Értékeink

Ön itt van: Kezdőlap

Értékeink

Gombos Gyula: Tamási Áron

tamasiaron Van a magyarságnak egy csudálatos, kényes aranyága: a székelyek. A magyar család minden arcát jól ismerem. Mindegyik a maga voltában nélkülözhetetlen volt, hogy az ezerévünk összeálljon. Ők úgy tartoznak a magyarsághoz, mint a katona a hadsereghez. A székelyek, úgy, mint a virág az ághoz. Minden családban van egy királyfi, akinek a homlokán, ha mások nem, legalább a család csillagot lát: a székelyeket ilyen királyfiaknak érzi az ember mindig. Mikor Csaba királyfi ellovagolt napkeletre, mindnyájukban hagyott magából valamit. Mindegyikben van valami mesebeli.

Erdély és székely nem ugyanaz. Erdély: táj és történelem; székely: szín és illat. Az erdélyi ember és a székely ember sem ugyanaz. Erdély, mint történelem a komoly, sűrű, nehézveretű lelkek hazája. Sok nagyszerű írót, gondolkozót, politikust adott a magyarságnak, a legutolsó, akit adott, Szabó Dezső. Tamási Áron nem ennek az Erdélynek az írója. A székely az erdélyi lélek egy külön, zárt medencéje: egy csudálatos, tündéri tengerszem. Ennek íródeákja Tamási Áron.

Tamási Áron író voltában van valami Rafael-szerű. Csak őmögötte az előkészítő, vergődő mesterek hosszú sora helyett a nép áll.

Vajda Endre Tamási Áronról

Minden érzékenysége elmegy addig, hogy a Teremtett világban, a magára maradt kis asztalosinas karácsonyának rajzában, felfedezi az emberen kívüli békét, mely a teremtményekben lakik, s részese lesz ezáltal a század emberileg pesszimista, de egyetemes szempontból emelkedett dehumanizációjának.
Novellatömbjének műfaji és előadásbeli felbontása szintén ezt a fejlődést húzza alá poétikailag és statisztikailag. Nagyjából időrend szerint is meg lehet különböztetni a három nagy regényvonulat megfelelőit benne: kezdetben a Százmáriás királyfi típusú, tartalmilag még sok égi elvontsággal telt, egzaltált révületbe úszó, poetikus fájdalommal és himnikus vagy jeremiád-szerű szaggatottsággal előadott elbeszélés dominál, hogy aztán átengedje a teret az Ábel-féle pikareszk elemekben gazdag és jóval több reális tartalmat magával sodró novellának, vagy a Jégtörő Mátyás ősi mesébe visszatalált, bár a modern európai irodalom csoda-felfedezésével ösztönös rokonságot tartó műfajának…
A valamikor oly bőséges invenció, melyből a változó napok szüntelenül új témaelkapásokat csaltak ki, lassankint azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kimerül, helyet adva a rutinnak és modornak. A csoda-keresés hosszú időre megfiatalította művészetét. Belső formája együtt haladt a stílussal, mely szüntelen elevenséggel szülte új életre önmagát.

Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

1966

Farkas Imre: Van egy dalom…

Van egy dalom, sohasem zongorázom,
Van egy képem, nem nézem meg soha,
Van egy elrejtett, száradó virágom
S egy ábrándom, mely dőre s ostoba.

Van egy név… hallatára fölfakad
Valami titkolt, régi-régi seb,
S e dal, e kép, ez a virág s e név
Nekem mégis csak a legkedvesebb.

Sértő Kálmán: Éhség…

Az éhség zsírtalan és sótlan,
Hervasztó, gyilkos eledel,
Néha már én is megkóstolom,
Mint tücsök, aki énekel.
Dőljön össze a korhadt világ,
De én már hangya nem leszek,
Az uraknak gyűjtő hangyákkal –
Bús gyűjtés nélkül éhezek.

Szerszámom ez a kis ceruza,
Olyan, mint hentesbárd, eke,
Többet dolgozok ezer úrnál,
S meddő a munkám érdeme.
De akkor teszem csak a dolgom,
Ha nincs túlhideg, túlmeleg,
Szegény kis kopott henyélés ez.
Sóhajos-könnyes egyveleg.

Ötlovas hintón nem járok én,
És kaszinótag sem vagyok,
Nem rulettezek, nem golfozok,
Tornyos kastélyban nem lakok.
Életben elrohad a kedvem,
Mert két bátyám, népem arat,
És velem bámultatja magát
Még a sok-sok kirakat.

Kenyér, sonka és piros alma,
Kocsonya mosolyogreám,
Acélrugóként ugrál szemem,
És nyálmézet termel a szám.
Az éhség zsírtalan és sótlan,
Hervasztó, gyilkos eledel,
Néha már én is megkóstolom,
Mint tücsök, aki énekel…

Szabadság, 1936. április 5.

Sinka István: Bölcsők a Duna mellett

Lobog a nap esti pírja,
foly a Duna és álmatag.
Száz anyó száz bölcsőt ringat
s száz bölcsőben száz anyóka
altatgatja az álmokat.

Száz bölcső, mint tüzes bölcső,
száz bölcsőben száz kín sajog.
Dúdolgatnak az anyókák
s előttük a nagy bölcsőben
sírnak az álmok-magzatok.

És nincs ég és forró a táj,
ilyen már ezer év óta.
Lobog a nap esti pírja,
és az esti pírba bámul
száz bús fekete anyóka…

Foly a Duna álmatagon,
jönnek más tájak, más népek,
más kínok, más anyókák – és
bölcsőjüket a Dunánál
ők is ringatják szegények.

1943

Szabolcska Mihály: Mária

Mikor beragyogja a földi dicsőség,
A világ királyát, a hozsánnák hősét,
Mikor más se terem körülte virágnál:
Te örömkönyűddel titkon félreálltál,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

Mikor kikacagják és gúnyba feresztik,
S kárörömmel nézi egy világ a vesztit,
Mellé állni mikor egy lett a halállal:
Te ott állsz mellette fénylő glóriádal,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

S ahogy így elnézlek, tövén a keresztnek,
Olyan ösmerősül tűnsz föl a szívemnek.
Ó tudom én már, hogy nem először látlak,
Hívtalak én téged már édes anyámnak,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

És ahogy elnézlek, tövén a keresztnek,
Meghányom a sorát egész életemnek,
S a te keresztednél, a szíved nyomában,
Megáldok valakit a haló porában,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

Szalay Fruzina: Múló nyár

Reszket az erdő lombos árnya,
Ragyog az üde hűs magány.
Zöld útait egy lányka járja
Édes mosollyal ajakán.
S míg az enyelgő lanyha szellő
Aranyhajának csókot ád,
Ő csak siet vígan szökellő
Őzként a dús haraszton át.

S míg tova lebben könnyű lába
Mohos megaggott fák alatt,
Friss gyöngyvirág fakad nyomába,
Rá nyíló ágak hajlanak.
Kék tóhoz ér, mily játszi habja,
Vár rája már a csónak ott;
A gyors hullám fürgén ragadja
A lánykát és a csónakot.

Erdő fuvalma van körötte
Madárdaltól cseng-bong a lég,
A partot kankalin befödte,
Mily sugaras a tó s az ég!
A hullám csillan, tarka színben,
Loccsan a víz, suttog a nád;
Ujjongva énekli minden
A május mámoros dalát.

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehunyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Kissné Tóth Lenke: Mosolygó tál

Cigányalma piroslik benne,
Kópésan vidám. Gömb-kerek.
Ragyogó pofácskáján még a
Nyári nap-csókok díszlenek.

Szőlőfürt fényes kék szemekkel
Pajkos kacéran messzi néz, -
Kívánást támaszt, vágyat ébreszt
Minden szívben a kis csibész!

Barna bölcsőben friss dióbél
Csak szundikál, csak szundikál, -
Csupa mosolygó illat, élet,
Csalogató íz, szín a tál.

Köröskörül szép rőt levélkék
Vörös gallérja csüng alá, -
És a kacagó tálat mintha
Az Ősz tenyere tartaná.

1937

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy egy az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm
s minden szavam mosolygás és közöny.

1930

Szervác József: Szeptember, 1980

Kötelező ősz közeleg
gyöngyöző napsugarakat
tilol, azokból verni majd
nyaras nyakakra kötelet - -
Követi kötelező tél
s halottas hatalma alatt
robbanni vágyó magvakat
sarjadni, serkedni ítél - -

És tavasz is lesz, serkenő - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - de az már nem kötelező.

Tóth Árpád: Szeptemberi szonett

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

1910

Kálmán László: Vénasszonyok nyara

Már jóestét kíván a szende rét.
A hold behunyta ámuló szemét,
az árokparton a bővérű nyár
cingár prímása: tücsök muzsikál.
A bódult fák közt elsurran a szél,
riadt csavargó: magában beszél,
félszemmel lesi, merre jár a csősz:
az esőpuskás, könyörtelen ősz.

1937

Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Krúdy Gyula: A fecske

Az idén csak ősszel láttam fecskét.

Kisasszony napja körül búcsúztak e kedves madarak: Mária madarai ez évben is ritkán jöttek hozzánk, mert a háború óta általában elkerülik országunkat, ahol oly szívesen nyaralnak, mint a pesti nők a Balaton mellett. Bizonyosan üdülés, ifjúság és nászút nékik a tavaszi utazás az afrikai partokról Magyarország felé. Itt költenek, fiókákat nevelnek, meghíznak dús termőföldjeink bogarain. Itt senki sem bántja őket, Isten madarait. Az idén az éhes taliánok elfogdosták a magyar fecskéket útközben, megfőzték, megsütötték és megették.

A fecske az ablakomra ült. Sok ablak van a hotelépületen, amelyben lakom: ezért meglehetős kitüntetésnek veszem, hogy a vándorfecske éppen nálam pihent meg egy másik szegény vándorlónál, aki azonban sohasem juthat el oda, ahová vágyakozik.

Beöthy Zsigmond: Bordal

Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
    Rajta, igyál hát,
    S űzd a borút!
    Kába, ki önként
    Szerzi a bút.

Kancsót ide, bajtárs! A ki gyaláz
Bennünket, a bor fiait:
Nem tudja, miképpen bor csak a tűz,
S tűz edzheti csak karait.
    Rajta, igyál hát!
    S a ki nevet,
    Mondd neki: borral
    Toldd meg eszed!

Erdélyi József: Szüret után

Babits Mihálynak

Szüret után, - szüret után
üres a szöllőhegy,
sorban áll a szedett tőke,
mint megannyi özvegy,
állnak a fák megszedetten,
minden levél sárga, -
állok én is eltűnődve
az őszi világba.

Itt hagyta az üres kunyhót
a csősz is végtére,
magam járok a szöllők közt,
gondolok az évre,
a múlt évre, a múlt őszre...
Jaj be hosszú év volt!
Mégis elmúlt, mégis-mégis:
szép az ami szép volt...

Kölcsey Ferenc: Bor-király

Csak bor, csak lyány szerelme
Szívem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

Haláltánc

Magyar népköltés

Táncolnak, táncolnak
A sári legények
A sári ivóba.
Köztük van, köztük van
Darvas Kis Kelemen.
Nem eszik, nem iszik,
Sem a táncba nem áll.

Elmentek, elmentek
A sári legények
Sári bírónéhoz,
Sallai Katához.
– Jó napot, jó napot,
Jó sári bíróné,
Eljöttünk, eljöttünk
Sári bírónéhoz,
Sallai Katához.
– Anyám, édes anyám,
Gazdag édes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a báli ruhám!
Aranyfejű pártám,
Kis kamuka szoknyám,
Keskeny talpú csizmám!

Elmentek, elmentek
A sári legények
A sári ivóba.
– Gyere hát táncolni
Sári bíró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Másodszor is mondom,
Gyere hát táncolni
Sári bíró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek,
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.

Mátyás király leleplezi a ravasz hízelgőt

– Galeotto Marzio nyomán –

Az egyik udvari ember úgy akarta Mátyás kegyét megszerezni, hogy gyakran vitába szállt vele. De hiába próbálkozott, mert Mátyás átlátott a szitán, különbséget tett a bölcs vitatkozás és az üres fecsegés között.

Amikor az udvaronc látta, hogy nem ér el sikert, Terentiust idézte, az ókor híres vígjátékíróját:

- A hízelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szül.

De hiába akarta magát az igazmondás bajnokának mutatni, Mátyás király leleplezte:

- Barátom, ez az idézet nem segíthet rajtad. Ugyanis csak azt tudjuk, ami igaz, tehát az igazság az emberi természetnek megfelel. Éppen ezért aki embernek érzi magát, az igazságnak is barátja.

Mármost ha költők, vígjátékírók szavát idézzük, az csak bizonyos személyek helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felel meg. Hiszen néha züllött emberek szerepelnek a vígjátékokban.

Ebből következik, hogy a költői művekben az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellentmondó állításokkal találkozunk.

Idézeted csak akkor lenne találó, ha jellemed és helyzeted megfelelne Terentius ábrázolásának.

Az udvari ember pirulva hallgatta a király szavait, mert megértette, hogy a kiváló szellemeket sem hízelgéssel, sem ravaszsággal megnyerni nem lehet.

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár

Közeledik az ősz. Kertemben már nyílnak az őszirózsák, a gesztenyefám minden nap halványabb.

A gólya elment. Szent István napján látták utoljára. Nem halásztak, csak álltak, álldogáltak elgondolkodva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.

Furcsa két madárfaj ez, hogy tavasszal mindig ide jön a másik világrészből, ősszel visszatér a másik világrészbe. De ott nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk? A mi hazánk.

Még furcsább, hogy ez a két gólya meg ez a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, a mi szegény nádas házaink közé, a mi egyszerű mezőinkre. MI van a mi falunkon olyan szeretnivaló, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?

Ahogy a két gólya itt áll a mezőn egymás mellett az őszi napfényben, bizonyára így beszélgetnek:

- Öregem – mondja az egyik –, a vízililiomnak fogytán a virága.

A másik bólint erre a fejével csendesen.

- Mikor indulunk?

- Amikor az utolsó liliom is eltűnik.

- Elég erősek.

Itt mind a kettő bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár?

Dr. Aixinger László: Mária

Hamvas-szőke fejét előrehatjva az ablakmélyedésben ült Mária, amikor a szobába léptem. Közeledtemre felemelkedett és egy levél hullott kezéből a kézimunkaasztalra.

- Rég nem láttam Mária – így üdvözöltem őt – szükségét éreztem már annak, hogy beszéljek magával…

Mária némán nyújtotta felém keskeny kezét, amely remegett, amikor érintettem. Most láttam, hogy Mária szeme könnyes.

- Mária – mondottam – úgy látszik, zavarom…

- Jó emberek nem zavarhatnak, – szólt ő halkan – szegény jó urammal foglalkoztam, az ő levelét olvastam, az utolsót…

Mert Mária özvegy volt. Ura ott esett el az erdélyi havasokban. Maga maradt vissza Mária két fiával minden támasz, minden vagyon nélkül. De nem! nem maradhatott magában. Valaminek, vagy valakinek kellett oldalán állania, mert különben honnan meríthette volna azt a törhetetlen lelkierőt, amely ennek a törékenynek látszó, harminc éves kora mellett is lányos megjelenésű asszonynak minden tettében megnyilvánult. Sohasem csüggedett, sohasem panaszkodott, sohasem kért senkitől semmit és megélt a maga erejéből. Mondom, ha rajtam, a sorsviselt férfin erőt vett a csüggedés, Máriához mentem, és az ő példája ismét erőssé tett. Nem kutattam, honnét meríti az erőt. Nem kérdeztem, hogyan valósítja meg a csodát. Minderről ő sem beszélt szívesen. Annyit tudtam csak, hogy Mária dolgozik, és ismét csak dolgozik. És láttam, hogy emellett is szép, fiatalosan üde maradt… Istenem, hiszen emberek vagyunk mindnyájan és a nő lelki nagyságát is inkább tudjuk csodálni, ha külseje vonzó, ha – szép.

Fekete István: Őszi vízparton

A szél élesen kaszált a nyár végi réten, és hidegre borzolta a folyó hátát. A víz elsötétült, reszketett, s a békák dülledt szeme aggodalmasan pislogott.
- Jönnek az „emberes” hónapok – mondta az öreg Máté, aki birkát őrzött a folyóparton, és kampósbotjával ráütött egy vakondtúrásra, pontot téve a mondat után.
A birkák odanéztek a bot mozdulására, aztán letették újra fejüket, őrölni a cérnaszáraz füvet.
- Eső nincs, odébb kell menni – legyintett az öreg, s ebben a legyintésben búcsúzás volt. „Odébb”: az egy másik határ. Erre aszóra felemelte fejét a puli is, mert ez aszó beletartozott a puliszótárba.
- Indíts, Bogár!
A puli úgy ugrott fel, mint a legszolgálatkészebb katona, csak a bokáját nem vágta össze, mert a puliregula kerül minden fölösleges mozdulatot. Felugrott tehát a koloncos szőrcsomó, enyheívet vágott a kapkodó birkaorrok előtt, mire megfordult a falka, a puli pedig visszanézett.
- Csak lassan! – csökkentette a buzgalmát Máté, mire a puli halkan vakkantott kettőt, ami annyit jelentett:
- Még nem haragszom, de mozogjunk…
A vezérürü bambán ránézett a Bogár nevezetű parancsnokra, és menetre indította a kolompot, a puli pedig az öreg csizmák mellett helyezkedett el. A kolomp mérni kezdte a távolságot s az időt, és rekedt zengése széthullt a tájon, mint a belenyugvó panasz.
Ment a falka s az öreg Máté egyik határból a másikba, a nyárból az őszbe. Enyhült a szél, kibukkant a nap is a felhők közül, de ragyogása nem melegítette már meg a világot.
Búcsúztunk.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Mert engem szeretsz.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Gárdonyi Géza: Eggyezés

Minden keréknek más a fordulása
s minden embernek más a kereke.
Ma is zúg még a babiloni lárma:
bomlott óra a világ élete!

De mink kettecskén ugye tulipánom:
nem disputálunk semmin a világon.
Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
S az én lelkem, miként az erdő mélye
visszhangzik rá híven figyelmesen.
S amit én mondok, azt te kedvesem
mosolyogva, bólintva hallgatod.
Legfeljebb ha a szóban akadok,
szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
ami csak lánynak juthat az eszébe.

Mi néked kedves, kedves nékem is:
mi néked ízlik, ízlik nékem is;
ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
ha te bús vagy, én is csak búsulok;
s ha én susogva szíved kérdezem,
csókkal felelsz rá én szép kedvesem.

1894

Imre Flóra: Romantika

Mondhatni, nagyon is romantikus helyzet volt.
Az ég szokatlanul csillagos a délutáni eső után,
újhold: meglehetős sötétség;
ekkorra már a hőmérséklet is
kissé alábbszállt: huszonöt-huszonhat fok,
és – furcsamód – a páratartalom sem volt nagyon magas.
Egyszóval minden kellék úgyszólván helyén.
Emlékszem, elejével beszélgettünk:
a fiadról, akit most operáltak, de már jól van,
a Devecseri-féle Iliász-fordításról,
meg mindenféle más épületes ügyekről.
Később aztán elhallgattunk, és már csak
fogtuk egymás kezét az egész úton,
ujj ujjal játszva, izom az izommal,
a felületek, mozdulások
szeszélyes koreográfiájában, miközben
néha megsimogattad arcomat,
vállam, kulcscsontom, én pedig a combod,
és olykor néztük egymást, majd nem néztük,
merültünk el egymásba, önmagunkba,
villant a szemed, mosolyogtam,
majd végül könnyedén meg is csókoltál,
nedves-puha, búcsúzó volt az ajkad.
Aztán a Bartók Béla úton elváltunk;
te nem fordultál vissza,
én meg hazamentem a foci-világbajnokságot nézni;
Svédország-Bulgária a harmadik helyért: négy-null.
(A svédeknek drukkoltam.)

Kosztolányi Dezső: Szerelmi dalok

1
Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.
Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.
Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.
S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2
Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.
Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.
Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.
Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

1905

Vajda János: Két románc

(Laukádia)

A 13-ik századból

Reszkető kiváncsisággal
Száll a holdfény ős romokra,
Egymást boldogítja ottan
Sundabunda és Sarolta.

"Visszatérek és elveszlek
- Esküszöm - három hó mulva -!"
Liliomszelíd Saroltát
Hitegette Sundabunda.

De keblében Sundabunda
Hordoz álnok sziklaszívet,
Úgy ott hagyja jó Saroltát,
- Hogy sohase látja többet.

Diószeghy Tibor: A dal

Nem maradt más meg, csak a dal,
a dal a bölcsős múltból,
ezernyi szín, zamat, erő
pár nótakoszorúból.

Ezen tengődtünk mind ma itt?
hol más a nyelv s az ének,
ebből tengetjük életünk,
mi hervadó szegények.

Csak ez, csak ez ne vesszen el,
a dal egy más világból,
mert míg ez szájról-szájra jár,
nem félünk a világtól.

Ezért csak ezt a dalt tanítsa
a szülő gyermekének,
mert míg e dal kél, létezünk
s bennünk új nemzedékek!

Dalmady Győző: Fiume

Sok gyöngy van a tengerpart mentében,
A tengernek egyik se kell;
Odafekszik lábaidhoz szépen
Fiume! és reád figyel.

A nap, a hold, a csillagok ezre
Epednek a tenger után.
Mit bánja ő? Számára ők veszve…
Keble érted zajlik csupán.

Habra habot küld tova a tenger,
Neved viszi az áradat,
Távol parton a hír mindent felver,
Hogy a gyöngyök gyöngye te vagy!

Hűség gyöngye! a mienk maradtál,
Vihar és szél el nem kapott!
Kitartással diadalt arattál,
A tenger is azért rabod.

Századoktól áll harcban az ország,
Régi jogot el nem feled…
De szívesen megy tanulni hozzád
Kitartást és erős hitet.

Zsutai János tanító, költő

Mennyi fájdalmas részvétet kelt az emberi szívben egy összeroncsolt élet szemlélése. Megtört remények, széthullt ábrándok jelölik annak egyes szakait. Az ezernyolcszázas évek magyar költészete sem volt mentes az egyéni tragédiáktól, gondolok itt az öngyilkos Ferenczy Terézre, †1853. május 22; vagy Czakó Zsigmondra, †1847. december 14; akik versei csak haláluk után voltak kiadva vagy lettek népszerűek, mint később Indali Gyula, †1880. június 29-én [undefined]. De kiváló példa erre az 1840. augusztus 18-án, a Heves vármegyei Tiszanánán, sokgyermekes zsellércsaládban született, verseiben a „népnemzeti” iskola stílusjegyeit követő Zsutai János. Csak pár emberöltő telt még el a Zsutai halála óta és nevét szinte elfeledték, versei csak ínyencek keresik régi újságokban és egyetlen, szinte kincsnek számító kötetben. Édesapja Zsutai István, aki egyszerű zsellér ember volt, s akinek viszonyai egyre rosszabbra fordultak, telkét el kellett adnia s így pásztor, majd halász lett Fia — aki gyermekei között a legfiatalabb — eleinte atyjának segédkezett s iskolába csak nyolc éves korában küldték.

Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.

Oh csak én éltem hosszú bő nyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanító szent csodálkozással.

- Nekem nyíltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.

1912. december.

Gárdonyi Géza: Levél a tanyáról

– Bótos úr, bótos úr,
van-e itten papiros?
– Milyen kell, violám?
– Rózsaszínű szép piros,
akin van egy galamb,
meg halvány virág is,
s közvitézhez való
egy-két sor írás is.
– Mi legyen az írás?
– Csak annyi hogy: «Pista,
tisztel édes apád,
tisztel édes anyád,
és tisztel Boriska…
és tisztel Boriska…»

Gárdonyi Géza: Szép ma az éj

"Szép ma az éj!" - "Szép", - felelte ő.
És elfogyott a szó az ajkamon.
Pedig belől a forró reszkető
gyerekszív zúgott, mint a cimbalom.
Zúgott és zengett. Kábultam belé!
De nyelvem ezt a pár szót nem lelé:
"Szeretlek édes lányka égetőn!"
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

Csak hallgattunk. Az éj is hallgatott.
A holdnak fényes csillag-karavánja
a kék mezőkön némán ballagott.
Ő arra nézett, én meg az arcára.
"Szóljon, - mondá, - melyik a csillaga?"
S én így akartam szólni: "Kis-maga".
De reszkettem: nem volt hozzá erőm.
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.

"Megyek már, - szólt, - mert megszid a mama."
"Én nem bánom, ha megver is apám."
"Öt percig még..." - "Mily rövid éjszaka!"
S a kezét akkor félve megfogám.
"Mariska!" - sugtam forrón, elhalón.
Ő hozzám hajolt lágyan, biztatón,
S én átöleltem akkor vakmerőn...
A hold mosolygott fenn a hegytetőn.
1889

Babits Mihály: Az erdélyi költő

1664 RemenyikSandor Erdély Reményik Sándort ünnepli, egy családias évforduló alkalmából; de ennek a költőnek ünnepe nem pusztán családi és erdélyi ünnep. Vagy ha az, mi is jelentkezünk, mint a családhoz tartozók. Reményik magyar költő. A magyar költő mind egy család. Akár innen, akár túl a Királyhágón, szelleme egyazon családfáról szakadt. Ismerem rokonságát, meg tudom állapítani leszármazását. Minden magyar költő egy kicsit erdélyi is, mert a szellemi családfa gyökerei Erdélybe is elágaznak. De viszont mindenki, aki Erdélyben magyarul versel, ha igazi költő, több mint csak erdélyi.

Reményik Sándor is több mint erdélyi. Mondják, ő az aki «Erdély legsajátosabb érzéseit» fejezte ki; de ezek a legsajátosabb erdélyi érzések akkor minden magyar érzései voltak. S ma is azok. Ahogy kevés lenne «erdélyi költőnek» nevezni őt, ép úgy nem lehet csupán egy időpont vagy egy helyzet költőjét látni benne, s átutalni a történelembe vagy politikába.

Reményik Sándor: Holdnak is rossz voltam

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Úgy érzem: aki általam is szólott,
Elmondta, amit mondani akart.
Ami belőlem "istenarcú lény" volt,
Az a kevés kizengett, elsugárzott.
Az "őrült sár" kering még s bújdokol.
Csillagrendszernek tagja voltam én is,
Csillagrendszernek tagja lenni mégis,
Kis, vak bolygóul is: nagy kegyelem.
Sütöttek rám csodálatos Napok,
A Fény fölségét csak felszínem fogta,
És mégis napnak hittek engemet,
Napnak - holott én holdnak is rossz voltam.
Kialszik most kölcsönkért kicsi fényem.
Nem baj, a csillagrendszer rendületlen,
Nem baj, a tejút meg nem fogyatkozik,
Nem baj, szeg se hull ki a végtelenből,
Nem baj, valahol élnek és forognak
S ragyogva zengnek a Napok tovább.

Segítsetek, segítsetek nekem most!
Nagy-nagy munkára adtam magamat,
Két tenyerembe fogtam a Napot, -
A Napot, az én lement Napomat
Akarom a tengerből kiemelni.
Fénye csak rólam permetezett rátok,
Most azt akarom, hogy látva-lássátok!
Segítsetek a Napot kiemelni,
A Napot, az én lement Napomat
Az elmúlás viola tengeréből.

Nekem nincsen már mondanivalóm.
Csak Téged szeretnélek mondani,
Mutatni, hirdetni és zengeni
Egyre.
Téged mondani a Te szavaiddal,
Téged másolni lassan, levelenkint,
Mint ó-kódexből hajdani barátok
Másolgatták a szentek szavait.
Nap-lelked kódexe fölé hajolva
Találjon engem is a pirkadat,
Alázatos és szent örömben égve, -
Míg másnak is nyilvánvaló leszesz
S fölkelsz sokaknak teljes ragyogással.

1932. október 16.

Reményik Sándor: Kereszteletlenül

Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény - -
Egy gyermek - és egy költemény.

A gyermek lett.
Mert hónapokkal azelőtt két ember,
Két buzgó, mély hitű
Eggyé olvadva forrón szeretett.
S a hitből és a szeretetből
Reménység, - gyermek - jövő született.

S a költő is ölelkezett.
Ki tudja hol, és ki tudja mikor -
S ki tudja, milyen rettentő erőkkel,
Tűzhányókkal és havas hegytetőkkel.
A porszemekkel és a csillagokkal,
Minden égi s pokoli hatalommal, -
A szivárványos, hűtlen Hangulattal.
Fűvel, fával, virággal, napsugárral,
Harmattal, dérrel, - déllel, éjszakával,
Egy kicsit a Halállal -
S az Istennel is néha,
A Hangulat esti páráin által.
Ó, a költőnek sok kedvese volt
Egyetlenegy helyett.
Örök térrel és végtelen idővel,
Az egész mindenséggel
Ölelkezett.
S a számlálatlan sok-sok ölelésből
A költemény is lett.

A gyermeket most megkeresztelik
Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében -
Fejére víz csorog,
Piciny vállára galamb települ -
A költemény
Repül
Tovább
Hollószárnyon, kereszteletlenül.

1934. október 6.

Reményik Sándor: Szeresd az Istent s tégy, amit akarsz

Fölény - de nem bánt.
Nem héjázik fent.
Derű - de égi.
Józanság - de szent.
Bent a világban,
Mégis kívül rajt:
Hódítni lelket
Jézusnak óhajt.
De tapintattal
Tágasságot ád -
Lélek ne hordjon
Semmilyen igát.
Mikor búcsúzik:
Nincs szemébe könny -

Varró Dezső: Dohányvirág

Reményik Sándornak

Csillagfejecskéje nappal lecsuklik,
hosszú nyakán,
pipacsporzóról álmodik a méh.

Hásztalan költögeti napsugár,
hiába nyit rá szárnyat pávaszem,
kis kelyhe csak estharmatra nyit.

Pilléje a nyugtalan fagyal.
Koromsötétben zúg el felette
a bársonyszárnyú halálfejes lepke.

1935

Berda József: 1955. Augusztus

Kövér körték, almák, barackok, szőlőfürtök
pompáznak, nevetnek mindenütt eme esztendőben reánk.
Duzzadj a bőségtől hosszú évekig fukar föld;
legyen lakodalmas kedvű már sokat sóvárgó hazánk.

Gyarmati Erzsébet: Augusztus

Itt az erdőn hívatlanok vagyunk,
az éveket kérdezzük, nem felelnek.
Figyelünk, aztán elakad szavunk,
hogy ég és rét nem készítnek szerelmet.

Sajnállak? A magunk szeretete
az, mit az estben súlyos szívvel hordunk,
de a gyengédség kisgyermek-keze
félős lágyan összeszorítja torkunk.

Engem se sajnál, legfeljebb a lomb,
s a fű, melyen most arcra bukva fekszem,
mint gyermeket a karjaiba vont
a föld, s porával elvegyül a testem.

Jelek köz élünk, csillagok tövében,
de Te elárulsz, feladsz egy napon,
az erdővel a vers szól át az éjen,
és tudnod kell, hogy hozzátartozom.

1944

József Attila: Nyár

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol -
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

1929 nyara

Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zúzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele előtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

1920

Varró Dezső: Augusztus

Jöttünk, zengtek a fák,
mosolyodra kinyílt a barackfa,
csókom: felpattant tulipán.
Öleltelek: s rengett a barack,
búgtam: jégkezed szívemet verte,
a kertre vén levelek kacagtak.

De egyszer lesz gyönyörű idő,
nagy villámló fellegek leszünk.

S a nyári égről holtan leesünk.

1931

Berda József: Siófok

Lőwy Sándornak

Mily tündöklő látvány ez a
tömeg, sokezer test!...
Mind meztelen, s úgy csillog mind,
mint dús szöllőgerezd.
Egyik rózsaszín, a másik fehér,
a harmadik barna - mind ragyog.
Fiúk és lányok virgonc hada ez:
Csupa ördögök és angyalok!

Csiklandós az idő... Napcsókolta bőrünk
edzi a forró homok.
A levegő szaggal ízesit most:
áradnak meleg illatok. -
Mily szép ez így; úgy látni büszke testünk,
ahogy világra jöttünk hajdan!
Istenre hasonlítunk itt egytől-egyig,
s ékszerként ragyogunk a napban.