Kapui Ágota: A csendek csendje

A karácsony a csendek csendje,
imáink rendje, szánalom,
e zsoltárhangú éjszakában
a télnek súlya vállamon.

Mi várunk még a virradatra,
– a térdeplőn üvegszilánk –
és sírásod betölti lényünk,
és megnyugvás borul miránk.

                   2017. december

Lászlóffy Csaba: Éjféli mise

Tengerszint-emberszint-alattról
zuhanunk. Krátermély harang szól.
Fenyő-gótika dől velünk.
Tűleveleket könnyezünk.
Éjféli mise. Ősi ünnep.
Hínáros hitből előtűnnek
tanítványok és mesterek.
(Jók. Rosszak. Lassan egyremegy.)
Festett szentekről fény pereg.
Várunk. De látomás helyett
csupasz lét. Láthatatlan háló.
Egymást némán túlkiabáló
kétségbeesett tátogók.
A szárazra vetett hajót
késve utánzó hánykolódók.
Nem hajó: tündöklő jászol volt.
Van-e valaki benne még?
(Nem kíván megszületni rég?)
Üres szemekben (félsz és félek)
kegyelem kísér vagy ítélet?
Hideg az éjfél és süket.
Futunk mint akik vesztüket
érzik. Végképp kifosztva. Puszta
lépteinket lesi az utca.

                     Kolozsvár, december 25.

Reményik Sándor: A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

                   Kolozsvár, 1921 karácsony

Szász Károly: Karácson

Jövel, családok ünnepe, karácson!
Úgy várom, mint a gyermek, jöttödet.
Pedig nincs ajándékra kilátásom,
S veled is egy esztendőm lesiet.
De én csak emlékeszem már, nem remélek;
A múltban és nem a jövőben élek.

Emlékezem. Hullt nagy pelyhekben a hó,
Mintha szitálták volna ízibe.
De kandallónál édesebb a jó szó,
S több szék nem fért voln’ a sok közibe,
Oly jó meleg volt a tűz és az érzés,
Az édes szép családi egyetértés.

Mi körben ültünk, két öreg s hat apró,
Nem volt közöttünk egy is idegen.
A kilencedik az öreg kandalló,
(Ennek szíve tartott oly melegen.)
Apa, anya, gyermeke egy rakáson:
Oh szép karácson, oh áldott karácson.

Apánknak lelke nem ült soha veszteg,
Beszélt nekünk, ha mást nem: egy mesét,
Ajkunk mosolygott, szemeink könnyeztek.
(Oh mint érzem most e könyűk becsét!)
A mese végén volt egy fényes angyal,
Kit gyermekálom szárnyán hoz a hajnal.

Oh mint repestek szíveink e szóra!
(Akkor hívők, hogy vannak angyalok.)
Alig vártuk, hogy üssön már az óra,
S fektessenek le anyai karok;
Hogy álmodozzunk, – álmunkban bizonnyal
Meg fog jelenni nekünk is az angyal.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: II. Rákóczy Ferencz emléke

Hogyha alvó volnál távol tengerpartján,
Gyönge sóhajtásom akkor is felköltne;
Ez a gyönge sóhaj millióknak ajkán
Sokszorozva, vihar harsogását öltve.

De te, örök élő, örök ébrenlévő,
Mindig itt vagy köztünk, mióta születtél,
A fényes múltból a végtelenig érő
Nem halott árnyék, nem, világosság lettél.

Neved egyértelmű lett a szabadsággal;
Él benne egy nemzet minden szentelt vágya,
Minden, mi a múltból fénnyel visszalángol,
Minden, mi a jövőt reménykedve áldja.

Fejedelmi bölcső volt a fényes csónak,
Egek országából mi a világra hítt,
Hívták száműzésnek, nehéz koporsónak
Azt a gyászos hajót, mi oda visszavitt.

S az a tenger, mit e kettő közt bejártál,
Annak egy neve volt: nemzeti dicsőség;
Méltó, hogy a miért küzdtél, mire vártál,
A késő utódok az álmot betöltsék.

Diadalmas harczok egész sorozatja
Követte zászlóid. Hívó szózatára
Tárogatóidnak kelt e hon magzatja,
Lélek szállt a vasba s a vér nem volt drága.

És a szabadságért kihullt vér olyan mag,
Mely századok múlva termi meg kalásszát,
Gyökerei élnek, sarjai kihajtnak:
Hiába tapossák, hiába kaszálják.

szozattovabbacikkhez

Szemere Miklós: Rákóczi szelleméhez

Midőn bölcsőd koszorúzza
Rabigába dőlt hazád,
Nagy halott! a haldoklónak
Megtört lelke száll hozzád.

A te szíved rég elvérzett,
Az enyém most vérzik el…
Végsőt dobban tán az ősznek
Lágy meleg szellőivel.

Szinte hallom a közelben
Híveidnek víg zaját, -
Szinte látom csillogni a
Hála s öröm poharát.

Bölcsőd és sírhalmod között
Dicsőnk! mily távol a tér…
De forró marad sóhajunk,
Amíg sírkövedhez ér.

Ott eped, ott lengi körül
Bemohosúlt sírköved
A Hellespont csendes partján
A zúgó tenger felett.

Mondd: mi vár lelkünkre ott fenn,
Feledés, béke, nyugalom?
Vagy örök emésztő lánggal
Ég a honfi fájdalom?

Óh! ha így van, akkor lelkünk
Örök létig haldokol –
Csak mese az igaz üdve…
S a mennyország is pokol.

                    1881

Tusnády László: Bujdosóének

Alsóregmecnek ajánlom

1.
Hallom, mint zúgnak a szörnyű csapások,
a fejsze villan, erdőnk megvonaglik;
rajtunk tipornak gyilkosok, patások,
bitor pribékek ülik itt a lagzit.

Kihűlőfélben élet-áradások:
a verejték s a könnyözön patakzik,
nem szűnnek mégsem átkos sorvadások.
Reménytelenség-tenger öble habzik.

Rákóczink, lelked hajnalt hozzon újra,
tekintsd az átkunk, sújts lidércre, gúzsra!
Szabad legyen, mindig szabad szívünk!

Te, bujdosók vezére, merre mentél?
A nagy világban nélkülünk kerengtél.
Mégis szabadság vagy, te fény-ívünk.

szozattovabbacikkhez

Vay Sándor: Karácsony Rodostóban

- Reminiscencia. –

Ocskay és Bezerédy árulása fordulópontot képezett II. Rákóczi Ferenc szerencséjében. A büszkén ragyogó csillag, mely a szabadság sugarait szórta Magyarországra, halványulóban volt immár. 1709-ben maguk a barátságos külföldi hatalmak is tanácsolták a fejedelemnek, hogy mondjon le Erdélyről. Magyarország északnyugati részeit egymásután veszítette el, 1710 őszén már a Tiszáig szorították Rákóczit, és a császári hadak fővezére, Pálffy János, Károlyi Sándorral megkezdte már a békealkudozásokat.

    Nem maradt már semmi, csak a Rákóczi híres vármegyéje: Bereg, de utóbb ott sem érezte magát biztonságban, s 1711. február 21-én mindörökre elhagyta hazáját. Ettől a perctől kezdve lett bujdosó Rákóczi Ferenc, és hegyek és völgyek, zúgó erdő árnya bánatos sirámmal verte vissza a messze idegenbe távozó kurucok nótáját:

Őszi harmat után, hidegen fúj a szél,
Piros csizmám nyomát hóval fedi a tél…

    Néhány hűséges embere követte a fejedelmet és megosztotta vele önkéntesen a száműzetés keserű kenyerét.

 

szozattovabbacikkhez

Vári Fábián László: Majtény

Golyót kapott, ledőlt a Zászló.
Szédület száll a mező felett.
Mért keseregnél, embernyi László?
A csöndre fel senki nem esketett.

Indula urunk hajnalba hajló
Vezeklő éjszakán napkeletnek.
Megfordul lova lábán a patkó.
Tébolyult harangok integetnek.

Nagyjó uram, a szolgád ne vidd el,
Hagyd meg hitét az ittmaradásra:
Szívét majd leöntik halottas vízzel,
S kivert szeleknek leszen a társa.


                  *      *      *

Aki kuruc vagy, óvjad a népet
Pestistől, dögtől, éj közepétől
Rettegünk, tudd meg, legesleginkább
Németek haragos istenétől.

                            1981

Kiss József: Csaba vezér

Könnyű neked, Csaba vezér,
A tejúton járni,
Hej, de nehéz a magyarnak
A jöttödre várni.
Ígértétek, hogy eljöttök,
Ha majd üt az óra,
Betoppantok és itt lesztek
Első kakasszóra.

Parancsold hát nyeregbe mind
Néped daliáit,
Egy vert nemzet, tört, legázolt
Kapu alatt vár itt.
Vezértelen, tanácstalan,
Légy te a vezérünk,
Hős apádra, Attilára,
Könyörögve kérünk.

Ne hagyd cserbe ezt a drága,
Nemes magyarságot,
Mely már annyi vészt és vihart,
Török-tatárt látott.
Könnyű neked, Csaba vezér,
A tejúton járni,
Hej, de nehéz a magyarnak
A jöttödre várni.

Perez Özséb Antal szerzetesjelölt, honvédgyalogos-adjutáns

Gyöngyösön, Heves vármegyében született 1826. évi k október hó 8-án, jómódú szülőktől. — Elemi és gimnáziumi osztályait Gyöngyösön végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló a Szent Ferencz-rendbe
lépett 1844-ben. Mint I I- ik éves hittan hallgató 1848-ban, szeptember havában a .szerzetesi öltönyt letevén, hogy a már akkor veszélyben forgó szeretett magyar hazának fegyverrel szolgálhasson, a porosz herceg (Prinz Preusz) nevét
viselő, de a magyar haza szolgálatában levő régi gyalogezredbe állott. Hol vett először részt csatában nem tudni; csakis 1849. évi január 12— 24-én a Tarcal, Tokaj és Keresztúrnál vívott csatákban tűnik föl először, hol Klapka vezérlete
alatt — ki az 1849. évi január 4-én Kassánál történt csata után Mészáros Lázártól átvette a fővezérséget —már mint őrmester harcolt. Klapka hadvezér a tokaji hídnál ekként szólítá meg Perezt: — Na Perez, ön még most is őrmester (valószínűleg a szerbek elleni csatákból ismerte, hol Klapka szintén szerepelt), van-e kedve hozzám jönni segédtisztnek . És Perez lett Klapka adjutánsa, de hogy mily tiszti rangban lett előléptetve azt n e m sikerült megtudni. Jelen volt ezután a Schlick ellen vívott Hidasnémeti csatában 1849. február hó 8-án. Klapka serege egyesülvén Görgey seregével, részt vett a Kápolna-vidéki, tápióbicskei, isaszegi, nagysallói, váci, komáromi, nagysallói csatákban.

szozattovabbacikkhez

Szász Károly: Emlékezés [Mentovich Ferenc] Mentovicsra

Legrégibb barátomat s legjobb barátaim egyikét siratom Mentovics Ferencben. Több mint negyven év emlékei kötnek hozzá. Tulajdonképpen ő volt első tanítóm, atyám után. Mikor nyolc éves voltam s ő már alsóbb osztályait végezte, atyám út, szelídségeért s nyájas modoráért és nyílt eszéért megszeretve, – ámbár katolikus fiú volt, házunkhoz vette s magán-tanítómmá tevé. Nagyon szerettem őt s ő is – az Isten áldja meg, – elnéző volt apró hibáim iránt. A versírás titkaiba is ő vezetett be. S én még sem átkoztam meg őt azért soha – mint Kölcsey – azt a ki »verset írni búra megtanított!« Ő már akkor némi nevet szerzett magának az irodalomban. A legelső verse, mely emlékembe maradt, egy kis köszöntő számomra, atyám neve napjára, de abból is csak az első négy sor jut eszembe:

A sorstól hő szív s gyenge szó
Csekély ajándokom,
Nevednek ünnepén, atyám,
Ezekkel áldozom.

    De költeményei, melyeket akkoriban Alpár álnév alatt írt, már akkor felvételt találtak, nemcsak a Szentiványi Mihály kolozsvári »Remény«-ébe, hanem a Bajzáék Atheneumába is, a mi egy enyedi diáknak nagy szerencse és megtiszteltetés volt s nem kis mértékben nevelte Mentovics tekintélyést a kollégiumban.

szozattovabbacikkhez

Balogh István: Próféták ébredjetek!

Mohos sírotokból próféták keljetek.
Bajban van a világ, bajban az emberek.
Elfoszlott az erkölcs, porba esett a hit,
Nem látjuk az égnek vezérlő csillagit.
Meginog az oltár, elhal az imádság,
Istennek, vallásnak a sírjait ássák.
Bálványok támadtak, - zord hamis istenek,
Elszilajult lelkek vértáncot lejtenek.
Próféták mentsetek, - próféták szóljatok,
Lelkeket égessen harsogó szavatok.
Bajban van a világ, bajban az emberek,
Mohos sírotokból próféták keljetek!

Bedőlt sírotokból költőink keljetek.
Gyászban van a világ, búban az emberek,
Miről ti zengtetek, miről ti szóltatok:
Az ige, az eszme kiterített halott.
Ami szép, igaz volt s eszményien nemes,
Amiért e földön élni volt érdemes,
Mint a letört virág, - út porába dobva,
Nyers, önző seregek gázolnak át rajta.
Új dalt zengjetek most a régi lantokon,
Ne legyen a világ egy szennyes, puszta rom.
Virágtalan az út, - búban az emberek.
Bedőlt sírotokból költőink keljetek!

szozattovabbacikkhez

Bárd Miklós: Ítélet

Uram! – ítélet készül… összeültek,
Még lázban ittasok, vértől dühödtek,
Széket maga a sátán ül velük.
A pokol ordít e bírák szavából,
Lassú halálról, nemzet pusztulásról,
S egy félvilágra szól ítéletük.

Óh, hallod Uram, hogy kacag a sátán!
Prédát ácsorgó sok bírói társán
S a néprontó ádáz ítéleten,
Mely búban, vérben, förtelemben terhes –
Most már egyedül ő a győzedelmes
És hódoltató szárazon, vízen.

Óh, hallod Uram, hogy rikolt a sátán!
Hogy kacag föl a békegalamb láttán,
Mely engesztelni jő a szíveket.
Hű dögfalóim! kánya, vércse, ölyvek,
Tilos madár a Béke! vágjad! öljed!
E világrész nekünk ítéltetett.
 
                        1919

Novák Kálmán: A csüggedőkhöz

Nem ismerem a gyáva csüggedést,
A bajban, vészben jajveszékelést,
Jövőbe nézni, lelkét felemelve,
- Bár hitét száz kétség is gyötörte:
Az erős tud küzdeni létéért!
- Nem csüggedek s mint szikla áll hitem,
Hogy élni fogsz sokáig nemzetem!

Árpád vezette hajdan népeink,
Vérrel szerezte völgy és bérceink…
… Sok század óta megtartotta Isten
Ezt a földet rút viszályban, vészben
S most jövőnkben gyáván csüggedünk?
- Én szentül hiszem, bármiként legyen,
Hogy élni fogsz nemzetem!

szozattovabbacikkhez

 

Kiss Menyhért: Petőfi feltámad

Csodát hirdetek: feltámad Petőfi…
A tavaszi szél kezd dörömbölni,
Orkánná lesz ős Segesvár alatt,
A föld vajúdik, bomlik, fölszakad,
S glóriás koszorúval homlokán,
Mint egy tündöklő éji látomány,
Mint Krisztus ama húsvétreggelen:
Petőfi megjelen…

„Sírásotok hontalan székelyek
Fölverte síri éjemet,
Könnyetek lecsurgott a szívemig,
S mint pokol lángja éget itt…
Ne búslakodj Attila, Csaba népe,
Felsüt a nap az égre!
Öreg és ifjú, sánta, béna, vak,
Felkelnek mind a Hargita alatt,
Hol felhő sír a magyar szív felett,
Harcba száll érted nyugat és kelet,
Kinek azóta gyász borong egén,
Pórnép és munkás, gazdag és szegény,
Kapa, kasza, dorong, vasvilla, mind
Kenyeretvédő szerszám lett megint.
Segít az asszony, a lány, kisgyerek,
Ki botütés szégyenén kesereg.
Segít fogatok, mint a tigriseknek,
Két öklöd két buzogány, hát ne vesd meg,
Segíteni fog a zúgó rengeteg,
A felhő is győzelmet integet
Szivárványával, folyók, patakok
Zúdítanak roppant áradatot.
Halált sziszeg cserje, bozót, bokor,
Szurdokok mélyén sátán bujdokol,
Halált susog a zöld lombos faág,
Farkasverem várja áldozatát.

szozattovabbacikkhez

Pap Zoltán: Nem, nem, soha!

Nem, nem, soha nem!
Árva nemzetem!
Nem lehet az, hogy a sorsod
Ily gyászos legyen!

Török, tatár, német iga
Vágta eddig testedet.
Hogy a vadak prédája légy:
Nem lehet és nem lehet!
Rabigáit összetörte,
Emberies eszmekörbe
Akar élni a világ,
Itt voltunk mi, itt vagyunk mi!
Engedjetek: élni hát!

Fehér galamb szállt az égből
A megkínzott világra;
Hollósereg, varjúsereg
Gyülekezik láttára.
Hess, te madár, csúnya madár!
Te vagy az a sötét éjszaka!
Nem hallod-e riasztódat:
„Megvirrad még valaha!”

Résen vagyunk! Megvédjük mi igazunk!
Megmutattuk a világnak
Becsülettel: kik vagyunk!
A mi vérünk a világnak
Soha rosszat nem akart.
Nem vagyunk mi gyilkosok,
Árulók, sem cinkosok!
Az igazság szava vagyunk:
„Ne bántsd, Világ, a magyart!”

                      1919

Totth Jenő: Pereg a dob

Pereg a dob, lassan pereg…
gyászol az ég, a föld remeg,
s mert fáj, a felhőtakaró
esőt sír, hiszen sírni jó,
vagy jéggel veri a vetést
s gyászból szül újabb szenvedést.
A föld halált hord, vagy csodát…
életet, ‘mit csak Isten ád.

Pereg a dob, lassan pereg…
a barna gyászmenet felett
fáradtan bukik le a nap,
‘ki mint vetett, úgy is arat…
és gördül már az ágyútalp,
amelyen ezer diadalt
temetnek el, a sír felé
viszik, s a föld is fáj belé!

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Erdélyünk

Erdély, te a hit és magyar szabadság
Mentsvára rég, s ma is szegletköve
Magyar hazánknak, szentelt föld nekünk,
Oh hányszor lelkesedtünk múltadon,
S hányszor sirattuk sok-sok gyásznapod!
Nincs rajtad egyetlen göröngy se már,
A melyet meg nem öntözött a vér.
Szép völgyeidben s bérceid között
Azért fogyott meg úgy magyar fajunk.

Idegen fajnak árja jött a bércről,
Holt víz gyanánt elöntve völgyeid,
Hogy a virágzó termőföld helyén
Mocsár fakadjon... És fogyott a föld,
S nőtt a veszély... Gonosz, hazug mesékkel
Vitatni kezdték népek ős jogát.
S midőn kitört a vész és a világ
Négy sarka égett: a kaján, irigy
Szomszéd reád tört, hitszegőn, orozva.

szozattovabbacikkhez

Obersovszky Gyula: Csillagok ülnek

             hegyein az éjnek
A messzeségek köveit
       szórják szívemre le
          Öt lépés előre
                           hátra
      Világom hossza
                            vége

     Kövesen sokasúl
          szívemre a béke

                                       1957

Keresztury Dezső: Hold a város felett

Már itt állok a háború a város alatt régen,
és géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen,
de senki se hitte talán
a városban, mely ünnepelt karácsony gyertya fénnyel,
csupán az újratelt hold a didergő sötétben,
hogy összezárul már a zár,
hogy összezárult már a zár.

Aztán kihullt minden ablak és a tető összereccsent,
és elfogyott a villany meg a víz s a holtra-rettent
nép a nyirkos pincékben fázott.
Egy latrinára jártunk s főztünk negyvenen is egyhelyt,
a holddal együtt csorbult el a jómodor s a rendelt
törvény: minden máz lemállott;
törvény s minden máz lemállott.

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Ó oly mindegy…

Isten: tied minden gondolatom.
Lehullok te elébed.
Ne hagyj el.
Alaktalan időben futok.
Hová érek?
Messze van-e még a temető,
a mindent elfeledő?
Az apáczai virágos dombon?
vagy egy világdombon?
Ó, oly mindegy,
(az élet egy futó fergeteg)
hogy hol érünk egyszer majd véget.
Apám hajlik-e a síromra,
vagy egy nemezt borul rám zokogva?
Ó, oly mindegy.
Egy kis patak csobog-e fülembe,
vagy nagy világár mormol szüntelen.
Szomorú szívem többé föl nem támad,
bús lelkem győzelmi szóra föl nem gyúl.

Bartók Lajos: Tavasszal szeretnék meghalni...

Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmulás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Beniczky Emil

Az ifjúság, a tűz, erő,
Azért vannak-e tehát,
Hogy közelebb gondolhassa,
Ki zászlójuk lobogtatja,
A sír széléhez magát?

Fenn csapongó lángléleknek
Azért vannak szárnyai,
Hogy a távol fellegekben
Egyszerre csak oda vesszen,
S ne bírjon leszállani?

Merre jártál, élet támadt,
Ím oda lett a tied!
Ragadott a lelkesültség, –
Oly magasra óh, mért küldéd
Lelked? Íme, követed!

Fájdalommal alig bírok!
Valahány szó, annyi vád.
De egy vigasz csöndesség tesz,
Hogy ki lángol, szeret, érez,
Megdicsőül legalább.

Dutka Ákos: A füzes üzenet

Napszálltakor, a hűvös esti széllel
Üzenget már a föld, a vén füzes…
A lámpa rém, a bútorok ijesztők,
Város! – Eressz el, mindjárt este lesz.

A fény leszáll a Körös fenekére,
A szőke víz most párákat lehel,
Sóhajtanak a frissen tört barázdák…
Eressz el város! – nékem menni kell.

Ezüst füzek közt lángol künn a Körös
S én itt ülök. – Előttem vén falak.
Szemem lehunyom… Házak ormain túl
Látom, amint a vízbe hull a Nap.

Az erjedő föld illatát megérzem,
Hozzám hajolnak messzi füzesek…
A lelkemen, mint régi, drága hárfán
Ha szél fúj át, az ezüst húr rezeg.

Oláh Gábor: Apácai Csere János, hej!

Apácai Csere János, hej!
Magyarország rossz, csalános hely;
Összetépi a testünket, a lelkünket, mert
Magyarország nem virágos-kert.

Én is jártam, én is szálltam ott,
Hol az élet szárnya lobogott,
Visszajöttem, le is hulltam, el is égtem már,
Bús vándormadár.

Nincs Alettám, szőke, kékszemű,
Sírig, még a síron túl is hű;
Csak árnyékom szalad velem egy életen át,
A szerelem soha meg se lát.

Gondolatom, bátor, van egy pár,
Azt se nagyon kürtölgetem már.
Ostobaság nagy meredek tornya fenyeget,
Onnan lépem által az eget.

Vagy onnan zuhanok porba még,
Ha majd alattam a máglya ég,
Mely lánggá lobbantva viszi lelkem oda, hol
Az örök szépségek angyala dalol.

Távol, magas tornyok peremén
Csalogatva lángol a remény,
De csak itten égünk porrá. Értem az se kár:
Előttem egy ősöm győzve jár.

Rudnyászky Gyula: Kitéptek karjaidból

Kitéptek karjaidból,
És véget ért az álom…
Kétségbeesve hittem,
Hogy e válás halálom.

S túléltem… bár legörnyedt
A vállam megalázva;
A szívem fájt, de lassan
Csak rászokott a gyászra.

Ha hozzád visszatérek
És karjaimba zárlak:
Talán az üdv sem öl meg,
Ha meg nem ölt a bánat.

Amade László levele – Miticzki Juliannának

A híres XVIII: századi poétának, Amade Lászlónak szerelmes levelei csak futó kalandot örökítenek meg. A sok-sok versben megénekelt „Pitzinyről” más hangon is megemlékezett:

Gaz Cicerkém!
Koszos birkém!
Tőled már távoztam;
Bár szerelmet,
Vidám kedvet,
Valaha koldultam;
Co, ki, co ki szívem!
Mars, mars hamis lelkem!
Puff, puff üssed!
Ne kéméljed!
Régen azt akartam!

szozattovabbacikkhez

Faragó József: A marosvásárhelyi diákok népköltészeti gyűjtőmunkája az 1860-as években

A romániai magyar folklórtudomány egyik alapvető feladata lenne az erdélyi magyar népköltészeti kutatások történetének feltárása és összefoglaló feldolgozása. Sajnos, népköltészeti szakembereink elenyészően csekély száma, a következőleg kicsiny munkképessége miatt e sürgető feladat megoldására pillanatnyilag nem gondolhatunk. Ehelyett szerényen meg kell elégednünk a másfél évszázados múltra visszatekintő erdélyi magyar népköltészeti kutatások egy-egy részletének felderítésével, későbbre halasztva e részletek összefoglalását, tanulságaik összegezését.

    Az alábbiakban magam is egy adalékkal szeretném gyarapítani eddigi ismereteinket. A marosvásárhelyi református kollégium diákjainak az 1860-as években végzett népköltészeti gyűjtőmunkájáról van szó, amelyet tanáruk, F. Szabó Sámuel kezdeményezett és irányított.

    Szabó Sámuel életével, (amelynek egyes mozzanatai és fordulatai még a regényírót is minden bizonnyal megihlethetnék) tudomásom szerint, eddig részletesen senki sem foglalkozott. A Ványi-Dézsi-Pintér-féle Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1926.) még a nevét sem említi, s így csak Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái című alapvető művéhez fordulhatunk, hogy életéről valamennyire tájékozódjunk. Eszerint 1829. május 16-án született a Székelykocsárd melletti Székelyföldváron. Tanulmányait Nagyenyeden végezte, de közben a német nyelv elsajátítása végett két éven át a segesvári német algimnáziumban diákoskodott. Az 1848-as forradalmi esztendő őszén a pesti egyetemen hadtudományi előadásokat hallgatott, majd a nagyváradi tüzérképző iskolában katonai képesítést szerzett. 1849 tavaszán Kézdivásárhelyen a székely tüzérség egyik kiképző tisztje volt. A dicső háromszéki harcok során, alig 20 éves korában, Gábor Áron oldalán küzdött, s rövidesen főhadnagy, valamint az I. székely háromfontos üteg parancsnoka lett. A szabadságharc leverése után asztaloslegényként bujdosott az osztrák hatóságok elől.

szozattovabbacikkhez

 

Mikszáth Kálmán: Székelykő

szekelyko002Sok várnak csak a neve van már meg, s történetét a rege idomítja tetszése szerint. Most a rege, hajdan a nóta. Egyforma szerepet játszottak a várak sorsában.

    Tudniillik az a bizonyos nóta, mely a legszomorúbban szólít, mert a vagyonelkobzást és a száműzetést jelentette. A lázadó engedetlen várurakat egyre nótázták a fejedelmek s a várak folyton cserélték uraikat. A vár volt a legingóbb vagyon.

    Székelykőt, mely Torockó–Szent-György mellett fekszik, egy kevély ormon (alul a völgyben a kis Geszteg patak csörtet a Maros felé) a monda szerint az óriások építették. Az erdélyiek többnyire ezekkel az urakkal építették a váraikat.

    Igazabban 1296 körül épült a vár Thoroczkay Vencel alvajda által.

    Mindig is a Thoroczkay családé maradt, ami elég feltűnő Erdélyországban zajos történeti múltjánál fogva.

    Békés birtoklásról természetesen szó sincs. Sokszor és sokféle ellenség állott a Thoroczkayak ősi váránál.

    Ott járt a tatár is, de az igaz, hogy el is ment onnét, mert az aranyosszéki székelyek összeszedvén magokat, megtámadták a vár környékét elözönlő tatárcsordát, mely már napok óta szorongatta tüzes nyíllövéseivel a várurat és két székely legény vezérlete alatt az egyszerű földnép elverte onnan a kutyafejűeket.

    Hálás volt a várúr a fölszabadításért s behívatta a két fiatal vezért, megköszönte a szívességüket, megdicsérte a vitézségüket és azt mondá:

    - Menjetek, nézzetek szét a váramban, termeimben, kincses kamrámban, istállóimban és azt válasszátok jutalmul, ami a legjobban megtetszik.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf