Erdélyi József: Emlékvers, Igazán, Torony

Erdélyi József:

Emlékvers

Pápa körül kies helység Bödöge,
sípot csinál ott az ember gyereke;
terem ottan fűzfa, nyárfa, virág, dal,
s legény, aki szembenéz a világgal;
terem ott a Bakony alján tej-vaj-méz,
s leány, aki a legénnyel szembenéz,
szép menyecske, igazszívű, nem hamis,
a legszebbet ismerem én magam is, –
annak küldöm ezt a verset emlékbe,
mint virágot a szívemből kitépve…

Erdélyi József:

Igazán

Mit tudom én igazán,
ki az apám, az anyám,
vallom a szívemet,
dobogás a felelet.

Mit tudom én igazán:
ki csókjára vár a szám,
vallatom a szívemet, –
sóhajtás a felelet.

Mit tudom én igazán,
merre van az én hazám,
vallatom a szívemet, –
fájdalom a felelet!…

Erdélyi József:

Torony

Vásárba vitték a kis tanyasit.
Ó, hogy örült, hogy messzire viszik!
Tanyavilág volt néki a világ;
tornyot ha látott: szülte délibáb.

Mikor a város, végre szembetűnt,
felkiáltott a mi kis emberünk.
– Édesanyám! (Ó, ti komoly édesanyák!)
De sűrűn jönnek erre a tanyák!…

Lassan szekerük a piacra ért.
A templom még kerek szemébe fért:
de nőtt, amíg poroszkáltak felé.
– Édesanyám! Ját az a nagy ház kié?…

– A jó Istené. Isten háza az.
Felelt édesanyja s mit az mond: igaz.
A gyermek el is hitte hallgatott.
Ám a harang ébresztőt kongatott.

Jószágimádó lelkes kis bolond
felujjongott: – Ez aztán a kolomp!…
– Harang az, nem kolomp – oktatta őt
édesanyja. – Az jelenti az időt. –

S hogy elkondult az utolsó ütés,
a kis kíváncsi mindent megtetéz,
megpillantván fenn a harangozót.
– Édesanyám! Tán a Jóisten az ott

a kisbundában?!… Ember az, fiam,
harangozó. Az Isten messzi van,
nem látja senki; feléje utat
az embernek a torony mutat.