Vargha Gyula: Kézai Simon mester

Kézai Simon mester, a derék
Királyi jegyző s jámbor krónikás,
Elöregedve, fáradtan, Bakonybél
Kolostorába vonta meg magát.
Csak nézte ott a végtelen vadont,
Hallgatta zúgását, s azt képzelé,
A vén idő nagy óceánja zúg.
Lemorzsolgatva megszokott imáit,
Egész nap tétlen, álmodozva ült.
Az emberektől félt, csupán a szomszéd
Ifjú baráthoz ballagott be néha.
Nem egyszer óraszámra nézte azt,
Amint ecsetjét sárga, kék, piros
S fehér festékbe mártva, pergamenre
S hártyára finom képeket lehelt,
Urunkat, a Jézus Krisztust s tizenkét
Arany tányérral a fejük körül.

Simon mester csak nézte szótlanul,
De mégis egyszer megszólalt: „Fiam,
Vannak nekünk tulajdon szentjeink is,
István, dicső királyunk, Imre herceg,
S a szent királyok fényes tükre, László.
Szent asszonyink is, Árpád véréből,
Erzsébet és a Nyulak szigetén
A liljomtiszta szűz királylány.
Vannak, kiket szentnek tisztelhetünk
Pápai bulla nélkül is. Teszem
Atilla, Árpád… Mit csudálkozol?
A bömbölő német s a csácsogó
Ledér olasz gonosznak tartja őket,
De szentek ők, mivel hazát szereztek…
Milyen jó lenne, ily szép színesen
Ha pergamenre írnád őket is.

    Én összeböngésztem őseink
Emlékezetre méltó tetteit,
És krónikámban egybefoglalám,
Meglátod ott királyaink sorát,
Hunor s Magyartól kezdve, boldogult
Ifjú László királyig. (Bűneit
Isten bocsássa meg kegyelmesen).
Elég, ha krónikámat olvasod,
Mert a nem a mi vérünkből való
Olasz, cseh, német s lengyel krónikás
Tódítja mind, ha balszerencse ért;
De elhallgatja győzödelmeinket.
Én úgy írám, ahogy volt, őseink
Szerencsés és szerencsétlen csatáit.
Adassék annak tisztelet, dicsőség,
Ki volt, van és örökké lesz, s ki mindent
A hold alatt s a csillagok fölött
Teremtett, megtart és igazgat. Amen.

A bölcs Isten végzéseit ki tudná
Nyomon követni. Hányszor nem fakad
A rosszbúl is jó. Nálunk, tudja Isten,
A jóbúl is mindég csak rossz fakadt.
Mi sok bűnünk okozza ezt bizony.
Viszály, versengés, pártos gyűlölet.
Mit megnyerünk ma, holnap elveszítjük,
Örömeink közé nagyon hamar
Üröm vegyül. Van példa rá elég.

    A Babenbergi osztrák Fridriket,
Ki a tatár elől futó királyt,
Bélát kirablá, Újhelynél levertük,
A rossz szomszéd a harcmezőn maradt.
Szép győzelem volt. De mi haszna lett?
Fridrik helyébe a cseh Ottkokár ült,
Hatalmasabb, irigyebb, álnokabb,
Sok bajt, veszélyt, viszályt okozva nékünk.

Ujjongott a szívünk, hogy ifjú Mársunk,
László, leverte a galád csehet.
Lászlót Rudolf császár alássan és
Örök barátságot fogadva kérte,
Vigyen segélyt a pártütő cseh ellen.
Morva vizénél volt az ütközet,
De tenger népétől cseh Ottokárnak
Úgy megrémült Rudolf császár hada,
Moccanni sem mert. Nézte tétlenül,
Mint támad a kun és magyar sereg,
S mint szórja széjjel Ottokár hadát.
A véres harcmezőn maradt tizenhét
Halálos sebbel maga Ottokár is.
Úr lett a császár, s hittel esküdött
Örök háláját úgy mutatta meg,
Hogy Lászlót szép szóval fizette ki,
Míg Ausztriát, Krajnát és Stíriát
Fiának adta, Albertnek, ki éppoly
Gonosz szomszéd lett, mint a cseh Ottokár.

    Nehéz idők fordultak a magyarra.
László király, a hős, kit úgy szerettem,
A bűnök fertőjében elmerülve,
A versengő nagyok s a céda szomszéd
Szabad zsákmányául hagyá a hont.
A szívem elszorult, nem bírtam én
Folytatni krónikám e gyász napokról…
De hát az Úr kegyelme végtelen,
Rosszat jóvá tehet. László helyén,
Kit meggyilkoltak kedves kunjai,
András király ül, a bölcs és szelíd.
Árpád zöld fája újra él, virul,
Hazánkra tán már jobb napok derülnek…
Megírom hát azt a sötét időt is,
Okuljanak belőle a hazát
S egymást emésztő, rontó pártosok.”

    Simon mester, hamiskásan mosolyogva,
Keblébe nyúlt s egy frissen faragott
Lúdtollat vont ki onnan. „Nézd fiam
Magam metszettem. Nézd milyen remek,
Öreg kezemben is vígan szalad,
Ezzel fogom megírni krónikámat…”

    De künn mi zaj? A cella ajtaját
Egy dúlt arcú barát szakítja föl:
„Jaj, Árpád-törzsünk büszke sudarának
Utolsó aranyága is letört,
Király urunk, András király, halott!”

    Kézai mester, mintha homlokon
Tagló találta volna, úgy leroskadt.
Könnyek görögtek ősi pilláiról,
S remegni kezdtek hervadt ajkai.
Majd felnyögött: „Mindennek vége, vége!
Ne írj te képet. Én se folytatom
Kis krónikám…” És összetörte tollát.