Mikszáth Kálmán: Egy miniszter a budgetje előtt, a budgetje után és a minisztersége után

Karányi Ignác, aki kitűnő jurista, azonfelül pompás földművelésügyi miniszternek ígérkezik, tetejébe még nagy megfigyelő is, aki gyorsan meg tudja találni a jellemzőt, sőt bizonyos írói vénával fölszíjja azt, mint a méh a bogáncsból a mézcsöppet.

    Egyszer a fehér asztalnál ő beszélte a következő kis történetet, mely három szakaszban esett meg az öreg Krokács Jánossal, hordván magában azon tanulságot, hogy egy miniszter kiismerhetetlen, mint egy asszony. A hatalom átváltoztatja, fölkelti lelkének összes gonosz fúriáit, esetleg kikaparja belőle a legmélyebben alvó jótulajdonságokat. Amint fogy, nő, aszerint változik. A hatalom rettenetes giliszta benne, mely örökké mozog bent, hánykálódik jobbra, balra és gátolja a hajdani természetes mozgásában, viselkedésében.

    Bizonyítja mindezeket Krokács János uram története. Hogy-hogy? – kiált föl az olvasó. Hiszen Krokács János maga nem volt miniszter, de közel állt hozzá. Nem ahhoz állt ugyanis közel, hogy miniszter legyen, hanem magához a miniszterhez állt közel, ajtónálló lévén a kereskedelmi minisztériumban. A janitor előtt nincs nagy ember, bizonyára még Baross se volt nagy a janitor előtt, mert a janitor közelről látja a föld hatalmasát, kitanulja apró turpisságait, szeszélyeit és a legvégén rájön, hogy a legimponálóbb dolog maga az ajtó, amit ő nyit és nem a személy, aki belép és kilép rajta. De nem Baross idejében történt a Krokács-eset, sokkal régebben. Alkalmasint Gorove alatt. Azért mondom, hogy alkalmasint, mert Darányi nem mondott semmi nevet. Darányi a világért se tesz nevezetessé egy minisztert, még egy holt miniszter se, – inkább egy élő janitort, bár azért is fáj a szíve.

    Tehát Gorove alatt történt, mindjárt minisztersége elején. Éppen a költségvetését tárgyalták, az első költségvetését, a debatte vehemensen indult s gorovenak magának is egy nagy beszédet kellett kivágnia – az első beszédet, mint miniszternek. Minden ennek a sikerétől függ. Cudar lámpaláz gyötörte a kevély örményt, akinek inkább csak a gőgös arcára emlékszünk (az Andrássy-féle minisztérium-képről), mint az alkotásaira. Szepegve indult meg hintaján naponkint a minisztériumból a Házba, balsejtelmekkel, mint minden budgetes miniszter, elkiáltván magát az előszobában:

    - Hé, Krokács! Hol van ön Krokács? Szaladjon előre a táskával.

    Ugyanis a janitor hordta a testes miniszteri tárcát az irományokkal s olyan jó lába lévén, mint a kengyelfutónak, sokszor hamarabb ért a mellékutcákon, durchhausokon át a ház folyosójára gyalog, mint a kegyelmes úr a kocsiján.

    Hanem hova inkább közelgett a beszéd elmondása s minél inkább paskolták az ellenzékről, Gorove mind puhább, szelídebb lett, úgy elkisebbedett a hatalma, hogy kezdett rajta a humánus, keresztényi tulajdonsága kiütni.

    - Krokács úr, - szólt egy reggel, látván, hogy az ajtónálló görnyedten, lihegve cipeli a nehéz, megrakott táskát előtte a lépcsőn – üljön föl a bakra.

    - De – szabódott a janitor – nem vagyok én arra érdemes, kezét csókolom.

    - No, no, ha én mondom. Nem tűrhetem, hogy kínlódjék a táskával. Hiszen nagyon nehéz az. Csak üljön föl!

    Krokács fölült kevélyen a kocsis mellé. Nagy kitüntetés volt az a kevély embertől. Azt hitte, az egész Pest nézi és bámulja: Nini, az öreg Krokácsot viszik a Gorove szürkéi! Mert csak úgy vitték a szürkék őt is, mint Gorovét, sőt bizonyosan szívesebben, mert Krokács úr sovány emberke volt, Gorovét pedig két mázsára lehet becsülni.

    Az ülés után (Tisza bezsélt a kereskedelmi politika ellen) még szelídebb lett a kegyelmes úr.

    - Uccu, Krokács barátom, – mondá szinte melegen – kászálódjék föl a bakra azzal a nagy táskával! Szeretem kímélni a jó embereimet.

    Krokács úr nem szabadkozott (hiszen én Istenem, a kocsikázás a janitoroknak is jól esik), sőt másnap reggel, mikor a Házba indultak, már magától ült föl a kocsis mellé, a kísérteties fekete bőrönddel.

    Gorove odanézett és fölsóhajtott:

    - Meddig fogjuk még cipelni ezt a málhát, mit gondol, Krokács bácsi?

    Krokács semmit se gondolt, hanem csak szorította a becses táskát a térde közé és mosolygott. És bár hideg, zimankós idő volt odakünn, a „bácsi” szó ördöngősen megmelegítette belülről. A Ház elé érkezve, bevitte a táskát a miniszter után egészen a teremajtóig, aztán künn a korridoron várt, mint máskor, az ülés végére.

    Amint ott járt-kelt, kipegett-kopogott a janitor, őt nem igen érdekelte a nagy urak dolga, ahogy jöttek-mentek, mint a méhek a kaptárban, de egyet-mást mégis hallott, ami megütötte a füleit.

    - A vita be van zárva – mondták az urak egymás közt.

    Eleinte azt hitte, hogy a „Vica van bezárva”. (Vica volt a kereskedelmi minisztérium kapusának a nagyobbik hajadon leánya.) Krokács uram szinte megijedt, de aztán kiokumlálta a többi diskurzusból, hogy az urak szája záratott be, vagyis hogy a szóból fogytak ki odasbent, mert híre ment annak is legottan:

    Gorove beszélt. A miniszter beszél!

    A folyosó elnéptelenedett – amint szokás. Hát még akkor! A mi parlamenti atyáink éhes fülekkel jöttek föl ide. S egy miniszter beszélt! Istenem, mi volt akkor egy miniszter! Húsz évvel Fabiny előtt!

    S azonfelül most válik el, tud-e Gorove a kereskedelemhez. Most vagy soha! Mert mi tagadás, minden jel oda mutat, hogy Gorovét csak az imponáló ábrázata miatt vették be a kabinetbe, ahogy gróf Festetichet a cotlettes szakálla végett. Igaz, hogy van egy híres útikönyve, sokat utazott a világban s útközben bizonyosan látott kereskedőket is, de hogy ért-e a kereskedelemhez, az más kérdés.

    Ám hamar eldőlt a dolog, magyar módra. Künn a néptelen folyosón, mint egy földrengés, nemsokára megrázkódtatta a falakat orkánszerű éljenzés zaja belülről. Gorove nagy sikert aratott, mindenki sietett kezet fogni a nap hősével, akinek kövér képéről csak úgy csurgott az izzadság. A diadal teljes volt. Az öreg Deák maga is megveregette a nagyképű ember vállát s lustán mondá a fogai között:

    - No, no Pista, jól van Pista!

    Szóval fényesen végződött a nap, a Gorove pozíciója meg volt szilárdulva s hosszú kéjes lélegzetet vett a Ház úgynevezett „fojtó” levegőjéből, mikor az ülés végén kirakott iratait begyömöszölte a táskába, melyet aztán a teremtiszt előre kivitt a vén Krokácsnak.

    Mire az ünnepelt miniszter is kilépett, még a folyosón is éljeneztek a megittasodott párthívek végig a korridoron, míg a kocsijához ért, melynek ajtaját alázatosan nyitva tartotta a Ház buzogányos portása. Az öreg Krokács már akkor fönt ült a táskával a bakon.

    A miniszter sasszeme őt pillantotta meg legelőbb.

    - Nini, Krokács – rivallt rá, nagyokat fújva az orrlyukain keresztül. – Hát mi az? Ki ültette magát oda föl? Takarodik le rögtön a bakról! Szemtelen!

    Krokácsunk fülig vörösödött, aztán lemászott alázatosan a bakról a táskával együtt és vitte nagy szuszogva hóna alatt a minisztérium felé.

    A hintó pedig sebesen vágtatott a hatalmas miniszterrel, mindig nagyobb-nagyobb távolság maradván a cifra szerszámos szürkék és a loholó szemtelen öreg kutya közt.

    Ez volt a Gorove legszebb napja, a szemtelen Krokács azonban aligha számította a legszebb napfai közé – pedig ő olcsóbban adta a napok szépségét.

*

    Az idő azonban nem állt meg ennél a napnál, hiába volt szép, folydogált odább, egészen addig a napig, amikor Gorove is megszűnt miniszter lenni, sőt még tovább is folydogált. A kereskedelmi minisztériumban megmaradt a janitor is, az ajtó is, mindössze más miniszter jött . Nem nagy dolog az.

    Már jó ideig nyitogatta másnak az ajtókat Krokács úr, midőn egy délután régi urával találkozik az utcán. Szép téli idő volt. Az exminiszter kikocsizott és a hintó ablakon keresztül megösmerte az öreg Krokácsot. Szívébe nyilallott a vén emlék láttára az egész fájó szituáció, a fényes termek, a hatalom, az ünnepeltetés és minden – minden. Oh, ti azt nem értitek, mi egy janitort meglátni, aki azelőtt nekünk nyitotta az ajtókat!

    Gorove megcsipogtatta a kocsi gumilabdáját, a kocsi megállt.

    Az exellenciás úőr kihajolt fejével az ablakon:

    - Krokács, Krokács! Hollá Krokács!

    Krokács apó szétnézett, észrevette az ismert szürkéket, a hintót és a méltóságteljes főt, leemelte a sapkáját, de már nem úgy, mint azelőtt.

    - Hová megy Krokács bácsi? – kérdezte nyájasan az exminiszter. – Teringette, de jó színben van Krokács bácsi.

    - A főpostára megyek, kegyelmes úr.

    - Helyes. Elviszem, Krokács bácsi. Üljön föl, arra megyek.

    - Köszönöm alásan, kegyelmes uram, nem vagyok fáradt.

    - No, csak üljön föl, ha mondom, ha úgy kívánom.

    - A kegyelmes úr kedvéért mért ne tenném meg?

    S elkezdett cihelődni föl a bakra, mint annak idején, azokon a régi szép napokon. Hiszen minden úgy van, mint volt; a szürkék most is úgy párolognak, a hó most is úgy csikorog a kerekek alatt, ő most is Krokács és ajtónálló, Gorove is Gorove, csakhogy már nem miniszter többé.

    - Hohó Krokács bácsi – ellenkezett az exminiszter. – Nem oda Buda, barátom. Csak jöjjön és üljön be maga ide énmellém, hadd beszélgettünk odáig egy kicsit.

    Korkács apó, a jámbor janitor, nagy szemeket düllesztett csodálkozásában. Lehetetlen ez, amit most a saját füleivel hall. Hogy őt, Krokács Jánost, a dölyfös Gorove kegyelmes úr nem átallja maga mellé ültetni? Hát megfordult a világ? Vagy megbolondult a kegyelmes úr? Nem, nem. Az lehetetlen.

    Pedig az csak egy rendes, természetes lélektani processzus volt.

    A három fázis, amelyen keresztül ment a mi Krokácsunk, egy miniszternek a lélektani rajza.

    Az első a szorongatott, gyengülő Gorove, akiből kibuggyan egy kis jóság és felülteti Krokácsot a bakra.

    A másik a hatalomban megizmosodott, mindenható miniszter, aki packázó dölyfében lekergette Krokácsot a bakról.

    A harmadik a bukott miniszter, aki a világon semmire se olyan kíváncsi, mint az utódjára. Reszket azért az élvezetért, hogy róla valami rosszat halljon.

    - Hát csak üljön be ide Krokács bácsi. Így ni. És most beszéljen nekem valamit, hogy van, mint van? Nem akar öregem, egy jó szivart? Mi? Mit csinál az új gazda? Mi?

    Természetes, hogy Krokács nyelve meg is eredt, beszélt, pletykázott (Krokács sokat tudott, ha akart – s mindig akart, ha mások akarták), de amíg lefetyelt, folyton kinézegetett az ablakon, türelmetlenül, idegesen; mindenképpen szerette volna, hogy valami titkár úr meglássa és elbeszélje otthon, kivel ült – ami arra látszik mutatni, hogy ok nélkül gúnyolják éppen csak a minisztereket, mert nini, a janitorokban is van gyöngeség.  

    1896