Ölvedi László: Polyhymnia

Köszöntelek
a dalnak áradó szavával,
amelynek szűkre vert korlátait
szétfeszíti a rohanó érzelem,
az eleddig lefojtott szűz erők
kirobbanó, gátat szakító fergetege.
Nem hallod-e,
hogy zúg a torlódó sorok között,
ablakodon süvöltözve hogyan kopogtat
a férfisors pusztító nemeréje?

Köszöntelek.
A magányosság szikkadó pusztaságain,
az epedett forrás tükrében,
vadvirágban, a hajnali harmat gyöngyeiben,
a délibábban: téged látlak.
Már bennem éltél ősi sejtelemként
a gyermekkor első, bimbós tavaszán,
ha büszke fakardot faragtam magamnak,
papírcsákót nyomtam kócos fejemre,
s verekedő haraggal kaszaboltam
a mérges, szóró bogáncsok hadát.
A te biztató arcod mosolygott felém
már akkor, régen is, láthatatlanul,
s mámoros csókodnak ízét éreztem
anyám aggódó, becéző ajakán.

Köszöntelek –
s tebenned áldom ujjongó himnusszal
a Teremtő halhatatlan leheletét,
amellyel nővé alkotott,
s nemtőnek rendelt a lehanyatló eszmék mellé.
Te lobogtasd az ideálok fehér zászlaját,
légy jövőt hordozó szentségtartó
Mocsárba bukó, süllyedő korokon át,
mint hajdan, most és minden századokban.

Én nem ma látlak legelőször.
Fölbukkansz tündérlátomásként
az elsuhant Időnek végtelen vizéből.
Száz és ezer alakban tündökölsz:
Judith vagy – s rettegnek a Holofernesek;
férfiakat szülsz – és a Gracchusok anyjának hívnak
te viszed romboló viadalokon által,
Jeanne d’Arc, a liliomos lobogót;
vagy hűséges hitves, törökverő Rozgonyiné –
s tudsz halni is, ha kell, az egri bástyán.

Köszöntelek.
És állhatatos hittel vallom:
te vagy a győzhetetlen élet önmagad.
Homlokodon fénylő csillagkoszorú:
az anyaság vakító glóriája,
Mely mosolygó Madonnává varázsol minden asszonyt.
Te vagy az oltár,
ahol az élet mindörökre folytatódik.
A kéklő menny a templomkárpit,
s engesztelő, alázatos imádat
piros csecsemőajkak orgonálják.
Szállhat-e szentebb, kedvesebb imádság
az Alkotónak trónusa elé?

Köszöntelek.
S hiába kavarog a nagy mocsár,
a gáncs, a gúny, a vétek fekete ingoványa,
melynek iszapos, halált gőzölgő mélyiből
elmerült, fetrengő embersorsok sikoltanak
átkot és vádat reád.

Elestél sokszor, tudom;
de ami örök női lényedből elbukott,
s beléhullott a tántorgó sírgödörbe:
a mulandóság halotti leple volt.
Magad: örökké győzöl, és akit kísérsz,
győzelemre viszed.

Állj mellém.
Fogjad kezem, a mutass utat, hogy merre menjek?
Légy anyám, hitvesem, védangyalom.
Légy mindig nő, akinek homlokáról
lepattan minden szenny, hazugság, rágalom.
Légy boldogság, enyhítő nyugalom,
harcra, kitartásra hajszoló parancs.
Te légy a sorsom:
A marcangoló küzdelmek után
üdvözítő csók és büszke diadal –
s nyisd meg nekem egyetlen szavaddal
az elvesztett mennyország bezárt kapuját.

1926