Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [III. rész]

    b. Szűrposztó ruhák és guba

    A vastag szűrposztó, amelyet ősi magyar háziállatnak, a rackajuhnak gyapjából Debrecenben is hosszú ideig szőttek, a bőr melletti általánosan használt anyaga volt a magyar nép felső ruhaneműinek, – olvassuk Győrffyék kútfő könyvében. Metéltek belőle ujjas köpönyeget, dolmányt, nadrágot és salavárdit. Szűrnek kezdetben a racka szőréből szőtt, ványolt, kallózott posztót nevezték. Később a belőle készült köpönyeget is szűrnek hívták. A szűr a magyar köznép legkedvesebb, népdalokban is gyakran emlegetett ruhadarabja. De a dúsan kivirágosított, a cifra szűr használata csak a múlt század eleje óta terjedt el. A szűrről és a szűrművességről, a debreceni gyapjúműves céhek, csapók, szabók és gubások történetét is beleszőve, külön tanulmányt írt Győrffy István dr58.

    A szűrposztó és a belőle varrott ruhafélék Debrecenben is, ahol pedig legteljesebb kivirágzását érte el a szűrszabóság és a szűrposztóval való kereskedést 200 évig majdnem egyedáruságszerűleg űzték magok a szűrszabók59, mindig a pusztázó, mezei népség körében maradtak meg. Béreseken, kocsisokon, pásztorokon kívül még a szekerező, fuvarozó, őrlős és szántóvető polgárok ragaszkodtak hozzájok. Diák koromban körül galléros, bő kétszerszűrt viseltek a perselyező ispotályi szegények és a város vízhordó béresei, mezei csőszei. A mesteremberek, kalmárok már nem vették magokra, csak apródjaiknak, legényeiknek engedték meg a szűr viselését.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIV. rész]

Bágyadt sérelmétől

Bágyadt sérelmétől

1. Bágyadt sérelmétől mártírok asszonya,
Olvad szerelmétől szűzek Királynéja.
Óh jaj, ha látnátok, hívek megszánnátok,
Szűz szent Anyátokat!

2. Szelíd galambformán zokog édes fián.
Hogy kereszt oltárán látja végső órán.

3. Óh, kesergő anya, Szüzesség virága
Általveré szíved Fiad nehéz kínja.

4. Sok kínban elmerült fájdalmas Jézusom,
Ne hadd szent Anyádat szenvedő Krisztusom.

5. Óh, keresztény lélek, a te váltságodért
Anya szent Fiával tű, szenved életedért.

6. Sírjunk hát mindnyájan és kövessük sírván,
Úgy lesz ő védanyánk, most és holtunk után.

/Minden vers után: Óh jaj, ha látnátok, hívek megszánnátok, / Szűz szent Anyátokat!/

Gyűjtötte Volly István

szozattovabbacikkhez

Dávid Ferenc: Adjunk hálát mindnyájan…

Adjunk hálát mindnyájan,
Az atya Útistennek,
És mondjunk dicséretet
Mint teremtő Istenünknek,
Ki egyben gyűjtött most minket,
Hogy innepet szenteljünk,
És szent igéjével éljünk.

Kegyelmes atya Isten!
Te vagy Úr mindeneken,
Ki megjelentéd magad,
Szent igédben itt ez földen,
És sok csudatételidben,
Az te áldott fiadban,
Mi kegyes idvözítőnkben.

Légy kegyelmes minékünk
Az te áldott fiadért,
Az úr Jézus Krisztusért,
Mi szentséges megváltónkért;
És ne állj bosszút mi rajtunk,
Az nagy hitetlenségnek
Fertelmes sok bűneiért.

szozattovabbacikkhez

 

Oltványi Gáspár: Laudetur Jesus Christus!

– A legszentebb név ünnepére –

Nyugovóra tér a Század,
    Roskadozva összedűl;
S mint tizennyolc bús elődje,
    Nem sokára elmerül.
Hírt, nagyságot, fényt, hatalmat…
    Magával ránt s eltemet!
Csak te élsz s lész mindörökkön
    Jézus, áldjuk a neved!

Neved a mi erős vértünk,
    Mellyel küzdünk, harcolunk;
Malasztjától gyámolítva,
    Vele élünk és halunk.
Köszöntésünk nem is kíván
    Egyéb módot és nemet – :
„Dicsértessék Jézus Krisztus,
    Mindörökkön szent neved!”

Jézus a mi reménységünk,
    Főbizalmunk kútfeje,
Létünk szentelt talizmánja,
    Drága vonzó deleje.
E varázs-szó: ír minékünk,
    Melytől annyi seb heged…
Dicsértessék, óh Megváltó,
    Mindörökkön a neved!

szozattovabbacikkhez

 

Rosty Kálmán: Pátrónánkhoz

Hol van a hon, melynek anyja voltál,
Melybe mennyből hit-virágot oltál,
Költve benne dús erény-tavaszt?
Állam-élte tiszta hajnalára
Szűz kezedből folyt a harmat árja:
Istenáldás, ihlető malaszt.

Itt van a hon! ah de már felette
Nem ragyog hit, hisz elfeledte:
Hogy a múltban napja ez vala;
Mit törődjék hittel és malaszttal,
Aki mammont s kéjvirányt magasztal?
Új hite: a bűn szirén-dala!

Hol a hon, mely harci zászlajára
Tűzte képed’ s küzdve, győzve jára
Kun s tatáron, tar pogányokon?
Mely neveddel törte szét bilincsét
S a szabad hont, – visszavívta kincsét
Vérrel ázott csonka sáncokon?

szozattovabbacikkhez

 

Ölbey Irén: Szent András

Az Úrnak első drága tanítványa,
ki tizenegy társadat megelőzted,
Az Úr szemei reád tündököltek,
sütött izzón a Nap s mentél utána.
    
Szívedben forró felismerés zengett,
tudtad, hogy Ő az áldott nagy Ígéret,
kiről bizonyságot tett a Szentlélek
s kigyúlt a szeretet máglyája benned.

Mentél utána, ki fénylőn világít,
s hirdetted az Ő szent világosságát
a ferde kereszten levő halálig.

Krisztus keresztjének az erejében
a szívemet világossággal járd át
Szent András apostol s könyörögj értem.

        1985

Szepessy László Szent Erzsébet*

– A «Kölni Virágjáték» dr. Fastenrath János Erzsébet-költeménypályázat világversenyén első díjjal jutalmazott költemény –

Komor, vak éj. Süvölt a tél szele,
Végigsikong a szép Thüringián;
Hóhalmokat bont, alkot bősz keze.
Bezörget a szegény, dús ablakán.
Meglengeti Erzsébet fátyolát,
Fürkészi tán fején a koronát…
Mert lehet-e kiűzve dicstelen
Saját várából ily vad éjjelen?

Wartburg vigad csengő kupák között;
Henrik, a gyám, kacag kegyetlenül;
Míg kint zokog a gyenge, üldözött,
A trónjafosztott özvegy egyedül…
De nem! Hiszen ha volna egymagán,
E szörnyű sorson is mosolyogna tán,
De két kicsinyje karjain remeg
S körülpityergi még két kis gyerek.

szozattovabbacikkhez

 

Gaál Béla: Ismeretlen katona sírjánál

Sorokat rótt, vagy friss barázdát;
De ember volt: vágyott, dalolt
Erők remegtek zsenge testén,
Ajkán a csóknak íze volt.

Úgy színezte létét élővé
Mint színes kép a keretet, -
Megfürdött tiszta mámorokban,
Húsz éves volt és szeretett.

Komoly szemében őzek jártak,
Hitet vágyott és lágy ölet;
A békét írta zászlajára,
Nem fért szívéhez gyűlölet.

Csillaghullás volt. Lehullt ő is.
A lét ívén már nem kering,
Szeme gyémántja szénné hamvadt,
Porló csontjain rózsa ring.

Harcok hurcolták vad zavarba,
Hol a kéj kínná változik
S a kín csönddé. Most mozdulatlan
Zengő békéről álmodik.

        1937

Jagos István Róbert: Temetői túl-sokk

Túl sok a halott a temetőmben.
Túl sok, hogy ne legyen igaz.
A halmokon virágok nőnek -
gizgazok. Senkinek sem vigasz.
Túl sok a hang a dermedő csendben,
túl sok ahhoz, hogy süket legyek.
Istentelen gyermek keresi Istent,
talán neki is jut egy jó kereszt.
Túl sok az ember ebben a földben,
túl sok az állat ezen a földön.
A lerótt betű átok vagy áldás?
Halálsor nyílik a szülőföldön.

2015

Juhász Gyula: Temetők

Szeretem és keresem őket,
A gyönyörű, víg temetőket.
 
Mert csak az élők sírnak, búsak,
A temetők mind koszorúsak.
 
Ott a virágok dúsan nőnek,
Poraiból a szeretőknek.
 
A ciprusok úgy integetnek:
Térj meg közénk, fáradt eretnek.
 
A gondolat itt sarut oldva
Fölnéz a hívó csillagokba.
 
Királyi bíbor itt elvásik
És rongy lesz a föltámadásig.
 
Szeretem és keresem őket,
Az igazságos temetőket.
 
A sírokon úgy elmélázom,
Mint nyájai fölött a pásztor.
 
És furulyám szelíden várja,
Míg szól az angyal trombitája.

Rónay György: Gyermektemető

A fák aranyban állnak itt, a szél
még nem tépdeste le róluk a lombot.
Borús, hűvös októbervégi dél.
Egy friss sírtól pár síró nő kísér
egy könnyes férfit; odébb egy beomlott
kripta előtt egy vén ül a padon
s utánuk néz, hosszan, hallgatagon.

Ki volt, akit temettek, és temetnek?
mert élén egy maroknyi bús menetnek
újra föltűnik lent a gyászfogat,
egykedvűen baktatnak a lovak,
a harang fölsír, elhallgat utána,
s elfödi őket egy domb lusta háta.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Budai temető

Hamvait e környék fedi a szent keblü VIRÁGnak;
     Sírja fölött régen kis fakereszte bedőlt:
Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt,
     S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi reá.

                         1832

Féja Géza: Zrínyi, a költő

Az apátlan-anyátlan árvát Pázmány, a nagy ellenforradalmár nevelte. Katolikus iskola, humanista és barokk műveltség, olaszországi tanulmányút és nagy vállalkozásokra termett családi vér voltak az ifjú útravalói a férfikor felé; a férfi hűen sáfárkodott örökségével, sok irányban érvényesítette képességeit, s félmunkát egyetlen területen sem végzett. Zrínyi Miklós „Phoenix”-nek nevezte Mátyás királyt, kiről tanulmányt írt, a ugyanígy hívta Zrínyit Vitnyédy István, a köréje sereglő köznemesség vezére, aki kortársai közül talán egyedül látta, hogy mintegy kétszázados űr után Zrínyi Miklósban ismét testet öltött az önálló, s európai szemhatárú magyar birodalmi gondolat. Nem hiába foglalkozott Zrínyi olyan sokat a Hunyadiak s elsősorban Mátyás életével; Mátyás király vetéséből készült kenyér volt ő mindenképpen. Mátyás belső sokrétűsége benne született újjá, mint egy virulással megrakott táj. Lírikus volt és epikus, állambölcselő és gyakorlati politikus, katona és katonai s politikai röpiratíró. Az összes magyar hiányérzésekre teremtő tervekkel és izgatásokkal felelt. A „Szigeti veszedelem” előszavából látszik, hogy tekintete az egész magyar látóhatárt befogta és nem akar, de nem is tud beleveszni egy-egy részletbe. „Az én professióm – írja – avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb és jobb országunk szolgálatjára annál: az kit írtam, semmi jutalmot nem várok érette… Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni”. Hasonló gondolatot fejez ki egyik verstöredéke:

„Nem írom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel
Az én örök híremet”.

    Ez a fölényesség nem hányavetiség, hanem arról tanúskodik, hogy tudatának arányai az egész országot, az egész nemzetet átfogták, az újkorban neki volt először korszerű és átfogó nemzetélménye, melyet gondolattal és cselekedettel az élet minden területén szolgálni akart.

szozattovabbacikkhez

 

Vargha Gyula: Zrínyi

Kétség emészt, töprengek alva, ébren,
A sors sötét, gonosz fordulatán;
Szégyent s nyomort vevénk csak annyi véren,
Regébe illő hősi harc után.
Úr a pokol. Mi sír a néma éjben,
Az Ádriának szirénája tán?
A mint a szél ráfekszik a habokra,
Magyar hazánk gyászvégzetét zokogja.

Vagy Zrínyi lelke sóhajt, hogy betelve
A vég, a melytől óvta e hazát?
Kigyúlt a vész, s szirthez paskolva, verve,
Darabra tört a szép kevély naszád.
Megért a rablók sátánsúgta terve,
S gúnnyal fogadják népünk igazát.
„Ne bántsd a magyart!” hasztalan kiáltjuk,
Tán még az ég is nekik fogja pártjuk.

Zrínyink, te a sorsüldözött magyarnak
Költője, hőse, bölcse, látnoka,
Óh látod-é, hogy sorvad a siralmak
Gyötrelmi közt a késő unoka?
Mely ellenállt száz földrázó viharnak,
Többé e népnek élni sincs joga.
Nézem korod’, a gyászemlékű múltat,
De nemzetünk ma sokkal nyomorultabb.

szozattovabbacikkhez

 

Vörösmarty Mihály: Zrínyi

Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyjait, nem téged, messzeható kéz,
Zrínyi, dicsőségünk, végső daliája nevünknek!
Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!
Völgy és hegy s a frigyes egek gyönyörinkre mosolygók,
S kedvesek a ligeten folyamok mentében az árnyak;
És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,
Mely balsorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná
Pusztulási között sem hagyta vadulni hazánkat,
Bánattalan mulatozhatnánk százféle örömmel,
S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal.
De te, midőn egyedül várad közepébe vonulál,
Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,
S a hadat és a had munkáit büszke Szigetnél
Égi sugalmaktól ihlett lelkedbe fogadtad,
S mély vala, s szent a gondolatok forrása szívedben,
Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.

szozattovabbacikkhez

Zrínyi Miklós: Attila, Nem írom pennával

Zrínyi Miklós:

Attila

                   1.
Isten haragjának én szelleti voltam,
Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam,
Vércataractákat karddal árosztottam,
És mint egy villámás, földet megfutottam.

                   2.
Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.


Zrínyi Miklós:

Nem írom pennával

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

Ady Endre: A Lánchíd levele

A Lánchíd a következő levelet intézte hozzánk:

„Hajh, Széchenyi István, téged ugyan hiába nevezett el Kossuth Lajos a legnagyobb magyarnak. És engem is hiába csináltattál, hogy hirdessem Magyarország dicsőségét. Pestet és Budát összekötöttem, s már azt hittem, hogy Pestet nem is Budával, de Európával kötöttem össze. Vén híd vagyok, aki sokat láttam s akit Hentzi se tudott elpusztítani. De most öregen, rozogán, javítás előtt, úgy képzelem, hogy el kell múlnom. El kell múlnom, mert Magyarország az én keletkezésemnél ősibb múltba süllyedt. Ha Magyarország megint úgy él, mint a Lánchíd előtt, miért maradjon meg akkor a Lánchíd? Az udvari táncestélyre fogatok robogtak keresztül rajtam. Emlékezem, hogy még István nádor is megfizette a vámot, amikor rajtam keresztülhajtatott. Az új urak, az új magyar urak ingyen mehettek Pestről Budára. A hídvámos és a rendőr lekapták a kalpagjukat s kézzel-lábbal intették, hogy nem kell pénz. Soha ilyet nem értem még meg, habár rég sejtettem, hogy új eseményekhez új Kossuth kell.

Zavarban, nagy zavarban vagyok én, öreg Lánchíd. Holnap már az következhet, hogy koalíciós mágnás ingyen kocsizhat át rajtam. De viszont tudom, hogy engem egy demokratikus gondolat teremtett, ha vámot is szedek, ami nem az én hibám. Kérem a tekintetes szerkesztőséget, hogy van-e jogom nekem tovább élni? Mert úgy látom, hogy olyan Magyarország van megint, ahol komp és ladik elegendő. Olyan Magyarország, ahol urak az urak, ha gazok is. Mielőtt szégyenemben elsüllyednék, fogadják bús üdvözletemet – a Lánchíd”.

Budapesti Napló 1908. január 17.

Balla Ignác: A Lánchíd

Te vagy az Ős, Lánchíd! A többi híd őse,
Régi nagy napoknak büszke hirdetője.
Érezted a vészt, mely szent hazánkra szakadt,
Együtt voltunk rabok s velünk lettél szabad.
Nehéz, szent harcunkból részed ki is vetted
S a halál is ott járt, lángcsókkal feletted!

De a szárnyas, néma, nagy homokórába
Porszemként hulldogál óra az órára.
S négy kőoroszlánod nézi élettelen,
Mint födi el lassan a múltat a jelen.
Mert biz már fáradt vagy, alig munkabíró,
Vagy ifjú hidak közt jó agg táblabíró.

Úgy állsz a víz fölött homorún, komolyan
S néma hódolattal néz fel rád a folyam,
De ha egy-egy büszke gőzhajó erre jár,
Lapátverése is csöndesebb erre már,
Nagy, néma tisztelet lesz úrrá itt rajta
S szikrázó kéményét alattad meghajtja…

        1909

Krúdy Gyula: Hídavatás

Vajon lesznek még holdas, nyári éjjelek, midőn a Lánchídon valaki merően, csüggedten, lehorgasztott fejjel a vízre bámul, míg a deres bajuszú, tapasztalt rendőrbiztos megérinti hátulról a vállát, és szelíden elmondja, amire ilyen alkalomra a rendőriskolában tanították?
Mire e betűkből ólom lesz, és az újságárus nyakába veszi a várost a friss lappéldányokkal, a Lánchídon már sok budai lakos jött át Pestre, vígan, topogva, nézdelődve próbálgatták az újraépített hidat; az öreg polgárok kis fiacskáikat kézen fogták, és Széchenyi Istvánról és Clark Ádámról beszéltek; a budai asszonyságok a jurátusokra emlékeznek, akik egy régi márciusi estén minden zárt kocsit megállítottak, míg egy hintóból halovány, de elszánt arccal lépett ki egy fehér kabátos generális az egykori hajóhídon:
- Ich bin graf Lamberg - mondta, és a jogászok kardja kirepült a hüvelyből.
Majd Táncsics Mihály kocsiját húzza a lelkes sokaság, mintha évtizedekig, lelkesedésében, mindig kifogta volna a lovakat a mámoros ifjúság, Kossuth Ferenc, Wekerle Sándor és Küry Klára lovait; Táncsics Mihály óta ez lett a divat.
A régi Pest és Buda, de félig-meddig Magyarország évszázados története fűződik a hídhoz, amelynek kőoroszlánjait minden régi magyar megbámulta.
Ha Zuboly élne, nemrégen elmúlt magyar időknek pompás krónikása, mily tanulságos és élvezetes elbeszélésekkel köszöntené a megifjodott vén hidat.

szozattovabbacikkhez

Csata Ernő: Bolyai Farkas

Szonettkoszorú

1.
Érezzétek a végtelenséget,
a messzeséget, amelyből néma
villanások lüktetnek s a léha
idő elnyújtja a szűkös mértéket;
    az ősöket, akik elenyésztek
idő előtt és feljajdul néha
a temetőkből az örök téma:
génjeinkbe kódolva tovább élnek,
    akár egy ósdi, régi axióma,
ami újra az égből kiszakadva,
mintha misztikus világból jönne.
    Az ismeretlenben kóvályogva,
a szellem önmagát is tagadja,
amerre a paralellák nőnek.

2.
    Amerre a paralellák nőnek,
ott szétváltak a geometriák
és senki sem érti az emberfiát,
miért olyan fontosak a szögek,
    vagy az összege két derékszögnek,
amin rágódtak az akadémián,
s nem két tudósélet-analógián,
kik egy vidéki világból jöttek.
    Itt az űri csendben barátom Gauss,
végre kiegyeztünk a tételekben,
ránk lepattanó egyenesek dőlnek.
    Újra létezek, amolyan fénykvantum
a mindenható ősemlékezetben,
ahol nincs nyoma ráncos időknek.

szozattovabbacikkhez

Lakatos Imre: A két Bolyai

„A mátemátikus költő, akinek be is kell bizonyítani állításait”. Különösen igaz ez a két Bolyaira, akiknek matematikai teremtő erejében szinte döntő szerepet játszott a költői fantázia. Bolyai Farkasnál ez a fantázia túlteng, szétszóródik más területekre is és legyengíti a kivételes bőségben benne élő matematikai teremtő erőt. Bolyai Jánosnál fiatal korában példátlan tömörséggel összpontosul a kitűzött cél felé s „a semmiből egy új más világot” teremt. Azután szétszóródik a teremtő tömörség nála is és csak lángészre emlékeztető foszlányokban és az áttörhetetlen falak előtt vergődő zsenik önigazolást kereső kibúvójában, tehetetlen világmegváltó tervekben nyilatkozik meg.

    Más viszonyok között mindketten learatták volna rendkívüli képességeik kivételesen bő, végső termését is, erdélyi elszigeteltségükben az érvényesülni nem tudó tehetségek keserű szájízével meg kellett elégedniök töredékterméssel és egész sor jogosan nagyreményű nekilendülésük csak velleitás, már kiindulásában megtorpant erőfeszítés maradt. Bolyai Farkas kora francia, angol, vagy német kultúrájában egyenesen mintaképe lett volna a harmonikus lelkű és rendszeres teremtőerejű nagy tudósnak, akinek sokoldalú képességei megengedik, hogy néha sikerült kirándulásokat rendezzen a művészet és irodalom területeire. Hiszen páratlan lelki egyensúlyozottsággal és szinte mosolygó türelemmel szenvedte el késő öregkoráig az öntudatában kétségtelenül mártíriumnak érzett marosvásárhelyi rossz sorsát is. Bolyai János kevésbé egyensúlyozott, de ujja hegyéig zseniális egyéniségét pedig csak újabb, nagy alkotásoknak tüzelte volna a más viszonyok között elmaradhatatlan siker. Így addig sem tudott eljutni, ameddig apja még eljutott, hogy legalább pár évre igazi tudósok társaságába kerüljön. A matematikusok koronázatlan királya, Gauss, Bolyai Farkas tanulótársa és haláláig vele leveleket váltó barátja elhárította magától Farkas kérését, hogy fiának mestere legyen. És később az „Appendix” iránti közönyösségével akaratlanul is egyik főoka lett annak, hogy Bolyai János élete vége felé mind inkább mind inkább az őrültség határvidékeire jutott.

szozattovabbacikkhez

Molter Károly: A Bolyai házban

Ez a város, a „hegyen épült Debrecen” fogadott be több, mint negyedszázaddal ezelőtt és engedte meg hogy közel ezeréves életének legválságosabb korában befolyásoljam irodalmi ízlését. Az ősi „Zekulavasarhely”, hivatalos mai „Targu-Mures” neve alatt, mint székelyfőváros tűri most, hogy szeressem, sőt viszont is szeret a maga módján, mert ínségben kinevelt – jobb híján – magyar íródeákjának. Könyvtárainak annyi gyönyörű iniciáléja közt én, a vargabetű, hogy fejezzem ki méltóképp a hagyományait? Történelmi emlékeit, melyek vérforralóan szépek, magyar temetőit, melyekben a Bolyaiak, Petelei István, Kántorné vagy Zágoni Aranka György sírján kívül is annyi nálam jobb elme porlad? Az ember vénül, veszít léhaságából, semmi kedvem, hogy mint Lesage „Sánta ördög”-e, fölnyissam az éjszakai házfödeleket és megszellőztessem a város titkait. De nem is leselkedem meggyötört lelke után, mely nemzedékek alatt állt össze kisgazda és kisiparos jellegűvé, s gyanakvó, népi nehézkességében aligha tárul föl első füttyszóra akármilyen jött-ment, patkányfogó furulyásnak. Inkább kiragadom egy lakóját fajképnek…

    Tavaly kánikulában fürödtem a Marosban és kiláttam a vízből egy külvárosi házikóra. Fürdőruhás fiatal menyecske kiáltott ki ablakán egy arramenő vénasszonyra: „Nagymama, nagymama, jöjjön keed bé.” A még erőteljes vénasszony éppen befordult volna lányához, amikor egy szembejövő, ráncos újságárusné rárikácsolt:

    - Azt tudtam, meghaltál má „nagymama”!

szozattovabbacikkhez

Illés Endre: Az elborult költő

Esténként a Csigában ült; ez a «Csiga» kisebb vendéglő a Sebestyén téren.
    Férfi volt, férfitársaságra vágyott.
    Mindenféle írók, régi barátok, színészek gyűltek köréje a vendéglői asztal mellett; ő volt közöttük a legelső. Az első költő az országban. «Gyakran el-elnéztünk mi Vörösmarty Mihályhoz, ki akkor költőink fejedelme volt – írja Vahot Imre emlékirataiban. – Épületes beszédeiből sok jót és szépet tanulgattunk poharazás közben, mert mi tagadás, a mi Mihály bátyánk szerette a jó borocskát.»
    Mintha ezt gyanús emlékezésekben kellett volna leleplezni. Szerette a bort, a jó bort, komor, nyugodt kortyokban itta. De bort ivott s nem «borocskát», ahogy a pesti divatlapszerkesztőcske hitte. A borról írta ő legszebb verseit.

Igyunk barátim, szomjas a világ,
Kivált a költő, aki tollat rág.

    Nem volt vidám férfi; szerencsés ember sem volt. Miért tagadta volna az elmaradt hír, kéj, a megtagadott öröm ellenszerét.

Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hűtlenül
Szerencse és világ,
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll.

*
    Napjai akkor így teltek… Délelőttönként dolgozott; nehezen, lassan írt, a Szózaton négy évig töprengett; «Mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ír, ötven novellát, három-négy színművet s azonkívül három új lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyű is volt az a régi idő; régi kornak komor nagy költője!» - korholta őt később a fogadatlan híres fiskális Eötvös Károly. – Délután az Akadémia nyelvészeti osztályának összejövetelein vitatkozott, vagy a Kisfaludy Társaság ülésein vett részt. Néha sétált is, azután olvasott. Estéit a színházban töltötte kedvtelésből is, hivatalból is; kötetre való kritikát ír ezekben az években, 1837-től 1842-ig ő az Athenaeum színházi kritikusa. «Szüksége lőn, – mondja Gyulai, – hogy vacsoráját vidám baráti körben töltse, s hol költhette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai és őszinte tisztelői körében.»

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Mikes búja, A sas

Vörösmarty Mihály:

Mikes búja

„Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad,
Vésszé a balsors, mely űz vala fejedelem, s most
Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap
Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt.
Még, melyen viharok megharcolnának időnként,
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenül áll
Kis halmod, s egyedül vagyok én mellette kesergőd
Hontalan agg, lét és nem lét közt ingatag árnyék.
És mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből,
Régi ütődéstől mindennapos árja szememnek.
S óh egek! Óh Isten! Neked ennyire kell vala jutnod,
Hogy siratód ily sok harcmunkáidnak utána
Én legyek, oh te, kiért országnak kellene sírni.
Melynek halma föd itt, ellenség földe: nem ösmer;
Melyben alászállott híreddel előbbi szerencséd,
Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.
Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,
S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad:
Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,
És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,
Elmondom neki: „Itt nyugszik fejedelme hazádnak,
Számkivetett onnan, mert sem vala benne szabadság.”

Vörösmarty Mihály:

A sas

Fák surgárán zápor s szélvész harcolnak időnként,
    Mégis fenn a sas tartja királyi lakát.
A ki napot keres, a vésszel megvíni ne féljen,
    Vagy közlélekként tűrje, ha porba szegik.

Vályi Nagy Géza: Limanova

Lelkem csapongó szárnyait kibontva,
Nagy messziségek rajzát kémlelem –
Túl bércen, felhőn – kéklő távolokba
Ragad, röpít ma lázas képzetem…
A múlt borongó, ködlő fátyolából,
Hívlak, idézlek – zengő fénycsoda, –
Szűz glóriáddal tündökölj, világolj
Komor fenségű név: Limanova!…

Név – nemcsak név vagy… Büszke fogalom már:
Nemes csengésű, vérgyújtó zene –
Egy nemzet lelke mélyén drága oltár:
Magyar dicsőség fennkölt ünnepe!…
Bíborvirágos, mámoros Vasárnap,
Mit ércbe vésnek késő századok –
A bátorságnak, önfeláldozásnak,
Jelképe, mely szent példakép ragyog…
Megittasulva csillogó csodától
Szívem vadul ver – káprázik szemem:
Látom, látom, hogy megindul a tábor,
S mint ár zúg át a lengyel földeken…
Látom, látom: az égvívó tusákat;
Hogy küzdenek az elszánt héroszok…
Látom, látom: félistenek hadának
Sorát – amint bősz, új rohamba fog…

szozattovabbacikkhez

 

Jablonczay Pethes Béla: Magyarok bejövetelére

Budapest, 1919. november 16.

Bujdosó kurucok százada jön,
Horthy Miklós kornétása fújja,
Lebben a zászló, csörren a szabja:
Árpád fiai hont foglalnak újra.
- Szemünkbe most szívünkből jön a könny,
Hogy régi fénnyel köszöntjük őket,
De jöttük mégis eszünkbe hozza –
A messzi, messzi alvó temetőket.
Vagy tán nem is alszik bennük senki,
Mert hallották ott is a riadót
S a régi hangra a Gács mezőkön
Minden halott honvéd kardot csatolt?
…S eljöttek ide…ím itt is vannak
Régi arcokat talál a szemem,
Igen, ők azok…vagy tán tévedek,
Mert szememen fátyol van: könnyezem…
- Olyan dalosok ezek a fiúk,
Mintha köztük Gyóni Géza járna
S mindegyiknek szerelmes lapot
Írt volna hazulról a babája.
Hidegen hulló fagyos esőbe’
Virágos erdők illatát érzem,
Mind ami szép volt, felkeres engem
S új életre pezsdül szittya-vérem.
Ezen a napon úgy jöttél elébem,
Ahogy őket sohase láttam
S nem hittem, hogy e napot megérem,
Bár mindig bíztam a feltámadásban.

Erdélyi Tibor: Az Isten megsegít!

Hol van ma csend…? Hol van ma béke…?
Szép álmot álmodók derűs menedéke:
a csend, a fény, felhőtlen ég,
hová egy sóhajt küldhetnék,
– ábrándvilágom hegyein át –
egy elcsitult hangot, szót, imát…
Hol van ma csend…? Hol van ma béke…?

*
Víg napok torán ne higgye senkise,
hogy orgonaszó, zsoltár, csendes szentmise
megbékélt lelkek szárnyán száll az egekbe fel.
Szemünkön s fülünkön szörnyű lepel:
süketté lettünk és vakokká. Jaj!
Jégesőként hull ránk a dal, kacaj,
jégesőként a fuvola hangja,
s már ágyúként dörög a templom harangja,
kerül a fény is. Csúf árnyék követ.
És az vesse ránk az első követ,
aki a kétes jövőbe lát!
Csak a szívünk…, a szívünk a régi…, a szívünk a jó!
S érzi, hogy úszik a fehér hajó,
álomfolyón és vágy folyón
és vérfolyón, – az ősfolyón –
felénkúszik a vágyhajó…
Testvérszívek kérését hozza,
lüktetése vérünket fodrozza,
hangtalan jajja felénk sikolt,
s mi dal, zsolozsma, imádság volt:
az ma sziklaként zuhan le ránk.

szozattovabbacikkhez

 

Kapui Ágota: Felelet

„A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.
Becsüljük meg hóhérainkat.”
                       Székely János


adhatsz nevet a semminek,
és önmagad a mindenségnek –
ne altasd csendekkel hited:
a hóhéraink ma is élnek.

etethetsz tenyérből vadat,
vélhetsz farkast is őzikének,
sziszeghet kígyóként szavad –
a hóhéraid ma is élnek.

a nagy kollektív feledés
elmédbe fúrt féreglyukat,
már nem hevít a múlt, kevés!
a vállalás szab új utat.

bár kihaltak az ordasok,
a báránykák még mindig félnek,
s a csillagszemű pásztorok…
mert hóhéraik ma is élnek.

        2017

Mészöly Dezső: San salvadori énekek

I. LIDÉRC

Vakító Istenasszony, mezítelen Szabadság,
Te, kiben frigyre lépett a Gyengédség s a Vadság.
Te, kinek tünde teste szemünk előtt rezeg,
ki éji fekhelyünket Gyehennává teszed,
Kit éberen egyre hív, s álmában néha lát
vackán a felkelő, ágyán a nagydiák,
priccsén a vézna rab, s posztján az éji őr,
míg géppisztoly ropog a zsákutcák felől,
s egy messzi rádió kever hetet-havat,
sejtetve képedet, lebbentve fátyladat,
Szabadság, szép lidérc, lápokra vezető!
Veszejtőnk, szólj, mi ez? Nézd, nézd az ifjúság
félszet nem ismerő öngyilkos virtusát!
Vakon követ e nép, amerre elhaladsz.
Tank ellen fegyvere a benzines palack.
Erdője semmi csak feltépett utcakő,
mégsem remeg, mikor ránéz a puskacső…
Szabadság, nézd hogy’ hull kétoldalt két sereg!
Hány férfiszívű és lányképű gyerek!
Istennő vagy-e hát, vagy sóvár kurtizán,
ki ifjú szívekből kiontott vért kíván?
Mi nékünk szerelem, neked csak furcsa hecc?
Ne kínozd híveid: mondd meg, ha nem szereted.

szozattovabbacikkhez

 

Szőnyi Gyula: 1956. november 4.

Előző nap oly tiszta volt az ég,
a nap millió ága ragyogott,
örülhetünk, hogy háborgó szívünkből
elűzte a kínos bánatot.

Hosszú volt az átok éjszakája,
ami akkor rémálomnak tűnt,
a lelkekben orkánok dühöngtek,
de a vihar végül már leült.

Megindult a megbénított élet,
a munkás is vígan dolgozott,
paraszt már az ő földjét művelte,
s a fáradtság rája nem hatott.

Múzsák is új lantokat pengettek,
szabadságnak zászlaja lengett,
hirdette, hogy feltámasztották a
sírban levő magyar nemzetet.

De a hajnalt óriási dübörgés,
tüzes villám ébresztette fel,
páncélszörnyek törtek ránk vadorzón,
az elnyomás béke ellen kell.

A tűzesőt vérrel oltogatták,
véres volt a nap, ahogy felkelt,
zordon felhő lassan eltakarta,
s a szörnyeteg új birokra kelt.

Szabadság és béke hirdetője,
fájó szívvel a földre zuhant,
ahol öröm és vigasság zengett,
az a föld most egy új síri hant.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf