Féja Géza: Kodolányi János

Kodolányi János circKodolányi nevét „Sötétség” című ormánsági nagynovellája tette ismertté. Kemény könyörtelen naturalista írás volt ez s azonnal megmutatta Kodolányi legerősebb, legeredetibb vonását: a magyar naturalizmusnak ő adott szociológiai jelleget; szépprózánkat még senki sem állította ilyen tudatosan a szociológia szolgálatába. A „Sötétség” jelentkezésnek páratlanul érett írás s eldönti Kodolányi útját: mindvégig a nagynovella, a beszély marad legerősebb formája.

    Kodolányi gyermekkorát Ormánságon töltötte. Két nagy élmény feküdt reá ebben az időben s „feküdte meg” egész életére: az ormánsági népélet és családjával történt meghasonlása. Írói működésének első korszakát ez a két nagy élmény tölti be, némelyik regényében össze is folyik a kettő. Édesanyjától korán elszakították, édesapja másodszor is megnősült, szerencsétlen házasságot kötött, megoldhatatlan válságba jutott. Az elkomorodott ember előítéleteinek várába menekült, a megrekedt középosztály meghasonlásának szomorú megtestesítőjévé vált. Fiát pedig megszállotta az idők láza, a magyar forrongás, melynek cseppfolyós anyagából kitűnő intellektusa acélos érveket, fegyvereket és szurkáló szerszámokat edzett. Az érvek komoly fegyvereivel már ekkor éppen olyan nagyszerűen tudott bánni, mint a bosszantva szurkáló tűkkel. „Debatter” volt gyermekkorában, bátran vitézkedett a családi csatatéren, osztályharcot rendezett az ámuló úri szobákban, szembe került minden hozzátartozójával, fölvette a feléje dob ott kesztyűket s ha nem dobtak, akkor maga vágta feléjük. Családján keresztül egy osztálytól szakadt el s az elszakadás indulatait gondosan megőrizte, később az író ezeknek az indulatoknak nedvében fürdette meg hozzátartozóit.

    Az ormánsági néphez két vonatkozás fűzte. Szociológiai szemmel, dialektikus kegyetlenséggel nézte eltorzult életét, de családjával (a középosztállyal) szemben mégis ebben a népben találta meg az érdemesebb emberséget. Hol az egyik vonatkozás kerekedik felül benne, hol a másik, a fiatal Kodolányi általában mindig egy vonatkozáson keresztül nézi az életet s alakjait. Az „elfogultságban” nagy Kodolányi János, egy-egy eszmének konok „végigkényszerítésében”, nyilván a marxista dialektika hatásának köszönheti ezt a jellegzetes vonását, – egyetlen írónkra sem gyakorolt a marxizmus ebben az időben olyan döntő hatást, mint a fiatal Kodolányi Jánosra. Minden fiatal műve a következetes naturalizmusnak szociológiai távlattal felfrissített példája. A „Börtön”: a magántulajdonba, a szűk parcella rabságába kényszerült paraszti sors tragikuma. A „Szép Zsuzska”, a fajfenntartó ösztönnek, a „Kántor József megdicsőülése” az önfenntartó ösztönnek elfajulása, torz tragédiája. Végső eredményben minden baranyai regénye kemény vád a fennálló társadalmi rend ellen, melynek keretében Kodolányi csak eltorzult életeket lát.

    Kodolányi nevéhez igen sok támadás és vád tapad. Meg kell azonban állapítanunk, hogy írói bátorsága rendkívüli volt. A családjában megkezdett lázadást folytatni merte, a társadalom ellen szegezte s mérhetetlenül sok szenvedést és méltatlan elbánást vállalat ezért. Fiatal évei magányban és nyomorúságban teltek, sokáig semmiféle lap és irodalmi érdekszövetség sem fogadta be. A húszas évek forrongása Kodolányiban valóban társadalmi hősiességgé nőtt és társadalmi elveit irodalmi érvényesülésének, sőt műveinek rovására is hűségesen szolgálta. Később sem lett hűtlen elveihez, csupán írói fejlődése új korszakába érkezett, életszemlélete tágult s valóban: fejlődött, ám az „irodalmi élet” ebben éppen úgy vádakra alkalmas anyagot keresett, mint annakelőtte társadalmi hitvallása szikár, konok egyoldalúságában. A fiatal Kodolányira Marx szocializmusa és Freud lélekelemzése gyakorolt döntő hatást s ennyi már elegendő volt ahhoz, hogy inkább „felforgatónak”, mint sem írónak tekintsék.

    A fiatal Kodolányi két művével szökött az első vonalba, az egyik „Küszöb” című elfelejtett novelláskönyve, a másik a „Feketevíz”. A „Küszöb” 1933-ban jelent meg s elsőnek merészelt hírt hozni 1918–19 forrongásáról, még pedig nem az ellenforradalom szemüvegén keresztül, hanem az emberi vívódás magasrendű, félelmetesen tárgyilagos ábrázolásával. Az idő, az események tudat alá tiportak sok mindent, Kodolányi volt az első, aki az eltiport élményeket ki merte ásni és emberi-művészi hangon beszélni tudott olyan dolgokról, melyek eddig az elfogult rajongás, vagy pedig a hasonlóképpen elfogult düh martalékai voltak. Az ő novelláiban már az a magyarság jelentkezik, mely sehová sem tud állani, átfogóbb megértésű és elmélyülőbb látású, semhogy a közélet vakondjai hasznát vehetnék, tehát magányos marad, holott ő a jövendő vetése. Nagy elbeszélések sorakoznak ebben a kötetben, közöttük olyan tiszta emberi írások, mint „József, az ács”. A „Böbék Samu búcsúja”’ legjobb ormánsági írásai közé tartozik, a „Küszöb” pedig a legmagasabbrendű magyar állásfoglalást sejteti, melyet egyelőre jobbról is és balról is kegyetlenül tépnek a tényleges politikai erők „fogaskerekei”. A „Küszöböt” folytatja az „Atyai hajlék”, melyben egy nemzedék véglegesen elszakad az ó-törzstől s megkezdi azt a kálváriás utat, a magány és a hajszák útját, melynek talán sohasem szakad vége. Kodolányi kegyetlen bátorsággal nézett szembe ezekkel a tényekkel. De nemcsak családjával és osztályával tudott kegyetlen lenni, hanem önmagával is. Legjellegzetesebb mozdulata a kihívás és ezt a mozdulatot alkalmazta minden irányban. A zavaros, palástolt, félmegoldásokba zötykölt magyar helyzet elszánt „tisztázására” vállalkozott és sokáig ő volt nemzedékének az éle: ő sújtott le elsőnek, ő vágta a lekíméletlenebb sebeket, ő adta a vágás után a legmerészebb kórképet. A „Küszöb” novelláit később másféle gyűjteményeibe sorozta, némelyiket pedig eltemette, holott ennek a gyűjteménynek eredeti egészében kell megmaradnia, így mutatja legteljesebben az író jelentőségét. Kodolányi fiatal novellái felszabadító élmények voltak egy egész nemzedéknek s nehezen értjük meg a harmincas évek fejlődését a „Küszöb” izzó, keserű forrongásának ismerete nélkül.

    A „Feketevízben” összefoglalja vádiratát családja ellen és szembe állítja véle a népi idillt. Nem hamisítja idillé a keserű, válságos népsorsot, hanem elesettségében is meglátja mély emberségét, természetes szépségeit és értékeit. Kodolányi szökött, menekült osztályából, kétségbeesetten keresett és éppen a paraszti élet ősiségében találta meg az emberi vigaszt, a kétségbeesés kiengesztelődését. A „természetes embert” fedezte fel újra a népben, lírai fájdalmának gyógyító füvét, emberi megrázkódtatásának csillapítószerét. Szögre akasztotta szociológiai szemléletének kegyetlenségét, dialektikájának kérlelhetetlenségét. Az öreg paraszt előbb még „szörnyetegként” jelentkezett egyik elbeszélésében, a magántulajdon őrültjeként, aki vad szerző hajszában megőrül s végül felgyújtja mindazt, amit egy életen keresztül összekuporgatott, mert nem bír belenyugodni abba, hogy munkájának gyümölcsét hozzátartozói élvezik majd halála után; beleőrül a szerzésbe és a magántulajdonhoz való ragaszkodásba. A „Feketevíz” vén parasztja azonban már az idill apja, az őstermelő nyugalom és az egészséges, természetes észjárás fehérhajú megtestesítője. Ez a regény árulja el, hogy a marxi dialektikánál és a rideg szociológiai életszemléletnél tágasabb és gazdagabb emberi élmények is lakoznak Kodolányi Jánosban. A „Feketevíz” nyíltan jelzi, hogy fordulat készül az íróban. A színváltozás nemsokára meg is történt.

    Gyermekkorához később még egyszer visszatért Kodolányi János, de nem regényben, hanem önéletrajzában. Ez az önéletrajz Kodolányi János legsötétebb könyve, minden indulatát, gyűlöletét, egész epe-tartalmát kiönti itten. Az önéletrajz végső bizonyság arra is, hogy Kodolányit mindenekfölött teremtő gyűlölet telíti és hevíti. Művészete elsősorban: magasrendű bosszú családtagjai, környezete s bizonyos mértékben az élet ellen, mindenkit megbüntet, aki fájdalmat okozott neki. Már pedig rengeteg fájdalom és bántás érte, tehát teremtő gyűlölete és ószövetségi jellegű bosszúja is nagyvonalú, emellett azonban művészi természetű, mert, rendszerint világképet épít belőle. Belemámorosodik fájdalmaiba és fájó emlékeibe s úgy szolgálja a maga igazát, hogy magasrendű irodalmi torzképet fest mindazokról, aki bármiképpen is szembe kerültek véle. Hősi vállalkozás ez is: égő gyűlölete egymaga veszi fel a harcot az egész világgal és maga képére-hasonlatosságára gyúrja az egész világot. Kodolányinak ez az állásfoglalása egészen egyedülálló irodalmunkban, mely ugyancsak nem szegény a szenvedélyekben és az indulatokban, többek közt a harag kitöréeiben s a düh száguldásában, de Kodolányi szenvedélye: a gyűlölet rendszeresítése és tudatos művészi hasznosítása új szín.

    A „Feketevízben” megenyhült az író s szakítani próbált eddigi formájával, az élet tömény, de „egydimenziójú” ábrázolásával. Mindhárom baranyai regénye, a „Börtön”, a „Szép Zsuzska”, a „Kántor József megdicsőülése” bizonyos mértékben magasrendű szépirodalmi pamflet, főként a legutóbbi, mely teljes egészében az író személyi ügyeit teregeti ki, elsőrangú írói készséggel. Az író azonban érezte, hogy állásfoglalásának túlfeszítése patologikus látszatba keverheti, emellett: gazdag és színes írói képességeit sem engedi teljes mértékben érvényesülni. Új életterületet keresett tehát s egyelőre a magyar középkorban találta meg. Kodolányinak ez a vállalkozása is a szó legmagasabb értelmében hősi természetű, olyan területre vágott, mely legelhanyagoltabb „vidékeink” közé tartozik. Az újabb magyar szellem helyre akarja állítani életérzésünk egyensúlyát és kiássa, mozgósítja azokat az elemeket, melyeket betemetett az idő, vagy pedig egyenesen elsüllyesztettek a belső idegen s ellenséges tényezők és áramlatok. Kodolányinak szinte animálisan finom és érzékeny ösztönei jókor megérezték ezt az áramlatot s nekifogott a magyar középkor visszateremtésének. Árpádkori regényei közül „A vas fiai” a legsikerültebb. „A vas fiai” a tatárjárás krát ábrázolják. – Kodolányi boltozatot, nagy regényformát akart építeni, ez a terve azonban nem sikerült. A boltozatnak csak vázait tudta félig-meddig felrakni, a kor nagyvonalú ábrázolásának kísérletébe belebukott, de annál jobban sikerültek az epizódok. Nagy író jelentkezik a mindennap élet jeleneteinek ábrázásában, tehát ott, ahol „csak ihletére” és ösztöneire támaszkodik, de egyszerre elszürkül, ha „történelmi méretűvé” akar nőni. Ismét tanúságot tesz, hogy a nagynovella, a beszély a neki termett forma; nem tud büntetlenül kitörni ebből az elrendelt formából.

    „A vas fiaiban” az árpádkori falunak, a régi kun életnek s a mezei uraknak, például Beke ispánnak rajza a magyar próza legkülönb teljesítményei közé tartozik. Most szabadult fel Kodolányi Jánosban az életszeretet, az egyszerű s mindennapi élet jóságának az érzése, a természetes idill, melynek dicséretét már a „Feketevízben” megkezdte. A történelmi tárgy azonban lehetővé tette, hogy időtlenül fejezze ki a létezés idilljét, az élet s a halál szüntelen csírázásának feledhetetlen ízét, Kodolányi ilyenkor kitör gyűlöletének „börtönéből” s a „tárgyi világnak” megörökítőjévé szegődik. Személyi indulatait felszívja az élet mindent átható sugárzása, az író sebesült szelleme meggyógyul és szabad, bételt mozdulatokat végez.

    Kodolányi árpádkori regényei hungarológiai szempontból is jelentősek, azt teremti vissza, aminek visszateremtésére a tudomány képtelen volt: a hajdankor mindennapjainak képét. A régészet most jutott el oda, hogy az ó és a régi magyarság mindennapi életének, társadalmi rétegződésének fölfedezésével történelemszemléletünket újjáteremtse; Kodolányi ezen a téren a tudomány előtt járt s művei a legalkalmasabbak arra, hogy széles tömegeket a hungarológiai gondolkodásba bevezessenek.

    A regény mellett a dráma területén is régóta kísérletezik Kodolányi, drámái közül „A földindulás” a legismertebb, melynek nemzetpolitikai hasznossága és hatása rendkívüli. De sem a regény, sem pedig a dráma területén nem nyújt olyan tiszta, nagyvonalú alkotásokat, mint a beszélyben és az epizódban. Túlságosan tudatosan és „számítva” alkotja drámáit, pedig a dráma a legigényesebb forma s a legtudatosabb műgond mellett a legforróbb ihletet követeli. Tudatos műgondban, szerkesztő matematikában nincs is hiba, inkább drámai ihlete elégtelen.

    Kodolányi legújabb regényeiben a magyar mítosz vidékére tér, tehát „történelmi vállakozását” ismét merészen kiszélesíti. Úgy látszik, immár teljesen a hungarológiai gondolat szolgálatába szegődik. Kodolányinak mindig szüksége van egy szellemi irányzatra, melynek eszmei vázait azután nagyszerű életanyaggal tölti meg, most is úgy történik. Marx és Freud után hungarológia következik, ami a költő belső átalakulására is élénk fényt vet. Ám Kodolányi csak most kezdette meg mitológiai regényeinek írását, egy új fejlődési folyamat elején áll, a folyamatról tehát még könnyelműség volna nyilatkoznunk.

     

                                                  1937

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf