Demény János: Bartók Béla világa

Bartók Béláról, a költőről, a művészről beszélek. Nem a népdal nagy tudósáról, nem a kiváló Bach interpretátorról, hanem arról az arcról, amely alkotásaiból tűnik elém. Az ő költészetének gyökerei mélyen a múltba nyúlnak, beszélnem kell e múltról is. Mert költészete a jövőbe veti villámfényét, megemlékezem e jövőről is. „Világáról” fogok beszélni, mert világot ölel magába.
A művészet több mint puszta artisztikum. Sorshirdető. Hitet, boldogságvágyat, világképet fejez ki a művészet nyelvén. E nyelv már művészi nyelvre nem fordítható le. Ha lefordítható lenne, akkor joggal idézhetnők magunk elé a költőt és kérdezhetnők tőle: miért szólt nyomban a fordítás nyelvén? Egy zeneköltő miért ír zenét, ha mondanivalói szavakba kínálkoznak?
A művész, a zeneköltő is, nyelvén többet közöl, mint ami ebből lefordítható. Hit, metafizika, világnézet él költészetében s minden mással helyettesíthetetlen nyelven szól. Lefordíthatatlan, de nem megközelíthetetlen. Dadogva a nyelv is tud valamit mondani róla.
Bartók zenéje is közöl valamit. Nem a részletekről beszélek, nem egyes műveiről, de arról, ami minden művében közös. Ez a zene is az érzelemvilág elsődleges mélyösztöneiből beszél. Szívfogásszerűen tapint rá olyan érzésekre, amelyek részleteit, árnyait szavakkal is megközelítjük, a logika másodlagos napvilágában. De sokan e részleteket sem tudják megközelíteni! Aki tudja, vagy úgy érzi, hogy tudná, szolgálatot tesz vele ezeknek, ha leírja. Lépcső lehet ez az ő költészetének birodalmába.

Bartók helye a zenetörténelemben

A zenetörténet eddigi folytonosságát két nagy fejlődési fázisra oszthatjuk. A zenei klasszicizmus s a zenei romanticizmus korszakára. A klasszicizmus Palestrinával veszi kezdetét s J. S. Bach-hal zárul. A romanticizmus felé átmente Mozart. Az első romantikus Beethoven, az utolsó Debussy.
Miképp értsük a mondottakat? A zeneköltészetet egy történelmi folytonosság folyamában nézzük egyes géniuszok művészetében. E géniuszok a körülöttük, mellettük, közvetlenül előttük s utánuk élő zeneköltők szellemét magukba szippantják. Kis folyócskák ezek, amelyek a mély tóba folynak, vizét gazdagítják, de elvesznek benne.
E folytonosság összefüggést nyújt az időben. Ez összefüggésben érthető meg mindegyik zenegéniusz történelmi helye és ezzel jöttének és létének végső értelme. E folytonosság épp napjainkig egy lezárt egészet alkot. Az egész nekünk már múlt, nem élünk benne. És épp ezért tudjuk oly egységben áttekinteni s fölmérni, ahogy eddig soha.
E nagy folytonosság végső értelme egy probléma kinyilatkozásából állt s ennek kifejtéséből. Egy teremtő aktusból, amely Palestrinától kezdődött s haladásból, amely Debussynél végződött, amely haladás nem volt más, mint Németh László-i kifejezéssel élve „Isten pénzének fogyása”. Palestrina előtt nem beszélhetünk a zeneköltészet folytonosságáról, hiszen teremtő zsenik, mágikus egyéniségek nincsenek. Csak a gregorián tenger zúgása hallik, ahonnan a folytonosság Palestrinával kiszakadt. Palestrina abszolút szintetikus szellem. A legnagyobb szintézist nyilatkoztatta ki, az örökkévalóságot, az időntúliságot. A folytonosság lezárója, Debussy pedig abszolút analitikus szellem. Levonja a romantika végső következtetését, kinyilatkoztatja a pillanat önértékét, a nihilt. Ez a zenetörténet négy évszázadának fejlődésrendszere. Abszolút hierarchiából az abszolút atomizmusig. A teocentrikus világérzésből az egocentrikus világérzésig.
E két határjelző, Palestrina és Debussy között zajlik le a zenetörténet folytonossága s e két géniuszhoz viszonyítva határozható meg minden zeneköltő történelmi helye. E fejlődés középpontjában J. S. Bach áll, akinek költészetében az egész zenetörténet eszmevonalai metszik egymást.
A történelemben tehát a zenetörténet folytonosságát időben eloszolva figyelhetjük, amint egyazon artisztikus anyag miképp megy át egy fokozatos fejlődésen a történelmi erők kényszerű nyomásában. Hisz a művészet eltéphetetlenül kapcsolódik egy korszellembe egyszer prófétikusan korábban jelentkezve, máskor monumentumként, egy letűnő világ utolsó felvillanásában; de az ezer gyökérszál eltéphetetlen. S a művészet a korszellemet, világképet nyilatkoztatja ki a leglényegreszűrtebben, a múzsák nyelvén szólva: „szent öncélúságban”.
De a folytonosság nemcsak időbelileg vizsgálható. Terülletileg is. A klasszicizmus őshazája a latin szellem, de amikor az itáliai szellem ereje hanyatlik, új barbár erők elevenítik fel. Amíg a latin szellem nagy képviselője: Palestrina, a germán szellem legnagyobb s legmélyebb zenei szelleme: J. S. Bach. A latin-germán kultúrközösségben Bach után a német az egyeduralkodó, amely a romanticizmusban óriási lendülettel viszi előre a zene technikai fejlődését. Természetes, hisz a mind szubjektívebb életérzések kifejezéséhez mind dúsabb és sokszínűbb palettára volt szükség, új szín- és hanghatásokra, új apparátusokra.
Feltűnő jelenség, hogy a négy évszázados zenei fejlődést, amelynek elsődleges képviselői szinte kivétel nélkül itáliaiak és németek, Debussyvel egy francia géniusz fejezi be. Különös oka van ennek. A francia szellem a végletek szelleme s bizonyos, hogy e végletes szellem sorsdöntően csak végletes korokban érvényesülhetett. Ilyen végletes kor volt a múlt század vége, ahol bukott századok végső konzekvenciáit kellett levonni.
Bizonyos, hogy egy új szintetikus kornak állunk küszöbén, amelyet épp ezért Bergyajev új középkornak nevez. Bizonyos, hogy J. S. Bach még éppúgy, mint Palestrina a kereszténység legvallásosabb korszakainak utolsó monumentuma. Hogy korunkban a modernség vádja nélkül (!) oly hirtelen az ismeretlenség, értetlenség és feledés homályába merültek – ez is azt bizonyítja.
Ha egy új szintetikus kor előtt állunk, akkor annak a legkoraibb meghirdetőjének is muzsikus géniusznak kell lenni. Mert egy új szintetikus kor, egy új középkor meghirdetése természetes kiegészítő ritmusa lenne a hajdani szintetikus kor (mely kétségkívül a középkor) klasszicizmusa késésének. Ami ott monumentum, az itt prófécia.
De sokan kérdezhetik, miért kellett a klasszicizmusnak késni? Mert a zeneköltészet mint ilyen: a keresztény kultúra eredeti művészete. A régi kultúráknak volt irodalmuk s képzőművészetük, de zeneköltészet, mint önelvű, hitfakasztó s boldogságvágyat érzékeltető művészet, nem volt. Természetes, hogy ennek kibontakozása nem történhetett párhuzamosan a többi művészetekkel, amelyek sok évezredes tradícióra s gyakorlatra, egyszóval nagy múltra tekintettek vissza.
Bizonyos, hogy logikus lett volna a francia szellemtől kapni az új klasszikus zene prófétikus megnyilatkozásait. Nem így történt. Hogy így kellett volna történni, bizonyítja az, hogy a francia géniusz az egyetlen, amely az európai népek közösségében különös intenzitással veti ki magából az új középkor írógéniuszait. S amíg itt egy katolikus írógárda bontakozott ki, szemben más európai nép sporadikus, elszigetelt egyéniségeivel szemben – a zeneköltészetben nyugattal együtt a gloire nemzetének vénája is kiszáradt.
A zeneköltészet anyaga, amellyel a zenegéniuszok azonosították magukat a gregorián volt (szír, görög eredetű népdalok), amelyet azután mindinkább a nyugati népek népzeneanyaga erősített. ezt azonban mindinkább felhasználták, mindjobban kimerült. Debussy már nem talál fundamentumot, ahová lépjen. Szinte légüres térben muzsikál, miközben egzotikus kultúrák, néger, kínai, egyiptomi, görög korok fölött átsuhanva kísérli megtalálni ezt az alapot. De nem találja meg.
A magyarság szerencsétlen történelme s nagy tragédiái járultak ahhoz, hogy a magyarságnak ősi zeneanyaga, amely az egyetemes magyarságé volt, leszálljon a parasztság közé. Itt évszázadokon keresztül, mint holt kincs hevert a láda fenekén. De épp ezért azzal a zenei korszakkal, amely a XVIII. század és különösen a XIX. század mély hanyatlásának szellemével volt mérgezve: nem találkozhatott, nem keveredhetett.
A népzene keletkezése rejtély. Nem egy ember alkotja. Egy nép…