Petőfi Sándor: A régi jó Gvadányi

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régen megnyílt a sír szája,
Hol békességgel a föltámadást várja,
De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Sok számos poéta vagyon mostanában,
Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban
Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában
A kegyelmetek régi jó világában.

Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet,
Beszédjek nem tudni magyar-e vagy német.
Magyar contructio végképp elenyészett,
S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.  

Szomorú dolog ez, valóságos csúfság:
Gyötri lelkeiket gyalázatos hívság,
Hívságtól üldözve a calamust fogják,
S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják…

Illendőképpen aki nem tud beszélni,
És fundamentomos magyarsággal élni,
Ki kellene minden olyant küszöbölni,
Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.

Ha kegyelmed mostan sírból feltámadna,
S ilyen magyarságot könyvekből olvasna,
Élni, jól tudom, hogy nem igen kívánna,
De halottaihoz újra visszaszállna.

Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel,
Appetítusomat ha korcs magyarok el-
Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,
Könyvének igazi magyar beszédjével.