Tóth Dezső: Útban a „front” felé

        – Katona fiamnak –

A gyilkos fegyvert szorítsd a szívedhez,
Mint vőlegény a kis menyasszonyát,
Az érckürt harsog, hangzik a vezényszó,
Még egy-két perc és indultok tovább;
Oly mezőkre, hol vérvirágok nyílnak,
Hol arathat a férfibecsület,
Égnek hála, hogy azok közé plántált,
Kik becsülettel állják helyüket.

Tizennyolc éves harmatos virágom,
A sors árja téged is ragad:
Szent gyönyör ez! – csak ne adja az Isten,
Hogy elnémuljon dalos ajakad!
Vér a vénemberből, – honvéd lettél, mint én,
S a földön ez a legszebb nevezet;
Ne legyen perc, bármily veszély is érjen,
Hogy elfelejtsed honvédnevedet!

Idehaza egy beteg, gyenge asszony,
Kit édes szóval szólítasz: „Anyám!”
Ha nyíl’ az ajtó, ha rezzen az ablak,
Mond az hisz: a fia jön talán;
Vigasztalóul csak hozzászegődöm,
Hisz aggódásra nincs még annyi ok,
Mert boldog lelkek oly sok milliója közt,
Akiknek van még – kit siratniok!