiadók által preferált, leginkább szórakoztató, így divatos műfaj igen messze esett egymástól. A mulattatás mindig igyekezett időszerű vagy éppenséggel „modern” lenni; társadalmi bázisát elsősorban a városban találhatta meg, jellegzetesen városi termék is, innen van urbánus témaköre és ízlésvilága. Nyelvében sem kapcsolódott a hagyományokhoz: szójárása, stílusa inkább a polgári irodalom „elsüllyedő” kincsei közül merített, s nem folytatta Arany, Jókai, Gárdonyi hagyományát. De nem követte a konzervativizmus kedélyes anekdotázását, sem az akadémizmus fennkölt klasszicizáló stílusát. A pénzcsinálásra alapozott újabb polgári irodalom átlageredményeit, könnyen hasznosítható eljárásait alkalmazó regény- és színműírás megteremtette a közönségsikerre számító szórakoztatás új műfajait. Megszületett a sikeres, nagy példányszámú, de semmitmondó történelmi regény és a szerelmi limonádé több változata, a „ponyva”, a színpadot elárasztotta a középfajú dráma és a könnyű vígjáték romlékony és selejtes tömege, amelyek polgári irodalom perifériáján helyezkednek el. 
