Bódás János: Új kenyér

Az új búza már ömlik a garatra.
A föld hálás volt, most is fizetett.
Hogy új kenyér került az asztalodra,
tudod-e, hogy kinek köszönheted?

Köszönd meg népem dolgos önmagadnak,
köszöntsd az ekét, kaszát, szekeret,
követ, szitát – s mind kik szerszámot adtak,
ki fúrt, kalapált, szőtt vagy tervezett,

a vetőket, az aratót, a molnárt,
a péket, s kik a kenyeret kihordták…
De az égre is emeld fel szemed,

(tudod, hogy fényt, szellőt, záport ki ad)
s töltse be szíved csendes áhítat,
mikor az új kenyeret megszeged.

Falu Tamás: Házi kenyér

Házi kenyér, de messze vagy,
Anyám dagasztott egykoron.
Benned volt házunk íze is,
S benned maradt gyerekkorom.

A pékhez el én vittelek,
A péktől el én hoztalak,
Jó kenyérszag szentelte be
Hazáig egész utamat.

Kerek voltál és illatos,
Kívül piros, belül fehér,
Belőled szel egy kis karajt,
Ki most a múltban mendegél.

Szilágyi Domokos: Új kenyér

Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?

Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.

Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte

Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.

Arany János: Szibinyáni Jank

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár;
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a fölházat,
Majd újudvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Ija pendül ménje kerget.

Kisfaludy Károly: Mohács

– Elégia –

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Holló szárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér, mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted’,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!

Kölcsey Ferenc: A költő

   Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.
    Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.
    Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.
    Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Sződemeter, 1811. szeptember 7-e után

Kölcsey Ferenc: Bor-király

Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

Kölcsey Ferenc: Intés

Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjátol
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.
Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!

Cseke, 1832. szeptember 29.

Erdősi Imre piarista szerzetes, tábori lelkész

A jelen hálátlan és igazságtalan kor még a legmagyarabb katolikus papokat is hazafiatlansággal vádolhatja, hát még a nem magyar születésűeket. Pedig nincs igaza. Vádja légből kapott s irigység szüleménye, bizonyítja ezt a sok közül a szláv származású Poleszni Erdősi Imre is.
1849. február elején Görgey hadserege kilenc dandárra volt felosztva, melyeknek egyike a hős Guyon Richárd ezredes parancsnoksága alatt

Reményik Sándor: Mindent felírunk!

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.

Mindent felírunk: az elorzott kincset,
A szöget, a tövist, a börtönt, bilincset.

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit,
A szégyen bélyegét, mely rajta vereslik.

Mindent felírunk: a keservek kelyhét
És lobogóink tiprott, tépett selymét.

Bajkay Lajos: Nyugat Népéhez!

Halljátok meg: élni akarunk!
A Kárpátok őrei vagyunk,
Ezer éve itt szántunk-vetünk
És most csak hogy éhen nem veszünk.
Vetéseinkre varjak szálltak!
Igazságot Magyarországnak!

Nincsen mibennünk semmi vétek,
Mégis keresztre feszítnétek!

Farkas Imre: Fenyőfa

Tátrai fenyőszál
Ég alkonyi tűzbe,
Alkonyati bíbor
Karácsonyfadísze.

Boldog fényben ragyog,
Ha a nap leáldoz,
Mert közelebb jutott
Nagy-Magyarországhoz.

1940

Lieber Ferenc: Drávaparton

Drávaparti zúgó rengetegben
magányos lelkem elbolyong,
néhol madárcsapat riadtan rebben
s a lombok árnyán halk bánat borong.

Morajlik, idecsillan a futó folyó,
habjain még jó Zrínyi tűnődött,
mint most én, az új-magyar álmodó,
most, - mikor szívembe ezer ék ütődött.

Körülölel a csend s halkan beszél,
susogó szél szól: a magyar kín örök!
Ó, jaj, érzem, nincs kínosabb e csendnél,
ó, hangosabbak a bilincses börtönök…

Ez a csend és ez a táj egyre susog,
ősi kínt és jelen bút szívembe éget:
Trianon sikolt s a folyón a határzugok
cikk-cakkja ver végig zátonyos éket!

1933

Kovách Ferenc: Szegény magyar…

Szegény magyar, szegény népem,
Párod nincs a szegénységben,
Nincsen boldog, védett fészked,
Védelmező büszke bérced,
Nincsen erdőd, tele vaddal,
Vígan zengő madárhaddal…
És a ruhád rongyos, tépett
S nincs ki újat szabna néked!

Szegény magyar, szegény árva,
Arcod csupa gondbarázda.
Csüggedt a szód, nincs reményed,
Gazzal nőtt be televényed,
Beteg is vagy, tele sebbel,
Fájlalommal, gyötrelemmel
S ha a szíved is kitéped:
Nincs megértő, hű testvéred!

Nagy Miklós: Keselyűk a mohácsi mezőn

A nap lehajlott vérrel könnyezőn –
Jóllakva, hajlott ágon diskurálnak
Vén keselyűk a mohácsi mezőn:

- Hát ez csodás nap volt, keselyű koma,
Nekik virtus, szentség, nekünk lakoma.
Dédapánknak Mohi, Mohács most nekünk,
Minden sereglésből mégis mi nyerünk.
Harsogjon itt: Jézus! Zúgjon itt: Vivát!
Magyar asszony nekünk szüli a fiát.
Terít, kerít a sors Kárpátok alatt,
Jut még fiainknak is kövér falat.
Furcsa náció ez – ha nincs ellenség,
Megvagdossa nekünk a saját testét.
Ordasok a csontját, mi meg a húsát –
Tartsa meg az Isten ezt a virtusát!

Vályi Nagy Géza: Sem egy halmot, sem egy völgyet

Sem egy halmot, sem egy völgyet,
Egy csepp vizet, egy szál tölgyet,
Egy szirtfokot a hazánkból
Soha el nem veszthetünk!
Mint madárka a fészkéhez,
Ragaszkodunk hozzád édes
Reménységünk, örökségünk,
Ősi jussunk, mindenünk!

Nem kínálunk, nem ajánlunk,
Üzérkedést nem csinálunk!
Fájó kínban égő lelkünk
Ma büszkébb, mint valaha.
Ezer éve, amióta
Miénk Kárpát kéklő orma
Erdély bérce, Tokaj bora,
Kincses bányánk aranya!

Obersovszky Gyula: A falak négyszögére kék

kupolát emelt az ég
Tömjének fojtó füstje száll
fenn lomhán köröz egy madár

A csend zsolozsmás
Eltelít
Az isten jön le szívemig

Obersovszky Gyula: Csillagok ülnek

hegyein az éjnek
A messzeségek köveit
        szórják szívemre le
Öt lépés előre
hátra
        Világom hossza
                             vége
                   Kövesen sokasúl
                        szívemre a béke.

1957

Bérczy Károly levele – menyasszonyának, Frivaldszky Annának

A szabadságharcban részt vevő ifjú honvéd, a későbbi Anyegin-fordító szerelmes sorai

Rumon, 1847. június 2.

Utam Kiscell- és Sárváron keresztül mindenütt szép vidékek között hozott ide. Ez az a pont, honnan Tőled, kedves leánykám, jelenleg legtávolabb kell lennem; ezentúl – mint tavasszal földünk a nap felé – mindig közelebb jövendek. E gondolat vigasztal!
Mit csinálsz te most Hajnalos ormán?

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [V. A régi jó időkről]

(A céhrendszer világából)

     Néha-néha jól esik a múltak világába visszaszállni s elmerengeni.

     Rom ott minden, de a romokról mintha szellemek beszélnének hozzánk. Szavaikban oly mély bölcsesség, intelmükben annyi okosság van, hogy méltó a meghallgatásra.

     Valahányszor a társadalom átalakulás küszöbén áll, mindig hasznos a múltnak világához visszatérni. Csak figyelnünk kell és meghalljuk, mik voltak a letűnt kor erényei, hibái, bűnei?

Ányos Pál: Ember-é az asszony?

Régi magyar irodalomnak egyik kedves emléke az a, ma egyetlen példányban ismert, 1783-ban megjelent, párlapos kis füzet, amelynek címe: „Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek”. Egy pillantás a könyv külső alakjára és látjuk, hogy nyilván a „ponyva” közönségének volt kedvelt olvasmánya. Kissé vaskos incselkedés a nőkkel és urambátyámék, meg bátyámuramék is – bizonyára megvásárolták a vásári ponyván, hogy otthon asszonyaikat bosszantsák vele.

„Az asszonyi személyek nem emberek” – hirdeti ki a névtelen szerző a textust mindjárt a füzet elején. Forgassuk fel az egész szentírást, sehol sem találjuk azt, hogy az asszony embernek

Dömötör Sándor: A „borstermő” Gellérthegyről

Csokonai a Dorottyában leírja a nép hiedelmei szerint a garabonciás által támasztott vihart (L. Ethn. 1934. 21. l.) Közben a teheneket hamarjában megfejető banyáról (ijedező öregasszonyról) is megemlékezik:

 Felkeveredvén a vidi pusztáról,
Vagy a Szent-Gellértnek borstermő szirtjáról,
Zablás sárkáyán a garaboncás deák;
Már a forgószéltől csikorognak a fák.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy egyet-mással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással

Várregék és mesés várromok VII. Csejte

Vágújhelytől délre, a Kis-Kárpátok legészakibb nyúlványának egyik dombján, Csejte falutól egyórányi járásra találjuk Csejte várának romjait. A várról a XIII. században történik az első említés, valószínűleg a tatárjárás után építették. 1465-ben a Kosztolnyból megszökött Svehla rablóvezért kétszázötven rabtársával együtt a vár kapuja előtt akasztatta föl Magyar Balázs, Mátyás király egyik vezére. A XVI. században a Országh grófi családé a vár, az Országh család kihalta után a királyi kincstáré. II. Miksa király 1566-ban Csejte várát cserébe adta Kanizsai Orsolyának a kanizsai várért. Kanizsai Orsolya fia, Nádasdy

7. zsoltár - AZ ÁRTATLAN ISTEN ÍTÉLŐSZÉKÉHEZ MENÜL

1 Dávidi „siggajón”. Dávid énekelte az Úrnak a Benjamin törzséből való Kus szövegére.

2 Tebenned bíztam, Uram, Isten,
ne hagyd, hogy üldözőm elérjen.

3 Ments meg, oroszlánként hogy szét ne tépjen:
ízekre szaggat, s nincs aki megmentsen.

4 Úristen, hogyha valóban így tettem,
ha kezem bűnnel beszennyeztem

Juhász Gyula: 1926. július 31.

Petőfiért toroz a társaság,
Fölzengenek a víg és bús danák,

Az örök ifjú lelke bujtogat
Vad vágyakat és édes álmokat.

Kis kocsma éjén nótás magyarok
Emléke és reménye kavarog.

És egyszerre az ivó ajtaján
Megjelenik egy kedves barna lány

Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (2. rész)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…

Nagy Gáspár: Petőfi elsiet a segesvári piacról

Hazámra rátalálok
a bot ütése mint az óra ver.

Hazámra rátalálok
életem óriás késekkel perel.

Hazámra rátalálok
e földben itt mert az ég levet.

Hazámra rátalálok
zászlón a vér: a szertekent.

Petőfi adomák; összegyűjtötte Baróti Lajos /2./

Petőfi végrendelete

Halálsejtelmek lepték meg egyízben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak:
- Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sírom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!

Rónay György: A Kiskúnságon

A Kiskúnságon járok, ott, ahol
ma is Petőfi lelke kóborol.
Tán az a rétisas a levegő
kék tengerében, tán az lehet ő;

vagy tán amott a „szép emlékezet”
bárányfelhője a nyírfák felett?
Vagy inkább az ezüstlő lombokon
„enyelgve játszó” nyári fuvalom?

Vagy talán… Kár is folytatnom, hiszen
errefelé mindenben ő üzen;
tornyok, faluk, és köztük a fehér
akácos út: mind őróla beszél.

Tompa Mihály: Etele hun királyról

Görög császár, nagy hatalmas,
Szeretnéd, hogy nyugton alhass!
Mert minek a bíbor, bársony?
- Kétannyit ülsz paripádon, –
S birodalmad síkja, hatalma?
- Idegen ló nyerít rajta, –
Arany, ezüst sarcba mégyen!
Nagy a romlás – hát a szégyen?!

Ki így bánik a császárral,
Akkor nyomván, mikor kárt vall,
Cselvetésben eszén túljár,
S kardján annyi vér pirul már:
Etele, a hun király az.
Akit ösmér, fél a száraz