Ölvedi László: Sebestyén diák

,Nyergeltess paripát Sebestyén deákom.’
„Nem mehetek veled, jó uram, de bánom.”

,Királyné hív, törjek németre hadammal;’
„Hej, ha ott lehetnék bíztató szavammal!”

,Német is, török is, pogány mind a kettő –’
„Veretlen ne hagyja őket a Teremtő!”

,Sebestyén deákom, bízom én tebenned…’
„Kipöngetem kobzon hősi harcba mented’.”

,Két kicsi magzatom a széltül is ójad.’
„Megtanítom őket álmodni terólad.’

,Diákra, görögre, betűt vetni szépen…’
„Úgy lesz, amint mondod, hitemmel ígérem.”

,Forgatni a kardot, kopját törni, vívni…’
„Vitéz lesz azokból, mint az apjuk, ím ni.”

,Asszonyomat vész, baj, rút bántás ne érje.’
„Uram, szívem vérét kiontom őérte.”

,Ne csalja meg furfang, rossz atyafi osztály –’
„No deák, eszedre szégyent sohse hoztál.”

,Vigasztald, ha várna esténkint – hiába.’
„Mosolygó kedvemnek hej! roskadt a lába.”

,És veled mi lesz, jó deákom Sebestyén?’
„Imádkozom érted, uram, minden estén…”

…Nyergeltet Bálint úr és felkap a lóra,
Csattog már, röpdös már büszke lobogója.

Még egy istenhozzád –, s porzik az út messze;
Fürge szellő kél, hogy nyomát betemesse.

És a diák úgy tesz, amint megígérte,
Szikkadt, forró nyárban, fogas öreg télbe’.

Meseszőtte álma foszlik csalfa köddé –
Török Bálint nem jön soha-soha többé.

Ifjú már a gyermek, elhervad az asszony;
Élőhalottat csak ő, aki sirasson.

Szakad a mentéje, ráncos is a képe,
Megremeg a koboz fáradt, vén kezébe’.

Kicsi, bongó húron kinek sír a lelke?
Tinódi Sebestyén vonagló szerelme:

Magyar hit, nagy álom, maradék reménység,
S a szívében szürke, szomorító kétség.

Híres, forró ajka egyszer csak bezárul –
Ím e bánatos dal Sebestyén deákrul.

A Toldy-kör elbeszélő-költeménye pályázatán dicsérettel kitüntetvén