Popély Gyula: A magyarság kárpát-medencei esélyei a jövő Európájában (2. rész)

Gyakorta tudatosítanunk kell azt a kegyetlen valóságot is, hogy lám, nekünk még történelmi tragédiáinkat sem illik gyászolnunk, és nem tanácsos nyilvánosan hangot adnunk azok fölött érzett fájdalmainknak. Szétszakítottságunk fölötti kesergésünk különösen irritálóan hat szomszédainkra, elvégre számukra éppen a mi állami és nemzeti szétszabdalásunk jelentette évszázados vágyálmaik valóra válását. Számunkra tehát már a csendes emlékezés is ártalmas lehet, mivel ezzelo úgymond sérthetjük szomszédaink nemzeti érzését. Az egyforma mérce elvének kimondásától pedig végképp tartózkodnunk kell, mind a múltra, mind a jelenre, mind a jövőre vonatkozóan.
Óvatoskodó szerénységünkkel és szinte önfeladó nemzeti önmarcangolásunkkal azonban hiába is próbálkozunk némi megértést és „elfogadási készséget” kicsikarni a bennünket minduntalan gyanakvó szemekkel méregető szomszédainkból. Önbecsülésünk feladásával pedig semmiképpen sem válthatunk ki belőlük tiszteletet saját fajtánk iránt. Erre csak korrekt, következetes és öntudatos, a mindenkori magyar érdeket szem előtt tartó politizálással, társadalmi viszonyulással és erkölcsi hozzáállással leszünk képesek.
A mindenkori magyar kormányok külpolitikai céljai között első helyen kellene állnia az akaratuk ellenére, szülőföldjükkel együtt erőszakosan leszakított nemzetrészek sokoldalú védelmének és támogatásának, persze nemcsak a retorika szintjén, hanem tevőlegesen is. Megítélésünk szerint ennek kellene alárendelni mind az úgynevezett jószomszédi viszony ápolását, mind az ország euro-atlanti integrációját. Elvégre az elszakított nemzetrészek védelme az összmagyarság nemzeti önvédelmét is jelenti. Mert aki úgy akarja boldogítani a maradék kétharmadot, hogy csendesen „leírja”, feláldozza a leszakított egyharmadot, az bizony az egészet elkótyavetyéli.
De vajon van-e még nemzetünkben belső igény a korrekt, következetes és öntudatos, nemzeti érdekben gondolkodó politizálásra? És ha megvan az igény, vajon megvan-e rá az akarat és a képesség? E felvetett kérdésekre válaszunk csak a határozott igen kimondása lehet.
Az 1998. évi parlamenti választásoktól eltelt másfél esztendő magyar politikája máris pozitívan érezteti hatását nemzetünket érintő valamennyi vonatkozásában. Csodák természetesen sehol sem történtek, valami azonban erjedőben, mozdulóban van nemzetünk politikai, társadalmi, kulturális és erkölcsi életében egyaránt. Mind a csonka haza, mind az elszakított területek magyarságában eltámadóban van a hit és a remény megtaposott nemzetünk feltámadásában. Ez a hit sok esetben csak akkora, mint a mustármag, de már elpusztíthatatlan és kiolthatatlan.
Következetes és öntudatos magyar politika folytatásával nemzetünkre a 21. században új reformkor várhat. A 20. századi tragédiáinkból és meghasonlottságunkból bölcsen leszűrt történelmi tapasztalatainkat az eljövendő reformkorunk folyamán értékesen hasznosíthatjuk a magyar igazság és élet érdekében.
Most még a mélyben vagyunk, s éppen csak hozzáláttunk lehetőségeink felméréséhez. De máris érezzük, hogy semmi sem maradandó, sem a mi megalázott helyzetünk, sem mások pöffeszkedése fölöttünk. A jövőnk érdekében azonban mindig szem előtt kell tartanunk – trianoni határokon innen és túl – hogy a magyarság több, mint a mai Magyarország! Ezt kell tudatosítania valamennyi nemzettestvérünknek;ezt az elvet kell elfogadtatnunk valamennyi szomszédos nemzet politikai közvéleményével.
Ha minderre képesek leszünk, akkor a küszöbön álló 21. század nemzetünk újabb felemelkedését hozhatja a közép-európai régióban, sőt a kárpát-medencei keresztkötődéseknek is mi lehetünk az irányítói.

– vége –