Erdélyi János: A magyar népdalok [II. rész]

    II.
A magyar nyelv nem ad egyszerű szót mailag a népdal kitételére. Így vannak ezzel több európai nyelvek; nevezetesen a francia chanson populaire-t használ, mely körülírás; a német Volksliedet mond, s ennek formájára van ütve a magyar népdal. Irodalmunk ezelőtt kevéssel még pórdal, paraszt dal név alatt isméré a népdalt, de e kifejezés nem látszik többé megfelelni a közönség ízlésének; aztán a nép fogalma körül is tisztábbak s méltányosabbak nézeteink mint a pór, vagy paraszt szavak értelme; ellenben a nép egy szóban nótának nevezte dalait, hihetőleg a deák nóta (hangjegy) után, mely szintén nem régi, azon korban esvén, mikor már magas fokára jutánk a könyvismeretnek, s írogatni kezdők a dalok felibe: ad notam. Hihetőleg a nóta szó nem régibb, mint a reformáció kora, és egyházi énekekről ment által a népdalokra.

    Hogy nevezték az előtt a népdalt, megmondani nem lehet; mert az ének szó teljesen vallási értelmű, a dal szó pedig nem használtatik magában, noha a belőle származó ige, dalol vagy danol, minden időben divatosnak látszik a nép között, és épen csak világi értelemben vétetik. Kétségen kívül ha volt szó e fogalomra, az nem lehetett más, mint a dalol vagy danol ige gyökere; s ezek közül inkább a dan vagy dana mint a dal, mert a nép ma is inkább szeret danolni, mint dalolni. Tehát dan vagy dana volna igazi egyszerű szavunk a népdalok kifejezésére, azonban a szónak nincs ily értelmű élete, s helyét a nóta pótolja, mely azonkívül, hogy idegen, csak egyik, zenei részét mondja ki a népdalnak s nem egyszersmind a költészetit is.

    Különös! Talán volt olyan idő, mikor népünkben megszűnt a költészet, s magyar embernek ez a kifejezés az én nótám, nem tesz többet, mint a zenét? Vagy a magyar zene tán oly tartalmas, hogy gondolatot, költői eszméket is ád s nem puszta üres hangokat? Elsőre nézve képzelni sem lehet, hogy valamely nép dalol értelem nélkül, bár miféle tárgyakat és eszméket üssön is össze versnek formájában; a második, népzenének minden szépsége, bája mellett sem igaz, mert a dalhang, néhány általános érzelmeknél marad örökké; de az ember belsőjét, a természetet, minden árnyéklatokban festeni soha sem fogja úgy, mint a költészet, és a kettőnek ebben áll egymáshozi rangja, viszonya, érdeme. Egy francia utazó valóban élő tapasztalásból merített, midőn így ír: nevezetes, hogy Magyarországban a nagy gondolatok, a nép mély érzelmei nem költészet, hanem nemzeti zenében vannak kinyomva, megszentelve1. Így hiszünk magunk is, mert elégszer látunk példát, miszerint a magyar ember megelégszik begondolni érzelemit, szavait a zenébe, de látjuk azt is, hogy zenére figyeltében bizonyos hátramaradt gondolataival társalkodik. Ezért oly kifejező a magyar ember arca azon ünnepélyes pillanatban, mikor szomorú nótájára figyelmez. Mik lehetnek pedig eme gondolatok? Nem szólaltak-e meg soha költészetben, vagy a magyar ember gondolatai nem voltak-e mindig szabadok, eléggé ártatlanok kimondatni? Annyi való hogy a zene és költészet közül ha külső hatalom és mostoha körülmény el akarná nyomni az egyiket, az nem a zene volt; s talán innen lehetne kimagyarázni, hogy a nemzeti érzelmek a zenében maradtak fel inkább, mint a költészetben.

    Nem, soha sem volt olyan idő, melyben a költészet enyhítő forrása kiapad volna népünk kebeléből, sőt inkább igen alapos okaink vannak hinni, hogy a nemzeti hagyományoknak itt is megvolt az a divata, mely más népeknél, hogy magát a történetet, nemzetünknek Európába lett szakadását, viszontagságteljes életét is költészet hagyá emlékezetben, s az első krónikákban, minő Névtelen jegyzőé, a szájról szájra menő mondák és regék szolgáltaták az első anyagot2. A híres német Nibelungen hősköltemény szintén régi hun hagyományokból van nagyrészint merítve, mint ez magából a költeményből világosan kitetszik.

    Miképpen hamarébb volt a nyelv beszélve, mint írva, úgy a történetek is. Maga a dan és tan szónak rokonsága nyelvünkben szintén nem mutat egyébre, mint hogy a tanulni valók dan vagy danákba voltak foglalva; az úgy nevezett versus memoriales, minőkbe az erkölcsi, életrendi s más bölcselmi szabályokat szerette önteni a kezdő kor, de különösen ama versekbe foglalt katonai énekek, melyeket olvasni kelle a gyönge korúaknak, s melyekből áll csaknem az első időszak összes irodalmi műveltsége, danok vagy tanok valának hihetőleg; s ez nem is lehetett másképp, miután az emlékező tehetség a versformákra támaszkodhatik leginkább, nekünk pedig mind a vers mind a nóta később felfogadott szavaink.

    De bár nem volt is a magyarnak külön szava kifejezni a népdalt, élt az mindig korról korra kimutatható bizonyossággal népünk között, és pedig nagyobb, nyomósabb életet, mint ma, vagy az utóbbi századokban, hiteles adatok szerint. Ki merné azt tagadni, mond Kölcsey, hogy a hajdankor tiszteletesb tárgyú dalokkal ne bírt legyen, mint a mostani? A több százados daltöredék, mely a magyar gyermek ajkán mai napiglan zeng: Lengyel László jó királyunk, Az is nekünk ellenségünk, bizonyítja, hogy a köznépi költő messzebb tekintett a haza történeteire3. Már legrégibb emlékezetekben vagyon szó eleinknek a művelődés iránti hajlamáról, s különösen, mint hadi nemzetnél szokás, a dicsőségnek versekben magasztalásáról. Príscus rhetor, ki Theodosius császár követeivel Attilához járt, s nála mulatott, írja: a mint a faluba értünk, több fehér fátyollal betakart leányok összefogott s feltartatott kezekkel Attila elé jöttek, s nekie szittya verseket mondottak4. Hogy e versek alkalmiak volta, világos, mert a nép soha sem dalol alkalom nélkül; innen vagyon aztán dalainkban ama végtelen becs, miért a történetírásnak is első forrásai. De nem csak utcán zengett a dal, hanem a hatalmas király udvarában is, mint a felebb mondott író folytatva elbeszéli. Beesteledvén az idő, s elvívén az ételeket, Attila előtt két szittya férfi jelentek meg, s az ő győzedelmeiről, hadi dolgairól általok csinált verseket mondottak; mire a vendégek szemeket a földre függesztették, s némelyike a versekben gyönyörködött, némelyikét a hadi dolgoknak emlékezete buzdította, némelyeknek ismét, kiknek megélemedett koruk a hadakozásért buzgó heves kívánságokat már pihenni s csillapodni kényszerítette, könnyeket facsart ki szemeiből. A versek s éneklések után nem tudom miféle esztelen szittya, holmi balgatag csodálatos s érthetetlen beszédeket lármázván, mindeneket nevetésre buzdított5. Mondjuk-e, hogy a két első szittya nem más volt, mint udvari költők, a középkorban mindenütt isméretes troubadourok, nyelvünkön talán daliák, mert a troubadour dalnok és vitéz volt egyszersmind, habár csak utóbbi értelemben használjuk is ez idő szerint? Annál könnyebben hihetjük ezt, mert a dalosok a haddal együtt jártak, hogy láthassák, ottan mi történik, s azt azután versekbe foglalhassák. Hadi dalaikkal a vitézeket harcra buzdították, s az ütközet kezdésekor az egész dandár utánok énekelt6. Ama balgatag, csodálatos, érthetlen beszédek lármázója pedig udvari bolond lehetett; s oly tréfás, nevettető verseket, mint ő mondhatott, mai nap is találunk a magyar népköltészetben, minő az I. k. 170. dala, mely szinte vendégség alkalmával szokott felmondatni. Attila még tovább is ment a nyelv és nemzetiség szeretetéven; nevezetesen olasz földön nyert győzelme után, a magyar nyelv terjesztésére országából (e sua provincia) mestereket vitt oda. Ezenkívül a későbbi hunok is szerették a költészetet, midőn hadi erényeiket versekbe foglalva énekelni szokták7. De nem csak a hadi érzelmek szólaltak meg a dal és költészet nyelvén, hanem a vallásnak fenséges titkai is. Őseink előkoráról ezt hagyta emlékezetben Theophilaktos görög író (lásd Stritternél Tom. 3. P. I. 40), a magyarok egy főlényt imádtak, ki mindeneket alkotott, fenntart és igazgat, s ennek tiszteletére közönségesen dombokon és berkekben éneket zengének8. Halottaikat leginkább folyamok mellé vagy dombokon temették el, s azoknak emlékezetét gyásztorral és énekkel ülték meg, mely a holtnak dicséretét foglalá magába9. Sőt úgy látszik, hogy a papi és dalosi hivatal össze volt kötve, mert mint Cornides írja10, papjaik ős magyarjainkat kobzok kíséretében hős dalokkal buzdították.

    Igen érdekes adat az, melyet egy szentgáli bence barát, Eckehard, őrzött meg e szerzet klastroma viszontagságainak leírásában. A szerzetesek ugyanis hallván a magyarok jövetelét, mind elfutottak egy eszelősön kívül. Azonban még egy mást hagytak ott, ki mindenre, különösen boraikra, melyeket nagyon féltettek, felügyeljen. Krónikaírónk már azt jegyezte föl, mit neki ezek elmondának. Tehát a mint megjövének a magyarok, írja ő, mindennél előbb megmutatták magoknak a kincses helyeket, de mind üres volt. Azután az ereklyéket s azokat nem bántották. Boraikhoz nyúltak, de nem a szükségesen felül. Vendégséghez ülendők először füvet kaszáltattak, arra telepedének s úgy ettek, ittak. Az eszelős barát körültök szolgált. Ebéd után csontokkal hajigálták egymást. Az eszelőst nem bánták, de a másikat sem, mert tudott magyarul. Lakoma után fenszóval énekeltek, s kényszerítették a barátot is énekelni; ki engedvén, a eszelős azon, hogy társa pogány dalokba vegyül, megbosszankodott, s a Salve Reginát kezdé rá, melyen mindnyájan nevettek. Végre vitézi játékot tartának11.  

    Hazai krónikákban ha nem is ilyen körülményes leírás, de van hiteles emlékezet Turóczinál, hogy a hét kapitány, kik csonka füllel és orral küldettek haza a lechi csatából hírt mondani, magokrul danákat csináltak, hogy világilag tetszvén, nevük elhíresedjék, mellyel utódaik, barátok és szomszédok között dicsekhessenek12. E dalokon kívül Botond hős tetei, Bulcsú és Lehel gyász vége maradtak még fenn dalban a nép között a vezérek korából, mely időszakra vonatkozólag kiemelendő Névtelen hitelessége, ki szerint midőn Árpád, nagyai és hadai Etele várában megszállottak, minden nap lakomát ütének, citerák, sípok és mindenféle énekek hangzása mellett13.

    A királyok korából is jöttek le hozzánk emlékezetek a magyar népköltészetnek virágzása felől, s ugyancsak Névtelenből tudunk helyeket, hol a joculatorok, vagy Cornides szerint trufatorok (a régi trufa, vagy tréfa magyar szótól) mint a népnek dallal mulattatói, említtetnek, még pedig több helyütt fecsegő (garruli) melléknévvel (Anonymus. Előszóban és 42.fejezetben), míg másutt élő tanúiul hozatnak fel a történetírásnak. Ide mutatnak e szavak: Tuhutum nevet és földet akart magának szerezni, mint joculatoraink mondják14. Bárhol vette is Névtelen e kifejezése, mint látszik, ekkor már nem volt meg az igaz értelmében, mert egyiránt éltek vele akár fecsegő akár elbeszélő kifejezésére. Még Attila udvarában teljesen külön állnak egymástól az udvari költő, ki történeteket mond, és az udvari bohóc, ki balga, értetlen verseket lármáz!  

/1/ Gerando. La Transylvanie et ses habitaus. Tome II. 365 – 6. lap

/2/ Tud. Gyűjt. 1825. VII. k. 4. lap

/3/ Minden munkái Pest. 1842. III. köt. 29-30. lap

/4/ Perger. A magyar és hazája régentea. Pest. Pest. 1831. 37. lap

/5/ U. o. 44. lap

/6/ Sándor. Sokféle. IX. db. 107. lap

/7/ Révai Elaboratior Grammatica. Pest. 1806. 127. lap. Wallaszky Conspectus reip. literariae. Editio altera auctior et emendatior. Budae 1808. 56. lap

/8/ Adalék honi nyelvünk s irodalmunk történeteihez. Gyűjté Ferenczy Zsig. J. Pozsony. 1844.

/9/ Tud. Gyűjt. 1817. II. köt. 65. lap

/10/ De rel. vet. hung.

/11/ Szalay Magyarország története. I. k. 57-60. II. az egészet előadja Eckehard szerint

/12/ Chron. p. II. Cap. IX.

/13/ Anonymus Cap. 46.

/14/ Anonymus. Cap. 25. Volebat Tuhutum per se nomen sibi et terram acquirere, út dicunt nostri joculatores.

    folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf