Erdélyi János: A magyar népdalok [III. rész]

népimotBetévén lábainkat az európai művelődés küszöbén, a keresztyén vallás, főleg a deák nyelv fölvételével, szükségképp változott a nemzet szelleme. A hős kor, melynek szent tárgyai egészben bírták még elfoglalni a kedélyeket, most már tünedezni kezd, mert az egészre vitt nemzet megoszlik maga közt, hite miatt verseng, s egymás kiirtására törekszik a két fél. A régi vallás papjai, kik után a dandárok énekeltek, most az új isten tiszteletében elvonulnak a néptől zárdai magányba, s legföljebb is törvényeket sürgetnek alkotni, melyek tiltsák a régi vallás mellett buzgó énekek zengését. Az ösztönné lett vallásos érzelem pedig nem olyan könnyen kiirtható; a régi hit emberei, tudván miképp juthatni legbiztosabban a nép szívéhez, emelvényekre állnak, s versekben izgatnak az új hit ellen1. De az új hit igazságai sokkal erősebb gyökeret vertek már Európa népeiben, mint hogy nélküle oly erős nemezt is, minőnek a magyart hinnünk kell, idegen létére megállhasson közöttök, azért országosan kelle gondoskodni pártolásáról, és megszületék András király végzése szittya istentisztelet és képek ellen2, azután szent László alatt a szabolcsi zsinaté, mely tiltja, hogy valaki kutat, források, szobrok (?) (lapides) előtt és fák alatt tegyen áldozatot3.

    Így a vallás kebeléből kimaradnak ugyan énekeink, de nem a családi körből, s vitézek ajkiról. Szent Gellért életírója említ egy asszonyt, ki kézi malmocska forgatásánál énekelni kezdett4. Gebhardi történetíró pedig bizonyos költeményes előadást jegyze föl, melyben a cserhalmi hősök Géza és László tettei annyira fel vannak magasztalva, hogy Salamonnak fölgerjesztenék féltékenységét és gyűlöletét a két herceg ellen5.

    Még sokáig és sok helyütt látni törvénykönyvünkben afféle tiltó végzéseket, mint a szabolcsi zsinaté, a régi istentisztelet megszüntetése ellen. A Kálmán idejében tartott zsinat rendeli, hogy semmit se olvassanak vagy énekeljenek az egyházban, mit a zsinat helybe nem hagy. Továbbá a mise csdak fölszentelt helyeken tartassék6. A IV. László alatt ült budai zsinat (1279) megtiltá papjainak a világi mulatságokat, mondván: clerici mimis, histrionibus et joculatoribus non intendant. Éppen így a németeknél. Unter Kaiser Ludwig dem Frommen fand man es nőthig, den Klosterfrauen das häufige Singen der deutschen Liebesgesänge, oder Wynelieder zu untersagen7. Mind ennek dacára igen nagy tiszteletben voltak az énekkészítők, a királyi udvar által is pártolva, mert van rá okleveli bizonyság, hogy III. Endre király jószággal ajádékoza meg több ilyen költőt, mint ezt Cornides III. Endre leveliből kikutatta.

    A régi magyar költészet ereklyéinek lehet gyanítani azon kéziratokat is, melyekről szűz Margit életiratában vagyon emlékezet. Költeményes maradvány volt kétségen kívül a Tamás kantuariai érsekről szóló legenda, ha szent István, szent Imre herceg, szent László király és szent Erzsébet asszony életeiket nem vesszük is annak, mert az ifjú kor rendszerint kötészetbe szereti öltöztetni gondolatait, s e tárgyak éppen arra valók voltanak, mint általánosan a vallásnak szent titkai. –

    Mind az eddig elmondott ereklyékből pedig semmi sem maradt fel az utókornak. Ha mégis nyelv életét nyomozó és bizonyító adatokra tekintünk, s megemlítjük, hogy az Árpádházi királyok alatt több iskolák (bonarum artium literarumque) virágoztak, lehetlen kihagynunk belőlök a nyelv szeretete iránti buzgalmat. Annyi bizonyos, hogy nyelvünk mint újabb úgy régibb időben is pártoltatott, diplomatikai polcon állt, s hogyan fogott volna ekkor kialudni a magyar léleknek legnemesebb lángja, az ősi nyelv szeretete?

    Ide azonban ezen értekezés nem akar kiterjeszkedni. Nyelvünk divatáról ezen időkorban, melyből már bírunk nyelvemlékkel, felelnek a mi tudósaink Cornides, Horvát István és mások. Ők oly általánosan tették fel s mutatták meg állításaikat, hogy ezek árnyékában nekem minden aggodalom nélkül lehet vitatni a magamét: a költészetnek, mely ekkor előkelőleg népi volt, országos életét.

    Közelebb jőve a mai kor felé, melyben vegyes házakból választott királyt magának a magyar, szintén nem hiányzanak a történeti adatok. A vallási viták elszunnyadtak; s következésképp megszűnt a hődkor ingere, noha politikailag éppen ekkor volt legvirágzóbb pontján a haza. Mindemellett megvan e kornak is a maga érdeme, és pedig szintúgy a hősdalok által, mint az előbbeninek. Zách Klára szerencsétlen sorsát még Istvánffy idejében is dal emlegeté. Turóczi szerint a híres Kont Istvánról az ő korában nem csak beszéltek, hanem énekeltek is8. Első Ulászló királyt Buda várában öröménekkel fogadá a nép9. Hunyadi János tudván, hogy hadi nevelésre sokat tehet a hősök példája, még gyönge fiának nagy vezérek, különösen Roland, vitézi tetteit olvastatá, melyeket az ifjú Mátyás napotszaka oly figyelemmel hallgatott, hogy evést ivást felejte10. Cuspinianus ez időtájban korholá a németeket, hogy őseik vitézségét nem dicsőítik énekkel, mint a magyarok, kik leginkább Attiláról szerettek énekelni11. Mikor Mátyás királyi székbe ült is, kedvelte a magyar költészetet. Asztalánál, tekintet nélkül idegen tudósokra vagy nejére is, magyar verseket énekeltete. MI énekeseit illeti, felőlük az olasz vulturnói püspök, Péter, írja Budáról (1483) IV. Sixtus pápához, hogy jobbakat soha nem látott. Halljuk e részben mindennapi vendébe, Galeoti szavait. Mátyás asztalánál mindig vitatkoznak vagy kedves és tisztességes dologról van szó vagy ének mondatik. Vannak ott zenészek és lantosok, kik a hősök tetteit hazai nyelven eldalolják asztal felett12. Ugyancsak Galeoti hagyá emlékezetben, hogy a váci püspök Bátori szintén magyar dalokat énekeltete házában hangszerek kísérete mellett.

    Ennél azonban nagyobb fontosságú Bonfini tudósítása a kenyérmezei győztesekről, mivelhogy egyenesen a közéletre utasít. A vacsorát harci dalok fűszerezék, mert a derék katonák egyszerű, de rögtönzött versekben éneklék meg vezéreik dicsőséges tetteit. E tettek emléke fennvolt még Liszti korában is, mert ő jegyzé fel Bonfinba, hol ez a kenyérmezei diadalról ír, ezeket: haec omnia nostri transylvani fidicines in tabernis longe aliter et verius decantant13. Nem kisebb tanúság ennél, s a népi költői erőnek szinten ily rögtöni kiömlése az, mikor Mátyásnak királlyá emeltetését a pesti ifjak magok által készített együgyű versekben üdvözlötték14. Hogy többféle történeti és románc-nemű dalokkal bírtak eleink, kitetszik abból, mit Spalatinus György Griseldis fordításának előszavában mond: sok ilynemű dalaik vannak a magyaroknak15. Levén elég anyag éneklésre a nemezt történetében, nem csuda, ha bőven daloltattak nemzeti énekek, nem csuda, hogy szerette dalait az ifjúság, melyek teljesen világi színt viselvén, az egyháznak nem kerülhették ki ellenőrködését annyival inkább, mert a mindennél csábítóbb szinpadikis érletek is kezdtek szétterjedni; miért egy szepesi zsinat (1479) körül megparancsolja a papoknak, nehogy az alamizsnából, mely a szegényeké, színészek, bohócok és lantosok számára adjanak; mindamellett Mátyás után eső korban az egyházi szónokok pirongatják hallgatóikat, hogy nagyobb gyönyörűséget éreznek a színpadi, mint templomi énekekben, s hol dicséretek hangzának, templomok helyén most világi énekek, sarkantyúk pengése hallatszik. A magyar zsinat e tiltó parancsához igen hasonlít az angoloknál Edgár királyé, ki szintén meghagyá a szerzeteseknek, hogy serkentők ne legyenek többé 16. Ezen időszakból már ereklyéit is bírjuk a népköltészetnek. A legrégibb mit tudván tudunk, történeti elem. Kovachich szerint Lisztinek ezen pár sorát ismerjük: Balázs, öld meg a királyt, neked adom Ghimes várát. Haec sine dubio Sistius ex vulgi cantilena, mond Kovachich17. De melyik lehetett a népdal, melyre Liszti püspök emlékezett? Az, mely még most is él országszerte: „Vágd csak fiam, vág csak Forgách, Tied leszen Ghimes és Gács.” E töredék valószínűleg Mária királyné választatásának korából (1384) való. – Mátyás király választásának idejére (1458) esik az a töredék, mely a Népköltési Gyűjt. I. kötetében a 319. lapon olvasható. Hogy az valóságos népi költemény, világosan érthető Horvát István magyarázatából Nagy Lajos és Mátyás védelmében. Ilyen, a néptől elfogadott ének a szent István jobb kezéről: O deucheoseeges szenth job keez. (Legelőször nyomatott Nürnbergben 1848) és szent László királyról, Révay szerint a XV. század közepéről. Az első szent István napjára volt készítve; a másik énekeltetett-e a nép által, nem tudatik. – Arra mégis van adatunk, hogy szent Lászlórul sokáig maradt fel ének a magyarok közt. Hormayr Zsebkönyvében ugyanis ily helyet olvassuk: 1684. junius 27. Ma valék a keresztyén táborban Vácnál, midőn Rüdiger-Stahremberg Ernő éppen csatára rendezé azt. Vele lovagoltak Károly, lotharingi herceg, és Avián Márk atya. Stahremberg nem mást szólít ezrede előtt, mint: harcoljunk vitézül a keresztyénségért, s miénk a győzelem. Márk atya pedig felmutatá a katonák előtt a keresztet e szavakkal. E jelben vessétek hiteteket! Erre fél óráig zenéltek, és kivált a magyarok víg dalokat mondának szent László tiszteletére, kinek ünnepe éppen ma volt18. De hogy is ne maradt volna fenn a magyar szent neve és tisztelete a magyar népben, mikor az idegen Detreé, ki régen, még az ő korában, a XVI. században is feltartatott19. Lugossy szerint is a XVI. században még fennvoltak a magyar nép énekei a halhatlan Detréről Zach Felicián és Kláráról, Hunyadi Jánosról, Szilágyi Mihályról, Szilágyi és Hajmásiról, Mátyás királyról, s találtatik nyoma egy vallásos éneknek imilyen nótára: Szent Dávid próféta éneklő könyvének huszonharmadik részében; avagy: Nektek emlékezném, ha meghallgatnátok, jó Hunyadi Jánosról sat20.

    Még ott is, honnan semmi ereklye nem jutott le hozzánk, a messze régiségben látjuk mindenütt nyomát a költészet életének nemzetünk történetében. Mint egy-egy fehér szalag vonulnak el e nyomok a sötét idők emlékei között, s még azonfelül enyhítők is a kedélynek, mert az örökös fegyvercsattogás között egy-két szelíd hangot, az isteni költészet hangjait véljük hallani magunkban. Mit nem adnánk egy dalért, mely ezer esztendő előtt zenghetett atyáink ajakán! Nem a legmélyebb egyesülés volna-e, ha dalolhatnók, mit ők? Talán éreznénk mindent, mit ők érzettenek!

    Szinte a XVI. századhoz érünk, mikor valamirevaló emléket találunk, s pedig többnyire oly alakban, melynek hasznát műbúvár nem veheti, hanem legföljebb is nyelvész, meg talán történetíró.

    Ide érve pedig oly ismért írókkal találkozunk, kiknek iratai a népi költészetnek csak hiányos oldalát bírták felfogni, mert még sok idő foly el, míg Balassa és Zrínyi támad kebelünkből. A mi fény irodalmunkra a XVI. század óta esik, attól nem kap világot a népköltészet, hanem egyesek, kik már a könyvnyomtatás művészete által mívelték magokat és lőnek tudományos költők, tanult és idegen formák után, és könyveket irtanak.

    A könyvírás bejöttével a tudás napja mind inkább kezde magasodni a kor fölé, és a mint magasodott, akképp halványítá el maga mellett az eredeti költészet hajnalát, s végre teljesen leűzé a láthatárról. A mívelődésnek új források nyíltak a világ bővebb ismeretében, és a mint növekedett tudományos kincsünk, akképp fogada fel meghamisítást is az idegentől. A költészetben pedig egy nagy meghasonlás történt. A kinek módja volt tanulni, mihamar el lőn csábítva Hellás és Ausonia bájvirányitól, s csak az iskolábul elmaradt rész, a nép tartá meg az eredeti ösztönt és dalait, melyek időjártával oly messzi estek a nagy nemzeti élettől, és szorítkoztak szűkebb körű családi és házi viszonyokra, mint a nép maga, melyet a tudományos mívelődés, vagy polgárzati állapotok egészen külön szakítottak a nemzet testétől.

    Most, miután már századok óta áll e nagy meghasonlás életben és költészetben egyiránt a nép és nemzet között, nagyobb dicsérete nem lehet a mai kornak, mint hogy eszébe jutott ismét egyesülni. Mikor az iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár; és becsüljük bár irodalmi szempontból, ez nem kevésb fontosságú, mint a másik, mert szintén szellemi szempont, s ez úton a nyelvi és lelki rokonság kötelei újra egybefűzetnek s a megújult szeretet tán még erősebb leszen, mint ha soha el nem szakadott volna. –

            

 

/1/ Turóczi, P. II. Cap. 40.

/2/ Andreae I. Edict. § 4.

/3/ Corpus Juris Hung. Lad. Decr. 1.Cap. XXII.

/4/ Endlicher. Monum. rerum hung. Arpadiana. 223. l.

/5/ Handbuch I. Th: VII. lap.

/6/ Colom. reg. Decr. Lib. I. Cap. 68.

/7/ Fried. Schlegel. Geschichte der a. u. n. Literatur, I. Th. 259.

/8/ Chron. Pars IV. Cap. 7.

/9/ Schwandtner Wien. 1768. II. Th. 56. l.

/10/ Horvát István, Nagy Lajos és Mátyás védelmében.

/11/ Horvát. Iskolai kézirat.

/12/ Horvát István Védelme. Galeoti szerint: Semper in ejus convivio disputatur, aut sermo de re honesta aut jucunda habetur, aut carmen cantator. Sunt enim ibi musici et citharaedi, qui fortium gesta in lingva patria ad mensam in lyra decantant.

/13/ Horvát. 50. lap

/14/ Horvát. 48. lap

/15/ Horvát. Iskolai kézirat –

/16/ Talvj. 474. lap

/17/ Scriptores min. p. 1. 335.

/18/ Hormayr. Taschenbuch. 1837. Heute War ich bei dem christlichen Heere sat.

/19/ Handbuch. I. Th. IV. lap.

/20/ Prot. egyh. és iskolai L. 1847. 480. hasáb

    folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf