Moravek Endre: Emlékezés Ölvedi Lászlóra

Ez a kis írás nem esztétikai méltatást akar adni, – azt elvégezte és elvégzi az irodalomtörténet, – csupán egy pár vonást szeretnék szolgáltatni Ölvedi László emberi portréjához. Mert Ölvedi László nemcsak poétának volt kiváló; embernek is egész volt, kemény fából faragott, egyenes, jellemes, megbízható egyéniség és amellett szeretetreméltó és hűséges jóbarát.
Nem voltunk gyermekkori pajtások, még csak iskolatársak sem: a véletlen egyetemi éveink alatt dobott össze bennünket. Mindketten tagjai voltunk a pesti Eötvös Collegiumnak, ahol a kiválóbb tanárjelölteket gyűjtik össze. Jómagam s Ölvedi Laci földije, az azóta szintén elköltözött szegény Pleidell Ambrus, történész gárdánk egyik legsokatígérőbb fiatalja már „öreg” kollegisták voltunk, mikor Ölvedi Laci „gólyának” beköltözött. Bizonyos várakozás előzte meg, hiszen gyorsan elterjedt a híre, hogy nyomást keltett: a nagyhajú esztéták, próféták és zsenik – a kollégiumban ebből a fajtából is akad mindig szépszámmal – nyilvánvalóan csalódtak benne, mert lobogószemű vátesz helyett egy jómegjelenésű ízlésesen öltözött, korrekt modorú s amellett minden kékharisnyáskodástól ment fiatalember kopogott be hozzánk, akiben nem volt semmi beteges rajongás irodalmi iskolák iránt, aki a mindennapi életben nem szenvelegte a nagy költőt, szóval aki tudott és mert természetes lenni, sőt akiből – horribile dictu – a kifogástalan fővárosi modor mellett is lépten-nyomon kiütközött a régi, nemes értelemben vett vidéki úr.
Józan, nyugodt ember volt; nem szerette a vitát, veszekedést s bár szilárdan kialakult nézetei voltak, inkább kitért a nézeteltérések elől. A súrlódó felületeket a maga részéről is iparkodott letompítani, általában igyekezett mindenkivel jóban lenni. De ez nem jelentett nála korlátlan barátkozást; alapjában véve zárkózott ember volt, aki nehezen melegedett fel s akinek jómodora, kedvessége inkább védekező attitűd volt, amely mögött egyéniségét, gondolatait, érzéseit az idegenek elől elrejtette. A magafeltárás, az önmaga megmutatása ritka pillanatok áhítatos hangulatának megnyilatkozása volt nála: a magánélet Ölvedi Lászlóját ilyenkor felváltotta a költő.
Közös származásunk, közös érzéseink, vágyaink, reményeink, nagyjában azonos felfogásunk és közös problémáink gyorsan közel hoztak bennünket egymáshoz s barátságunk – ha a sors közben hosszabb időre el-elszakított is egymástól bennünket – mindvégig zavartalan maradt, egészen addig, míg egy borongós, sírós napon i nem kísértük őt örök nyugovóra…
Igen, közös problémáink voltak. A legfőbb Szlovenszkó. Ölvedi Lászlónak nem volt annál előbbvaló gondolata. Persze, ez a patriotizmus elsősorban e szűkebb szülőföldre, Érsekújvárra vonatkozott. Szülővárosát rajongásig szerette az embereivel együtt. A legjobb barátai mindvégig újvári iskolatársai voltak, akik akkor igen szép számmal látogatták a pesti egyetemet. Ölvedi Laci volt a jegecedési pont, mely köré az újvári fiúk társasága kikristályosodott. Agilitása, szeretetreméltó egyénisége és presztizse eléggé megokolták azt a vezető szerepet, melyet közöttük vitt. Összejöveteleiken, melyek többször a fehér asztal mellett, barátságos poharazás közben zajlottak le – ezek még a szép egyetemi diákévek voltak – érezte magát legjobban Ölvedi Laci: az a mindnyájunkban ott borongó kis melankólia, melyet a hiányzó otthon olyan érthetővé és érezhetővé tett, ilyenkor oszlott el teljesen a rózsaszínű ködbe. Több volt itt ilyenkor a jókedv, mint az alkoholmámor, s Ölvedi Laci inkább a nótázásban, mint a poharazásban vette ki a részét. Ilyenkor mindig megállapítottuk, hogy Laci többszörösen pályatévesztett ember: gyönyörű, tömör tenorhangja volt, amellett kitűnő hallása és muzikalitása. Egészen bizonyosan híres énekes lett volna belőle.
De ahhoz, hogy hangját képezze, se kedve, se ideje nem volt. Komolyabb problémák gyötörték, magasabb célkitűzései voltak, melyek mellett még a verselésre is csak mellékesen jutott ideje. Éveket töltött külföldön, mindenütt a magyarság ügyét szolgálva. S ha hazajött, már nem a fehér asztal mellett találkoztunk. Most már a Szlovenszkóról elszakadt fiatal szellemi munkásokat gyűjtötte munkaközösségbe s az ő irányítása mellett beszélgettünk, gondolkodtunk és vitatkoztunk Szlovenszkó sorsáról, jövőjéről, tennivalóinkról. Szegény korán elhalt Somos Pista műtermében találkoztunk ezeken a munkaközösségi összejöveteleken. (Milyen gazdagok is voltunk és mennyien hagytak itt bennünket, duzzadó, fiatal tehetségük igaz kibomlása előtt!)
De Ölvedi Lacinak ez nem volt elég. Az volt a meggyőződése, hogy nekünk, Szlovenszkóról elszármazottaknak, mindenütt ott kell lennünk – kovásznak, mely a tespedt magyarságot erjedésbe hozza. S ő tényleg mindenütt ott volt: társadalmi egyesületekben csakúgy, mint az akkor virágjukat élő nemzetpolitikai alakulatokban: Wesselényi Reformklubban, Nemzetpolitikai Társaságban. Mindenütt otthon volt, mindenütt irányító szerepet játszott és sehol sem vállalt semminemű tisztséget. Az volt a felfogása, hogy elég, ha mi, szlovenszkóiak, irányítunk; a reprezentálás, a címek és tisztségek szemében kétszázadrangú dolgok voltak, melyeket szívesen rázott le magáról. „Mi nem akarunk elnökök lenni” – hangzott sztereotip és abszolút céltudatosságú kijelentése minden egyes alkalommal, ha ez a kérdés bizalmas beszélgetésekben felmerült. Egyetlenegyszer sikerült őt egy elnökségbe belekényszeríteni, azt is még egyetemi évei alatt, mikor a Collegium érdeke kényszerítően követelte, hogy közülünk kerüljön kis egy közösség elnöke s az összes számbajöhető jelöltjeink közül szerencsétlenségére egyedül ő volt birtokában az alapszabályszerűen előírt kellékeknek. Akkor is csak a legnagyobb rábeszélésnek és szociális gondolkodására gyakorolt koncentrált nyomásnak engedett, de így sem bírta egy hónapnál tovább: mint elnök, inkább alapszabályokat módosíttatott, csakhogy a megtiszteltetést egy másik kollegista társunknak átengedhesse.
Hiúsági szempontok igazán nem bántották soha. Nem játszotta meg „a költőt” sem; viszont megvolt benne az egész emberek önérzete; ismerte tehetségének határait, de tisztában volt a saját jótulajdonságaival és értékével is. Tehát nem állta a hízelgést sem – mint ahogyan ő sem ismerte ezt másokkal szemben; – azokat az embereket szerette, akik nyugodt tárgyilagossággal közeledtek feléje. A kritikát, ha azt a jóindulat diktálta, érzékenység nélkül tűrte, sőt a mértéket tartó csipkelődést is derűsen fogadta. Még kollegista korában egyik intézeti kabaréestünkön – melynek mindig tömegkivégzés jellege volt – az egyik pathetikus, Végvári hatása alatt írt vesére gyilkos paródiát szavaltak: Ölvedi Laci nevetett rajta legjobban, még pedig tényleg szívből, jóízűen.
De talán nevetésében már akkor ott lappangott egy nagy-nagy keserűség is. Ő, aki verseiben, költészetében csupa pátosz, csupa nagy lendület, szépen zengő szavak hatalmas orgonája volt közszereplésében, a társadalmi életben is ezeknek a szép, romantikus, délibábos szavaknak igézete alá került. Pedig az a cél, melyet minden idegszálával, minden szívdobbanásával szolgált, a magyarság ügye, már akkor is pátosztalan munkával, szürke hétköznapok szótlan erőfeszítéseivel lett volna inkább megközelíthető. Nem dobhatunk követ szegény Ölvedi Lászlóra, hisz tévedése mindnyájunk közös tévedése volt. Fiatalok voltunk, tele friss érzésekkel, tűzzel, rajongással s nehéz volt az általános romantika bűvköréből szabadulnunk. A lehiggadás, s helyes utak felismerése pedig csak lassan, lépésről-lépésre következett be – nálunk is, Ölvedi Lacinál is. De, mi, akik beláttuk az eddig követett módszerek reménytelenségét, csendesen visszahúzódtunk s kezdhettük a munkát újból – más irányban, szegény Laci ezt már nem tehette meg: neki ki kellett tartania a pátoszban, az illúziókban, az irreálisban, amelyeket bensőleg ő is tisztán, illúziómentesen, csalódások nélkül, reménytelennek látott. És itt van Ölvedi Laci sorsában a kettős tragikum: izzó, perzselődő egyéniségével kongruens életforma lett volna a költőé: de nem tudott csak költő maradni. Belesodródott a közéletbe, mely teljesen más életstílust és sokszor olyan „életrevaló” tulajdonságokat követelt tőle, mely talpig becsületes, egyenes, nyílt, tettetni, hízelegni és megalkudni nem tudó egyéniségével sehogysem fért össze. S ha még meg lett volna győződve arról, hogy – ha ellenérzéssel, ha önfegyelemmel is – de el kell viselnie ezeket a közéleti mellékzöngéket, mert az út, melyen halad, helyes és célravezető! De – s ez talán még fájdalmasabb felismerése volt, mint az első – bensőleg mind jobban meggyőződött róla, hogy küzdelme hiábavaló, s lángolása, folytonos izzása csak önmagát fogja felemészteni.
Idézzük-e a magyar múltat, melyben ez a tragédia oly gyakori? Beszéljünk-e Berzsenyiről s történelmünk annyi más nagy alakjáról, akiket ugyanaz a dilemma emésztett s őrölt fel reménytelen küzdelemben? Emlegessük-e a tipikusan magyar sorsot? Nem, hagyjuk a pátoszt, hagyjuk a szép szavakat! Vegyük le a kalapunkat egy pillanatra a tragikus magyar pátosz áldozatának emléke előtt némán, szerető kegyelettel s nyúljunk megint szótlanul mindennapi életünk munkásszerszáma után. Ölvedi László látó szellem meg fog bennünket érteni.