Batsányi János: Kisfaludy – Himfyhez

Legszebb indulatink tudós gerjesztője,
Hazám dicső fia, kedves éneklője!
Te, ki nemes lelked vonzó erejével
S érzékeny nagy szíved szelíd erkölcsével
Szívemet már akkor magadévá tetted,
Mikor elméd szárnyát alig emelhetted;
Te, ki rég kikelvén Mars vérmezejére,
Királyod személyes s ügye védelmére,
S ezernyi bajt, veszélyt, ínséget, fogságot
Tűrvén, míg elnyernéd a zöld olajágot,
(Melyet majd vitézi pályádnak díjában
Örömmel áldoznál hazád templomában),
Kettős koszorúval jövél meg végtére
Édes eleidnek kies lakhelyére,
Hol most, a szent béke csendes kebelében
Pihenvén, érdemid jutalma fejében
Ámor s Hymen ritka szép szövetségében
Mint kis isten úgy élsz Lizád hív ölében;
Te, ki fel-felhatván Apolló halmára,
S tekintvén Európa változó sorsára,
Sírva nézsz majd Mohács térjére s Várnára,
Majd kétes jövendők dörgő homályára,
S egyeztetvén lantod Kéri bús lantjával,
Szívünket szaggatod szíved fájdalmával,
Míg, főbb célra intvén a költői karnak,
Új fényt, új csillagot mutatsz a magyarnak;
Sándor! Ossziánom boldog örököse!
Jövel, hogy barátod veled közölhesse,
Amit a vad idők zavaros folytában
Múzsája sugallott egy titkos órában.
Jer, halljad bús hangját kesergő lantjának,
S vedd e kis zálogát hív barátságának!