Márai Sándor: Az örök Felvidék

Márai Sándor jobbA második térkép, melyet ez évtizedekben a lelkek őriztek, most, mikor a városok, hegyek és folyók megindulnak az ősi otthon felé, élni kezd. Ez a másik térkép is a valóságot ábrázolja: az örök Felvidék szellemi és művészi tájainak rajzát. Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.

    E két évtizedben sokat beszéltek, itthon is, a trianoni határokon túl is, a „felvidéki lélekről”. Milyen ez a lélek? Táj és múlt, anyagi és történelmi erők szabják meg jellegét, vagy csakugyan más, sajátabb, egyénibb változata az egyetemes magyar szellemiségnek? Beszélhetünk-e a felvidéki lélekről abban az értelemben, ahogy a franciák provence-i lélekről, normandiai szellemről beszélnek? A dús erdők, a nemes vonalú bástyákkal ás tornyokkal gazdagon ékített városok, a magányos és kopár hegyekkel örvezett tájak lelke alkotott-e az évszázadokban egy különös értelmű, másféle színességű és jellegzetesen eredeti szellemiséget? Most, mikor a magyarság visszavárja a Felvidéket, s minden lélek telítve van, itthon és odaát, a várakozás mély és komoly feszültségével, e másik, láthatatlan térkép fölé hajolunk, s a lélek utazni kezd a szellemi útvonalon, mely városok és tájak fölött vezet az örök Felvidék felé.

    Ez a másik Felvidék, a láthatatlan és érinthetetlen, makacsul ellenállt minden idegen hódításnak. Ellenállt a múltnak, mikor huszita és labanc rablók, török portyázók pusztították a városokat; ellenállt az elmúlt évtizedekben, mikor egy sima és kegyetlen ügyességű cseh imperializmus iparkodott megsemmisíteni a magyar lélek öntudatát. A nemezt életében vannak pillanatok, mikor a bástyák ledőlnek, s katonák kezéből kiesik a kard, s az írók építenek a lélek anyagából menedéket a nemzeti öntudat számára. Mikor „felvidéki lélek”-ről beszélünk e napokban, gondolunk azokra a neves és névtelen, erős vagy lelkes öregekre és fiatalokra, két nemzedék szellemi arcvonalára, akik csendes, gyakran elfojtott szavukkal mindent elkövettek, hogy a Kárpátok alján, a Felvidék városaiban eleven erő maradjon a magyar szó. Aki ez évtizedekben magyarul írt odaát, folytatta Kazinczy munkáját: nyelvet őrzött és alkotott. A városok külső képe néhol megváltozott, az idő letördelte a múlt és a hagyomány külső ékeit és díszítéseit. De a Felvidék lelke őrizte azt a kemény szavú szellemet, mely évszázadokon át innen áramlott le a magyarság mélyebb tájai felé, s néha olyan erővel süvöltött végig a magyar síkságokon, mint tisztító erejű vihar, mely a Kárpátok fenyveseiből és tengerszemei közül indul el, hogy szélcsapásával végigkorbácsolja az országot, s üde leheletével élénkítsen és cselekvésre késztessen egy tikkadt nemzetet.

    Mert ez a táj, az örök Felvidék, nem csak bányákban és erdőkben, ércben és fában gazdag: minden időkben legalább emberi értékben volt gazdag. A felvidéki lelket – Thököly és Rákóczi idejében éppen úgy, mint Kazinczy és Baróti Szabó Dávid, mint Jókai és Mikszáth, mint a legújabb nemzedék íróinak és költőinek idejében – öntudatos magyarság, mély kereszténység és erős szociális szellem jellemezte. A Felvidék szellemi arcát ma is ezek az erős vonások mintázzák, a felvidéki lélek egyéniségét ma is a magyarsághoz és hitéhez ragaszkodó emberi feladatait felismerő és vállaló öntudat alakítja. A fiatal magyar felvidéki nemzedék ez elmúlt évtizedekben évekkel előrejárt a magyarországi szellemi, társadalmi mozgalmaknak. A felvidéki lélek mindenekfölött társadalmi lélek. A felvidéki ember városlakó, városépítő; a társadallomnak közvetlenebb és gyakorlatibb szellemi közelségében él, mint a puszták népe. Erjesztő erő van a Kárpátok magyarságának lelkében. Ez a nép megtanult ellenállni, megtanult bástyákat építeni az életformák köré, városfalakat húzni a szellem értékei köré. Erjesztő erő és megóvó erő: ez a két tulajdonság segíti megállani helyét, és megőrizni magyarságát és szellemi értékeit az utolsó évtizedekben; s nem ez a két tulajdonság az, mely mindenütt és minden időben az erős szellemi magatartás feltétele?…

    Most, hogy a meghitt táj életnagyságú közelségbe került, s kinyújthatjuk a kezünket, a hazatérők és a hazavárók mozdulatával, a városok és emberek felé, egyszerre látunk anyagi és szellemi tájakat. Komárom! – mondjuk, s Jókai kék szeme dereng felénk, az ősi vár és város rejtekeiből felszáll a csodálatos délibáb, Jókai aranyembereinek világa. Sáros! – mondjuk, s pipacsokkal meghintett tájat látunk, Szinyei Merse mezőit, ezt az összetéveszthetetlen pipacspirosat és lucernazöldet; s a hangütés, mellyel e táj emberei az életről beszélnek, ismerős és kedves fülünknek: Mikszáth ártatlan és rokonszenves svihákjai, a „dobry luft” dzsentrije beszél így. Ipolyság! - mondjuk, s megint Mikszáth szavát véljük hallani a politika hangos kijelentésein át: a jó palócok ízes és furfangos beszédét. Kassa! – mondjuk, s látjuk a fiatal Kazinczyt, amint siet a Fő utcán lapot alapítani Batsányival és Baróti Szabóval. Kassa! – mondjuk még egyszer, s Déryné ezüst hangja csilingel. Kassa! – mondjuk harmadszor is, s látjuk Wigand urat, aki egy országrész értelmiségét táplálja betűvel. Lőcse! – mondjuk és Dayka Gábor jut eszünkbe. Eperjes! – mondjuk, s Henszlmann, Pulszky, Kerényi és Berzeviczy Albert adnak jelt e titkos hívásra. Pozsony! – mondjuk, Donner Rafael lovas szobra áll elénk. Lőcse! – mondjuk még egyszer, csendesebben, s mintha éppen megálltunk volna a Szent Jakab-templom főoltára előtt. Gazdag táj ez és csodálatosan színes: itt mindenkinek köze van a könyvekhez és a betűhöz, még a fürdőző Dessewffy gróf is úgy érezte, hogy műfajt kell teremtenie Bártfán, ahol podagrájára keresett gyógyulást, de közben, mellékesen, megírta az első s t alán ma is legkedvesebb, könyvecskévé szaporított fürdőlevelet. Az írók és a harcosok világa ez, de a lélek és a jellem kalandjához van segédcsapat is: a Felvidéknek van polgársága.

    Ez a felvidéki polgár ötszáz éven át épít háromablakos házat a városokban, épít francia és olasz alaprajz szerint dómot a városok közterein, megmunkálja az aranyat és ezüstöt, pácolja és préseli a bőrt, festi a kelmét, s közben van gondja arra is, hogy a lakóhely egyik szobájából megteremtse minden igazi titkos műhelyét, a társalgót. A felvidéki polgár már évszázadok előtt tud valamit, amihez alföldi komasága és atyafisága csak száz év előtt kap kedvet: tud társalogni. Mert nem elég becsülni a szépet, élvezni a fennköltet: áldozni is kell reá és beszélni kell róla. A felvidéki szellemet könnyű szóval megvádolják, hogy könnyű a szava: svádája van. De ez a „sváda” kiárad az irodalmon és a politikán át a sűrű szavú és szófukar nemzet vérkeringésébe, s ez a „sváda” felszabadít modort és életformát, s mikor megtanít könnyebben kifejezni, megtanít könnyebben befogadni is. A felvidéki polgár őriz egy életformát, mely a magyarság dunai helyzetének titka, őriz egy felsőbbrendű emberi magatartást, mely módot ad hozzá, hogy megmaradjon magyarnak és vezető szerepben akkor is, mikor a politika vagy a történelem erőszakos mozdulata kicsavarja kezéből a kardot vagy a városbíró pálcáját. A polgár társadalmi lény, s ez a felvidéki irodalom és művészet mély forrásokból táplálkozik, minden szellemi és művészi szándék örök forrásából, az emberi szolidaritásból. Rákóczi kereszténysége nemcsak mély és változhatatlan lelki magatartás, hanem szociális öntudat is; s ez a magatartás, ez az öntudat hatja át egészen a mai napig a magyar Felvidék lelkiségét. Az a műveltség, amely ma is a legerősebb fegyvere a magyarságnak a Duna-medencében, mélyen és tudatosan élt a felvidéki városok polgárházainak tisztaszobáiban, ahol, évszázadok előtt, a Biblia mellett helyet talált az üveges szekrényben a világi betű, ahol a legszebb otthonokat építették Istennek, de becsvággyal és elven ösztönnel ügyeltek a világi otthon belső és külső aranyaira, ahol a lelki magatartás mindig iparkodott megtartani kapcsolatait a társadalmi feltételekkel. A Felvidék mindig, ma is bástyája és végvára volt a magyarság nagy szerepének, s ismerte és őrizte a varázsszót, a szépszavú, a szárnyaló lelkű, a fogékony és érzékeny magyar műveltség varázsszavát.

    Így áll előttünk, életnagyságú valóságban, a táj és a lélek, amely most hazatér az örök otthonba. Kimondjuk a drága városok nevét, s csodálatos térképet látunk, melyet nem a pillanat politikai ereje rajzol – az örök Felvidék térképét látjuk, amelyen összevegyül erdő és város a múlt tüneményeivel, műemlék és rögzített betű azzal a titkosabb mítosszal, melynek láthatárán ezer év történelmi és szellemi körképe dereng. Felvidék, örök Felvidék! – mondjuk. S tárogató szavát halljuk. Ezt fújja: „Szól a kakas már.” Aztán egy hangot hallunk, Mikszáth hangját. S egy tájat látnunk, mely tele van pipaccsal, s megismerjük: igen, ezek a „Majális” virágai és pipacsai. Aztán harangszót hallunk, s a világ miden harangja közül megismerjük ennek az egynek a szavát: Kassán harangoznak, az Orbán-toronyban, mert született, vagy meghalt valaki. Otthon vagyunk, mert élünk és emlékezünk.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf