Bárd Miklós költő, alias leveledi Kozma Ferenc huszártiszt, nyugalmazott honvédtábornok

Az 1867-es kiegyezést követő általános gazdasági fellendüléssel párhuzamosan újabb és újabb alapítású sajtótermékek jelentek meg, amely a magyar irodalom, de elsősorban a költészet fellendülésének motorja is volt egyben. Ugyancsak ebben az időszakban Tisza Kálmán miniszterelnök felhívására, egyre több magyar nemes család gyermeke jelentkezett a monarchia hadseregének és haditengerészetének tisztképző intézményeibe. Ezek egy jelentős része érdeklődött az otthonról hozott kulturális igények miatt a humán tudományok, többek közt a versek és nótaírás iránt. A kard és az írótoll szövetsége gyakori a mi történelmünkben: Tinódi, Balassa, Zrínyi, Gvadányi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor a példák; vitézség és költészet egyformán nemzetfenntartók nálunk.
Bárd Miklós is a magyar eszmény katonája volt; költészetében pedig lépten-nyomon föltetszik másik hivatása képekben, jelzőkben, hasonlatokban. Jellemének és tehetségének másik formálója az aradi vértanúk emlékével terhelt 1850-es éveinek komoly nemzeti érzése, az önálló, független
nemzet vágya. Kemény, erőslelkű férfiak tetőtől talpig. De a kaszárnyák rideg valósága, a K.u.K. hadseregének magyarellenes gyakorlata sem feledtetni bennük a szülői ház melegét, azt, hogy honnan jöttek és mivel tartoznak a nemzetnek, így nincs, akikben ne zsonganának a szerelem, a családi élet, a természet, a környező világ keltette hangulatok s a haza sorsa iránt való aggódás. Ilyen katona volt leveledi Kozma Ferenc, aki Somogy vármegyei Marcaliban 1857. február 26. született, kozma ferenc bárd miklós álnév1Kozma Andor költő [http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito] testvére. Apja miniszteri tanácsos, jogász. Iskoláit Pesten, Pécsett és Székesfehérváron végezte, majd beiratkozott a Műegyetemre. A költészettel még műegyetemi hallgató korában kezdett foglalkozni. Első verseskötete 1902-ben jelent meg a Budapesti Hírlap kiadásában  Rimay Kálmán néven.


Az orosz

A hegy mögül úgy alkonyattájba,
Jött egy orosz föltámadásra.
A hegylakót a falu tornya
E napon némán inti, vonja;
Kicsalt szalonka lesre.

Ott álltam rejtve egy bokorba,
Az jött felém, majd elbotolva.
Kaszáló láb, földúlt tekintet
Elárulák, hogy felhörpintett:
Már elhaladt az árnyba,
Majd hirtelen megálla.

Dúlt benn’ a szesz, kitöltve mérgét,
Már próbálgattam inát, térdét.
Az álmos szem lomhán forogva,
Vackot keres a tar bokorba.
S amíg így szerte réved,
A szent keresztre téved.

Ott állt a kereszt az útszélen
És rajt az Isten alkonyfélben.
Csak nézte, nézte ez a jámbor,
Majd mintha fölkapná a mámor,
Meglódulni s szinte esve
Borul a szentkeresztre.

S a korhadt fán az átvert lábat
Ameddig éri, csókban fárad.
S egy gyermek szíve zeng a szóba,
Nincs abban semmi részeg móka,
Csak bizalom és bánat,
Amint szava megárad.

«Én Jézuskám! kinyílt koporsód!
Lám, jórafordult a te sorsod!
Javadra vál, így van megírva.
Ha az igaz a böjttel bírja,
De oszt’ eszedbe jussak!
Ajálj be az atyusnak.

Mert lásd uram, rossz idők járnak!
A sors fordul télnek, nyárnak.
Hiába látok én a röghöz,
A föld nem ád, az ég nem öntöz.
Ne hullna csak a rossza
A nyomorult oroszra.

Tudom uram, bár zokon essék:
A világ sora nagy bölcsesség,
Ő rendelé, nem pörlök érte –
Egy gazdag essék száz szegényre,
Mert ki szeretne téged,
Ha nincsenek szegények?

És mégis csupa búra, bajra
Oly szapora az ilyen fajta:
A gomba sem így nedves árnyban,
Az asszony szüli télben, nyárban;
Már ötöt fölneveltem
S te látod az én lelkem!

Hát fogadd el! ím fölajánlom
Az apraját, hogy jobban járjon.
E földön úgy is sínylik, koplal,
Ott vigadna az angyalokkal,
Óh, vedd el uram, kérlek,
Sok ennyi a szegénynek!»

Sóhajt nagyot, bevégzi aztán,
Ott csüng félkarral a keresztfán.
Majd cserbe hagyják ina, térde,
– Az álom hűvös szele érte –
És roskad, elnyúl végig
S már alva ér tövéig.

S hogy oda hullt, a kínkeresztnek,
Úgy rémlett, fája tőből reszket,
S egy sóhaj szállt el róla halkkal,
Megmérhetetlen fájdalommal
A csendes esti légbe
S föl egyenest az égbe.

Mit dárda átvert, ostor vérzett,
A kínzott test vonaglott, érzett
És pilláján az Úr szemének,
Egy fénylő tiszta könnycsepp égett,
Majd legördült peregve
Az alvó gyerekre.

Katonai szolgálatba lépett, a császári és királyi 16; majd a 10. huszárezredbe, később átlépett a méneskarhoz.

Széles e világban földindulás járja,
Ránk zúdul vad népek ellenséges árja
Fiaim — katonák — készüljetek harcra!

/Katonalevél, részlet/

Utoljára ménesparancsnok volt Fogarason. A katonai távlovaglás terén kiváló eredményeket ért el, a katonai lovassportok egyik hazai úttörője. Többi között híres lovasbravúrja volt Pécsről Szarajevóba és vissza végrehajtott távlovaglása.

A lovas imája

Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi kölyökkoromba éngem,
Mert vélem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis «gyi fakó».
Es im, alig két emberöltő,
Az unokám gépet röpítő,
Repülőst játszó kis pilóta.
A «gyi fakó!» már régi nóta,
Nem övedzik körül a földtekét
Immár se Puck, se szárnyas ló, de gép.
A kis vitéz ma levegőbe jár:
Gyi, gépmadár!

A háború végén, 1918-ban vonult nyugalomba. Egyik fia, Dénes, 1914-ben, mint huszárfőhadnagy, a szerb harctéren hősi halált halt.

„Volt nekem is napom ilyen, mint ma néked:
Vitézi álmaim gyönyörűek, szépek,
Én is elindultam a dicsőség útján
S letévedtem róla, felére sem jutván . . .
Ebben és nem másban, én adós maradtam.
A legszebb virágot le nem szakíthattam.
Lelkem e nagy terhét írom most papírra,
A legszebb álmomat bízom a fiamra.
Adjon a jó Isten jó alkalmat rája,
S fizess, édes fiam, apád számlájára”.

/Hadnagy fiamnak, részlet/

A politikában Tisza István a bálványa, akit Zrínyi Miklós párjaként ünnepel. Bárd irodalmi alapfelfogása konzervatív, minden érzése és hangulata, minden verssora azon az akaratlan és önkénytelen belső meggyőződésen át született, hogy ő, mint létező valóság elsősorban és mindenekelőtt
magyar s csak azután ember, szemben a kozmopolitákkal, akik azt vallják, hogy ők először emberek és csak azután tagjai valamely nemzeti vagy faji közösségnek. Elítéli a XIX. század eleji irodalmi forradalmat, a „nótabetyárok ellen nótacsendbiztost” sürget. Így nem csoda, hogy egyetlen
dala sincs, hangneme ódai vagy elégikus, s nyelve általában emelkedettebb, mint a népies költészeté. Az új költészethez való közeledésének a jele, hogy hasonlat helyett inkább metaforákat használ, és szívesen él, különösen a versek végén, a ki-nem-mondás eszközeivel. Egyre távolodik a
népnemzeti iskola realizmusától, közben egyre közelebb jut a szimbolizmushoz. Forrása, a századvégi idealizmus azon tanítása, hogy az emberben az érzés és a lélek a lényeg. Bárd mély emócióval fordul Istenhez, szép a természettel való együttélésből fakadó lírája, az elmúló élettől búcsúzó, az életet egy mélabús vagy áhítatos csodálkozásban átfogó költeményei, s drámai erejével megkapó némely hazafias verse is. Megbélyegzi Makkai Sándor Ady-könyvét, így nem csoda, hogy irodalmi példaképe Rákosi Jenő, költői eszménye Arany János volt. „Minek dalolni, írni, ha nem így!” írja „Arany János olvasása közben” című versében. S ő valóban úgy is ír abban a kikristályosodott formában, amelyben Arany János, ez a tiszta és szemérmes költő, magyarokról, ütemes, rímes magyar versekben, tőről metszett tiszta magyar nyelven. Témái tipikusan magyarok, népi, pusztai ihletésű: A hajtó, A les, Cigányszerelem, Daru Lenci, Duhaj legény, Libás Miska, Siklós vára, Az őszi dal, továbbá Bacsó Pál, Köd című verses regényei, s az évszakok hangulatot zengő verseiben is a magyar világ, a Kárpátok koszorújának hangulatai zúgnak, csengnek, boronganak és visszhangzanak lantján. Bárd Miklós költeményei a vidéki magyar úr s a magyar huszár korabeli érzésvilágát hegedülik vagy gordonkázzák [„miként ha ma is hallanám apámat;”]. Nem a nagyvárosi léha, éjszakai élet költője volt. Minden versével magyarságára döbbent rá, magyarságunkat teszi tudatossá bennünk. Költészete merengő hangulatokat ébreszt az erre fogékony magyar szívben; ősidők hangulatát, ősi sejtelmeket riaszt föl a magyar lélek legsötétebb zugából s a magyar fülben — verseinek olvasása közben — régi-régi melódiákat kezd el muzsikálni, amelyeket talán soha sem hallottunk, de talán a honfoglalás óta eltelt évezredet felidézve úgy érezzük, hogy ezeket a dallamokat hallottuk valamikor. „Csak sír, csak sir a barna felhő, nem mozdul, mint a fogadott kesergő...”dalolja. Önálló költői egyéniség. Magából vette, nem mintákból, nem iskolából. Új életre keltette a ritka szavú családi lírát; költői mozzanatokat talált a mindennapi katonaéletben; finom táj- és állatfestő. Pillanatnyi hangulatok helyett a nagy érzésekhez vonzódott.

„Uram! tekintsd ez álmok álmodóját,
Ki harminc éve ír egy nótát,
Kit fölemészt egy boldog hevület.
Te, kinek istenálmaid : világok,
Légy pártfogója e beteg csigának,
És óvd a kagylóban rejlő tüzet.”

/Közbenjárás, részlet/

Schöpflin Aladár így vélekedett Bárd Miklós verseiről a Nyugatban:
Bárd Miklós lírája érdekes kereszteződése Vörösmarty és Arany lírájának. Az utóbbi a túlnyomó, belőle vette egész formakészletét, jóformán változatlanul, tőle tanulta a szavak költői összerakásának módjait, de itt már néha Vörösmarty kürtszava is megismerszik. Még jobban gondolatainak lendületében. Egész konzervatív lénye a magyar tradícióban gyökerezik s onnan táplálkozik költészete is, ritmusaiban, mondanivalóiban egyaránt. Témáinak köre is tradicionális: családi élet. hazafias érzések, természet, barátság, az ifjúkorra való visszaemlékezés, a mulandóság melankóliája, vallás, a magyar élet néhány képe a kizárólagos témái, ehhez, mint specifikusan sajátja, a huszárélet hangulatai járulnak még. Egész gondolkodása a létező alapok elfogadásán nyugszik, nem ismeri a kételkedés válságait, s régi értéket új mérlegre tevő kritikát, a fennálló renddel szembeálló lázadást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a mindent önmagához hasonító szubjektivitást, a nemzedékek által átélt és átöröklött eszmék és érzések újraátélésének forradalmi vágyát. Az ő világának rendje szilárdan, rendíthetetlenül áll a hagyományos erkölcs, a meglévő társadalmi állapotok, az egyházak tételeiben kifejeződő hit s a tisztes családi élet pillérein.

„E nyolc vonás itt összeróva
Már jelzi, hogy e dal nem óda.
De egy, ki immár korban érett,
Megén'ekli a negyven évet.
S e kényes témát versbe szedve
Kimenti önmagát is egybe,
Hogy költőnek ifjonti hcvvel
Miért csapott föl -— negyven évvel.”

/XXXX, részlet/

Lelkének sohasem volt olyan krízise, amelyben ezek az alappillérek meginogtak volna, s a magyar életnek az a belső válságokkal teljes átfordulása, amely a korszak irodalmár fiatalságát kivetette élete sarkaiból és nyílt szakításba sodorta apái nemzedékével. Ez őt nem érintette. Híre, ha hozzájutott, tán csak értetlen álmélkodással és kelletlen vállvonogatással reagált rá. Életének szűk, de szilárd alapokon épült köre lényegében ugyanaz maradt, ami az előtte járt nemzedéké volt…

„Király szeretnék lenni, óh Uram !. . .
Ezt add meg s engedj elsietnem innen.
Kincsed, hatalmad bird osztatlanul,
Mi rész a részből, nem kell nekem semmi.
Az én lelkem a végtelenbe jár,
Oly magasan fönn, mint a sasmadár,
Hol nincsen úr, csak ő, — fölötte — senki!”

Magyar- nemesi újkonzervatizmus, mindannak, ami az ezernyolcszázas évek közepétől reform, újság, előretörekvés, fiatal erő volt, a második generációban hagyománnyá sűrűsödése – ez az a lényeg, ami Bárd Miklós költészetét megalapozza. S ez a lényeg szépen, erősen, pregnánsan fejeződik ki benne, de megmutatja ennek a hagyományos élettartalomnak a térben való csökkenését is. Ami egykor Vörösmartyban és Aranyban nagyszabású, új, átalakító nemzeti költészet volt, az itt egy önmagába zárt rétegnek a lírájává kisszerűsödött, ami az apákban a nemzet egész szellemét tükrözte, az a fiúban egyetlen osztály költészete lett.

Írok a tengernek

Írok a tengernek, a kék Adriának
Egy szíves levelet.
Tajtékos szép fia a nagy Óceánnak,
Ne hajtsd most a szelet.
Lágyan zsongjon a hab, végtelenbe futván,
Ne törje a partot ágaskodó hullám,
S mely a Zsókot várja,
Mint a bölcső ringjon rajtad az a gálya.

Hogy a Zsók útra megy, nagy oka van annak:
Szegény csüggedt, fáradt.
Azt mondják, zsongásán, ringásán a habnak
Elszunnyad a bánat.
Mondják, hogy a tenger levegője balzsam,
De azt is tudom, hogy kedve állhatatlan,
S félelmében ennek,
Írom e levelet, írok a tengernek.

Adria, szép fia a nagy Óceánnak,
Tenger őfelsége!
Az a kicsi asszony, kit most oda várnak,
Költő felesége,
Egy hallgató lantnak dalra zendítője,
Vénülő költőnek hű gondviselője,
Élő dalforrása,
Tegye meg fölséged, hogy szívesen lássa!

Öltözzék fölséged szép ezüstös kékbe
S enyelegve zsongjon,
Csillogó tükrébe a Zsók halvány képe
Hogy elmosolyodjon.
Ragyogjon lelkébe, mit a bú beárnyolt,
Barna feje körül a fekete fátyolt
Hintse tele gyönggyel,
Bíztassa a szívét új élet-ötömmel.

Mutassa felséged fönséges tudását:
Asszony szívvel bánni.
Legyen a félelmes, ringatván a gályát,
Édes, enyhe, játszi.
Enyelegj a Zsókkal, hozd szívét rezgésbe,
S ha mint zengő futam vidám nevetése
Lesiklott a habra,
Zsönge életkedvét neveld újra nagyra.

Adria, szép fia a nagy Óceánnak,
Tenger őfelsége!
Az a kicsi asszony, kit most oda várnak,
Költő felesége.
Egy hallgatag lantnak dalra zendítője,
Vénülő költőnek hű gondviselője,
Élő dalforrása,
Tegye meg felséged, hogy szívesen lássa!

 

A Kisfaludy- Társaság tagjai közé választotta 1904-ben, ugyancsak ők 1915-ben kiadták verseinek gyűjteményét.

 

Fogytán a lisztláng ...

– Ajánlva báró Kemény Árpádnak –

Fogytán a lisztláng . . . Sok a jó búza.
A szeme teljes, megvan a súlya;
Siitetje is jó, és a sütemény
Kiadósabb a réginél. —
De a finomabb íny megérzi,
Valami nincs benn, ami régi;
Tán az acél, a régi napsütésből,
Tán valami a föld izéből,
Amit a humusz adott néki rég,
Mi a búzában lelkiség —
Valami, aminek bealkonyul. -—
Fogytán a lisztláng, fogyóban az ur.

A már idézett Schöpflin Aladár írta: „Sajátságos hogy a magyar nemzet évszázadok óta máig is büszke arra, hogy lovas nemzet s a ló mégis milyen kevés szerepet játszik költészetében. Harcos, katonanemzet is volnánk, de a katona-élet, a katona lelki diapozíciója, amely népdalaink
javarészének adja tárgyát, költőinknél alig van lírailag feldolgozva. Balassa Bálint talán az egyedüli kivétel. Kisfaludy Sándor is katona volt, de ennek a Himfy lírájában vajmi kevés a nyoma. Mondhatni, Bárd Miklós Balassa óta az első magyar költő, aki átéli a magyar katona, a huszártiszt
érzésvilágát. Első verse is, mely még 1887-ből való, a magyar huszártiszt életkörülményeiből fakadt s azután is többször felcsendül nála a huszárság dicsérete, büszkélkedő, kényes, daliás strófákban, visszaemlékező melankóliával, mikor neki már ki kellett állni a sorból. Valamikor, húsz-
huszonöt év előtt nagy divatja volt, Herczeg Ferencz huszárai nyomán, a magyar novellában, színdarabban a huszárnak, a sok utánzat hamar elfakította, élettelenné tette, meguntatta, – Herceg Ferencnél sem mutatkozik a magyar huszárélet olyan jellegzetesen, élet elevenen és frissen,
mint Bárd Miklós néhány versében. A lelki közösség, a teljes együttélés adja beléjük az életet… Van szó e versekben az eljövendő harcról, amelyre a magyar huszár készül – mindig az északi ellenség elleni harcról. Érdekes bizonysága ez annak, hogy mennyire benne élt hadseregünk, de az
egész magyarság elméjében az orosz elleni eljövendő harc elkerülhetetlen szükségszerűségének tudata”.

„S ha látok férfit büszke kedvvel,
Harczban viharral, elemekkel,
Ujjongva száll felé a lelkem
S a bátor tettért megirigylem!”

/Van bennem, van…/részlet/

Az agg költő még megérte nyolcvanadik születése napját. Tisztes, szép kor ez és e korban — különösen költőknél — ritka. A magyar irodalom képviselői számon is tartották ezt az eseményt, de Bárd Miklós nem engedte meg, hogy ünnepélyes formában megemlékezzenek róla.
Csendben, rangrejtett szerénységben fordult új életévébe s ez hamarosan halála esztendeje lett. Csendben, halkan távozott, mint ahogy költői pályafutását is elvonultan, rejtett névvel futotta be. Ez a név — Bárd, kettős jelentésű. Ha ékezet nélkül képzeljük, a dalnok, a költő ősi kelta-skót
neve. Ékezettel fegyvert jelent és azt, aki kezében tartja — a katonát. Egyik versében Bárd Miklós katonának és költőnek vallja magát, ebben a sorrendben. Mint magyar honvédtisztnek volt egy nagy eszménye, Zrínyi. Talán a Miklós nevet is Zrínyire való gondolattal választotta. De
mégis, ha kérdezték, hogyha életét újra kezdhetné, csak „húszéves poéta szeretne lenni, azonfelül semmi”. Végakaratában meghagyta, hogy temetése óráját titokban tartsák. Budapesten hunyt el csendesen1937. május 4-én. Úgy ment el, mint egyik költeményében kívánta, hogy lóra ülne s nyoma veszne.

„Most érte jött a fekete paripa, hátára vette.
Lehajtott fővel, kantárt odavetve,
Mind beljebb tart egy rengetegbe;
Lova csüggedten lépdel az avarba;”

 

Művei:
Versek, Rákosi Jenő előszavával, Budapesti Hírlap 1902.
Bacsó Pál és egyéb versek, Budapesti Hírlap-vállalat, 1903.
Összes versei. 1904
Költeményei. Kiadja a Kisfaludy Társaság, Franklin Nyomda, 1915.
Vezeklés, versek, Franklin Nyomda, 1920.
Újabb költeményei, Csáthy Ferenc kiadása, 1925.
Köd, verses regény, 1929.
Újabb válogatott költeményei 1935.
Bárd Miklós művei I–VI., Budapest, 1940–1943.

 

Forrás: Budapesti Hirlap 1902,1937, Budapesti Szemle 1905, 1921, 1934, 1937, 1938; Katolikus Szemle 1915, Merényi Oszkár: B. M. Kaposvár, 1939; Napkelet 1937, Protestáns Szemle 1937, Schöpflin Aladár: B. M. Nyugat, 1937; Vasárnapi Ujság 1932.

Összeállította – cspb –

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf