Somogyi Imre: Nehéz idők

Behordva már az asztag. Ősz is múlik,
s a föld s az arató mégsem pihen.
A puszták szíve háborog a mélyben
S az emberek borongók idefenn.

Piros az alkony. A tanyák népe
A pesti lap köré csoportba gyűl.
– Vihar lesz bátya. – Kiújul a régi.
– Vihar lesz hej ott… ott nyugat felül!

Hej gazda zárd be a kaput! Kérdezd csak
A vén apót: mikor volt ily idő?
Nagyon sok volt idén a hulló csillag…
Ki tudja még, ki sejti még, mi jő!

Jó lesz a háznak: behordani a búzát,
Ki tudja, később tán behordja más,
S a kaszákat sem kell még sutba vetni,
Mert hátha lesz még egy nagy aratás!

Bús sejtelmeket álmodik a puszta
S táplálja azzal éhes fiait,
A három század kétsége föléled, –
És föléled az ezredévi hit!…

Megújultak a régi sebek újra
A szabadságharcok bús nemzetén,
S föl-föl jár az ősök izenő lelke
A kétszázéves temetők terén.

Ez a sorsunk. Meghozta minden század
S döntetlen hagyta az időkön át.
Az örök forrás vérrel buzog újra…
– Tyukodi pajtás! Töltsd meg a kupát!