Kiss Menyhért: A magyar katonákhoz, A rongyos katona, Katonatörténet

Kiss Menyhért:

A magyar katonákhoz

Magyar volna, a magyar igazán?
Ki fenevadként dúl-fúl a hazán?
Ki ártatlant öl, rabol, fosztogat,
Kerget lidércfényt, őrült álmokat?
Magyar dobná sárba a lobogót,
Melyért a szíve vérzett, dobogott
Gyehennás tűzben, annyi éven át,
Állván egy világ minden ostromát;
Kit meg nem vert ellen sehol, soha,
Most önmagának volna gyilkosa?
Mikor nemzetek támadnak körül:
A magyar volna, aki kitörül
Lelkéből múltat, erényt, hagyományt,
Hogy súnyjon gyáván, átkozott gyanánt?
Árpád, Hunyadi, Rákóczi, Kossuth
Hős népe dudvát, gizgazt és ocsút
Termelne, s míg sírhatna száz okon,
Andalog üres fellegvárokon?…
Ébredj magyar, ne mulass Budapest,
Rövid örömre szakad örök est,
Pozsonyban, Kassán cseh pöffeszkedik,
S kelet felé se fordítsd szemeid,
Onnan sírás száll, fojtó, szaggatott,
Múlt, jelen, jövő elbukott, halott…
Ébredj magyar, a második ezer
Birokra hív: tenni vagy halni kell,
Nekünk nem mindegy, hogy hol a hazánk,
Ha mennyország maga szakadna ránk,
S valósulna a legszebb bolse álom,
Széttörve, darabolva hazámat nem találom,
Eltépve, vágva, gúzsba kötve
A pusztulás lebegne ott fölötte,
Az éhhalál, semmisülés alébe
Menne helóta, hitvány, rabszolga népe.
Ébredj magyar, Szent István hona megdől,
Töröld ki lázas álmodat szemedből,
Zúgja fergeteg, síró kürt szava,
Dobogja szíved, míg viharrá válik,
A Kárpátoktól le az Aldunáig:
Két jelszód: ISTEN és HAZA!...

1919. február hava

Kiss Menyhért:

A rongyos katona

…Hogy a kabátom sáros és gyűrött,
S golyószaggatta a köpenyegem,
Hogy az arcom torzítják sebvirágok,
S vad, szakáll bozót- virít képemen;
Hogy ballábamra kissé bicegek,
S átlyuggatott tüdőm sípol szegény:
Asztalotoknál adhattok helyet
S pohárka bort is megérdemlek én!

Magyar baka vagyok. Szürke, egyszerű,
Harcos magyar névtelen milliókból,
Ki mindig marsol, támad, rohamoz,
De megadásra álmába se gondol.
Csillag és rendjel nincs e mellemen
Ha megroppant sor visszakanyarog,
Hol ezer halál pokol tüze várt,
Mi törtünk oda, mentő magyarok…

…Hogy a tenyerem kérges, sohse bánd,
Hogy nincs sok szavam, bűnömül ne vedd;
Mikor a vulkán lángolt körülöttem
Kezem, szemem sohse volt réveteg.
Lovcsen ormáról én lőttem le a zászlót,
S hogy álltunk híres Varsó alatt –
Géppuskámmal, hajh, gyönyörűen találtam
A ránk leselgő nagy gépmadarat!

Egyszer, restellem, ellágyultam én is,
Hogy visszavettük Lemberg városát,
Virág, ölelés, csók tapadt ruhámra,
Fáradt pillámon könnycsepp futkos át;
Bajtársaim mind daloltak. Én nem.
De egy perc… ó, meggyújtott fölkavart:
A reimsi dómban ott, ott énekeltem,
Büszkén, fuldoklón, hogy isten áldd meg a magyart!…

A kórházból, mikor a talján megcsalt,
Ezredemhez rohantam betegen,
Hogy egy narancsot lássak már a fáján
S alpesi rózsát fenn a hegyeken!
Sziklákat görgettem az árulókra,
Pusztulj hitszegő! Ordítottam én,
S a felhők közt láttam Kossuth Lajost,
Bús volt, de mégis áldást szórt felém!

S ha vége lesz az istenítéletnek,
Kis falusi eperfás udvaron,
Unokáim közt, sok ránccal és sok gonddal
Éldegélek majd büszkén, szabadon.
Az obsitos pipázva, őszi este,
Míg a múltakba sokszor visszaszáll,
Havat hajára, csöndet, zord szívébe
Hint a jóságos, irgalmas halál.
S meghalok, kit ezer halál került,
És szívversim akkor is azt dobolják:
Boldog vagyok, hogy érted vérem adtam,
Oroszlánokat szülő, halhatatlan
Ércszárnyú sas: hatalmas Magyarország…

Kiss Menyhért:

Katonatörténet

Fegyverben, délcegen, Bosznia határán,
Benedek Boldizsár lezuhant a vártán –
Egy golyó süvített ágon át, bokron át,
S egyszer csak piros vér áztatta zubbonyát;
Boszniai bércen meg kell halmi már most:
«Küldjétek, katonák, Szekerespál Jánost».

«Szekerespál János, kenyeres pajtásom,
Te pennádra bízom világtól válásom;
Írjál két levelet, egyet éd’sanyámnak,
Egyet én szerelmes, hűséges mátkámnak,
Éd’sanyámnak írjad: Öreg anyám, lelkem,
Kincseket gyűjteni messze útra keltem;
Megbabonázott az aranyhegyek álma,
Elhívott, elhívott idegen világba –
Édesanyám, lelkem, csak várjon, csak várjon,
Hazajövök én még egy jövendő nyáron,
Aranyos hintó hoz, káprázatos fénybe,
Rácsos kiskapunkon úgy fordulok én be,
Mint a meséskönyvben, ott termek kend előtt –
Hogyha vár, úgy később, hogyha nem vár: előbb.»

A mátkámnak írjad: «Szekerespál Rózsa!
Bocsáss meg, hogy búdnak lészek okozója,
Az én gonosz vérem nem hagyott pihenni,
Valakivel innen el kellett hát menni;
Nagy, messzi mezőkre vagyon indulásom,
Ne kapd a szemedet azért könnyhulláson;
Egyetlen szerelmem… hű szíved, ha lázad,
Ó, találsz különbet, nem egyet, de százat.
Hagy engem elmenni a felhővel, árnnyal
S áldjon meg az Isten, minden áldásával!…»
Már csak szeme beszél, lelke messze szálldos,
Beszél a templomhoz, a patakhoz, fához;
Bejárja a honi ismerős vidéket:
Te szegény székelyföld, be szeretnek téged,
Még haló fiad is nevedet sóhajtja
És boldog mosollyal zárul össze ajka.

Szekerespál János hőse az ezrednek,
De a könnyűi haj mégis megerednek;
Nagy, nehéz könnycseppek buzognak szemére
És ezeket írja levele szélére:
«Lelkim, jó rokonim, zokogjatok sírva,
Nem úgy van a levél, ahogy megvan írva;
Cseppet se áltasson reménytelen remény:
Ássák már a sírját kősziklák tetején;
Húzassátok ti is otthon a harangot,
Húzassátok meg a nagy búcsúharangot.
Búgja bánatosan a Maros mentébe:
Meghalt Ősmarosszék legelső legény;
És te húgom, Rózsa, ha a sors úgy mérte,
Zsoltáros nagymisét szolgáltassál érte
S küldj egy cseréprózsát, könnyiddel öntözve,
Hadd ültessem el az idegen rögökbe,
Hadd álmodjon itt is a te két orcádról,
Mélázó Marosról, hamvas Hargitáról…»