Várregék és mesés várromok XVIII. Komárom

komáromi vár: vízivár. Nem dombon épült, hanem szinte belesimul a Duna partjába. Pontosan a Csallóköz keleti csúcsán, az Öreg-Duna és a Vág-Duna összefolyásánál építették kőből és téglából. A széles környék első állandó lakói a kelták voltak, ők építették a Duna jobb partján a Brigetlo nevű várost, amelyet aztán a rómaiak hódítottak el tőlük, s tettek Pannónia egyik igen fontos településévé, védő erősségévé. A rómaiak a Duna bal partján – a mai Szlováki területén – is építettek egy erősséget a kvádok s egyéb barbár népek ellen, ez az erősség a Celamantia nevet viselte, s nem messze Komáromtól, Izsa határában, romjai ma is megvannak még. Mindez azt mutatja,, hogy az erre vonuló, vagy itt letelepült népek igen fontos stratégiai pontnak tartották a két folyam torkolati vidékét; vízi és szárazföldi utak kereszteződési pontját. A honfoglaló magyarok is azonnal megszállták ezt a pontot, erődítménnyel látták el. Írásos emlékek már 1037-ben szólnak Komáromról, ekkor már vásártartási joga volt. IV. Béla Komáromot 1267-ben szabad királyi város rangjára emelte, s ezt a rangot a vá4ros 1918-ig meg is tartotta. A középkorban Komárom már fontos kikötőhely, Rév-Komárom néven. Az 1300-as években Csák Máté hatalma a Tátrától Komáromig ért, ezért is nevezték a Csallóközt és a környező széles vidéket Mátyusföldének. Volt másik beceneve is: Mátyás király „Aranykertje”. A XV. században ugyanis Komáromban már jelentőős, nagy vár volt, falai között szívesen tartózkodott Mátyás király és Beatrix királyné is. A vár alatt a Dunán a király aranygályája ringott. Komárom évszázadokon át a régi Magyarország egyik legfontosabb s legnagyobb erősségének számított. Részint nyugat felől, részint a török támadásoktól védte az országot, elővára volt Budának, Bécsnek, Pozsonynak. Föld alatti kazamaták, bástyák, sáncok, mély árkok rendszeréből állott a vár, s a török egy rövid „vendégszereplésétől” eltekintve bevehetetlen maradt. 1541 után – miután a török elfoglalta Budát – a török elleni védelem egyik legfőbb bástyája lett Komárom, több ezer főnyi katonasággal. 1594-ben olasz hadiépítészek átépítették. 1663–1673 között új épületrészeket csatoltak hozzá az akkori legmodernebb módszernek megfelelően. A védelmi rendszerbe bekapcsolták magát a várost is zegzugos utcáival. A nagy komáromi földrengések a várban alig tettek kárt, viszont a város polgárai folytonos viszálykodásban éltek a várkatonákkal, a várparancsnokokkal. 1810-ben, a napóleoni háborúk közeledtekor oly hatalmas erődrendszer kiépítését kezdték el, hogy azt átvezették a Duna jobb partjára is, s óriási körben vette körül Rév-Komáromot, valamint a mai Magyarországra eső új Komáromot, Szőnyt. Az erődrendszer hossza 41 kilométer volt, átmérője 7 kilométer. A kaszárnyák befogadóképessége 60–80 000 ember. Komárom belvárosát s magát a belső várat külön 5 kilométer hosszú várfallal és laktanyasorral övezték, ágyúállásokkal. Ennek neve mindmáig: Nádorvonal. Így vált Komárom az 1850-es években az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb, modern erősségévé. Az 1920-as években a leomló Nádorvonalat bontani kezdték, de még ma is áll belőle több kilométeres szakasz. Műemlékként meghagyták a nyugati, azaz Pozsonyi-kaput is. A komáromi vár különösen az 1848–49-es magyar szabadságharcban jutott kiváló szerephez; az osztrákok ellen mindvégig kiválóan védte Guyon és Klapka tábornok. A várat az ellenség nem vette be, Klapka György – a világosi fegyverletétel után – önként adta föl, szabad elvonulás feltételével. A vár két részből áll, ami belterületét illeti: az óvárból s új várból. Az óvár alakja négyszög, kaszárnyákat, istállókat, élelmiszer-raktárakat foglal magába, kívülről a Dunára támaszkodó sáncok, kőfalak övezik. Több hatalmas udvara van. Az új vár hozzácsatlakozik. Nagyon szép a várnak III. Ferdinánd idejében épült főkapuja. A Duna jobb partján is megmaradt három erőd: az igmándi, a monostori s a Csillagerőd.

Ez a történet akkor kezdődött, amikor aranyalmák csüngtek a fákon, ezüstösen fénylettek a levelek, gyémántpor keveredett hajnalonta a harmattal; ott, ahol a Duna és a Vág összeölelkezett egymással, a víz a bársonynál volt puhább, selyemnél simább; a réteken smaragd zöldellt a pipacs megannyi rubintkő módjára piroslott, a csónakok lapátjai lágyan csobbantak a Duna vizében, halászok forgatták őket, a halászok hálójában tarka pikkelyű kövér halak ficánkoltak, mázsányi harcsák és vizák.

Csodakert volt az egész Csallóköz, és mert ebben a kertben az aranyalma sugárzott legkívánatosabban, Aranykertnek nevezték a széles tájat. A szellő örökké simogatott, a fák ágain aranyszárnyú madarak ezüsthangon énekeltek, langyos nyári esők után szivárványhíd ívelt keresztül az égboltozaton Kis-Dunától Öreg-Dunáig, a fehér fellegek vattáján kicsi angyalok üldögéltek, és nézegettek lefelé, a Csallóköz Aranykertjére. Itt minden kétszeresen fakadt, a búzás, zabos, borsós, babos zsákokat be sem tudták kötni, annyi termett, s füvet négyszer kaszáltak, a virágok ezer színben pompáztak.

És az itt lakók!        

Soha nem volt öregek még száz év múlva is emlékezni tudtak a lenge hajú, tükörpalástú tündérekre, tündérfiúkra, tündérlányokra. Ott laktak az erdők rejtett kastélyaiban, kacsalábon forgott valamennyi tündérvár, a Duna szigetei megannyi búvóhelyeik voltak; rengő nád, lengő árvalányhaj, bókoló fűzfa, a hullámok áztatta földbe gyökerezett tölgysor fogta körül a rejtekhelyeket. Játszottak, incselkedtek, daloltak, a Dunában úszkáltak a tündérek. A legszebb közöttük Tündér Ilona! Varázsos hatalma volt Tündér Ilonának: ha akarta, úgy sétált végig az Aranykert útjain, hogy lába nem érintette a földet, s légben libegett, ha akarta, kék szárnyú madárrá vált, s úgy röpködött, legszívesebben azonban hattyú képében úszkált a Vág-Dunában, s ha megrázta szárnyát, igazgyöngyök pördültek le róla. A vízi tündérpalotákban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól s gyémánttól ragyogott minden, a tündérek vízi országa messze terjedt el, egészen a tengerig.

Ilyen volt egykor Csallóköz Aranykertje a soha nem volt, soha nem hallott bölcs öregek szerint. Pedig nekik hinni lehetett: titkon a parthoz osontak, onnan lesték a tündérek lubickolását, nesztelen futását, hallották gyöngyöző kacajukat. Amit láttak s nem is láttak, azt mind elmesélték az unokáknak, az unokák is az ő unokáiknak, s így szállt nemzedékről nemzedékre hírneve Csallóköz Aranykertjének, a Boldogság Szigetének. Halld tehát te is, aki azt olvasod, s add tovább majdan a te unokáidnak is: Volt egyszer egy Aranykert a Csallóköz csücskében. Ha nem hiszed, járj magad utána.

Hallott erről az Aranykertről Árpád fejedelem egyik alvezére is, az öreg Ketel. Fáradt harcos volt már, amikor törzsével együtt ő is átjött Vereckénél a Kárpátokon, hogy új hazát találjon. Népét a Kaspi-tenger mellől, a Kuma folyó partjáról vezette a Bodrog völgyébe, de csak a nép egyik felét. A másik fele a régi hazában maradt, amit Kunmagyariának neveztek. Úgy érezte Ketel, hogy nem sok évet ér már meg, de azt remélte, ha szép, új hazát talál, népének másik fele is felkerekedik s utána jön.

De azok végképp Kunmagyariában maradtak, utódaik ma is ott élnek talán.

Ketel vezér átjőve az új országba, elérkezett a Tiszához, de azt már nem élte meg, hogy a Dunát is meglássa, és legalább egyet leszakajtson az Aranykert aranyalmájából. Maga elé hívatta fiát, a vállalkozó kedvű Alaptolmát:

- Fiam, én már öreg vagyok, utam nem folytatom. Te azonban a kumai törzzsel addig haladj napnyugat iránt, amíg a Tiszánál kétszer szélesebb folyamhoz nem érsz, s az lesz a Duna. Ahol a Duna harmadik szigetének csúcsát pillantod meg, ahol a Vág és a Duna egymáshoz simul, és a kertekben aranyalmák csüngenek, a madarak torkából ezüst csilingel, s a fű háromszor dövérebb a kumai fűnél, ott építs várat magadnak, akörül telepítsd le a törzset.

Ezt mondván, behunyta a szemét a vén Ketel. Saját lovával, kedves fegyvereivel temették el, majd Alaptolma tovább indult a kumai néppel napnyugat felé. Átkelt a Tiszán, Hernádon, Sajón, s egyszer magán a Dunán is, míglen az álmodott gyönyörű helyre nem ért. Ott ütött tábort, ahol az öreg Ketel parancsolta, a Vág és a Duna összefolyásánál, a Csallóköz csúcsán.

Tündér Ilonát nem találta meg, pedig titkon remélte, hogy feleségül veheti, és hadnagyait egy-egy tündérrel megajándékozhatja. De a gyümölcsök még rubintként piroslottak, a fű kövér volt, a parti erdők vadban gazdagok, a madarak sem felejtették még az ezüstzengésű dalt. Ketel fiának igen megtetszett a folyam, a táj, a sziget, talált gázlót is. És a szomszéd Gerecsében fehér és vörös márványt, az erdőkben fát.

Úgy tetszett, valamiféle kis vár – afféle játékvár – valóban áll még a sziget csúcsún, földből emelték bár. Arra rendelte építtetni Alaptolma az új várat, majd futárt menesztett párducos Árpádhoz sok szigettel lejjebb, Csepel-szigetére, jelentvén, hogy várat épített a Vág-Duna szögében, az Aranykert várát, a neve Komárom. Az egyik kapuja nyílik napkeletre, a másik kapuja tekint napnyugatra. S mert vár emelkedék, lőn sok háborúság, sok-sok háborúság, sok-sok száz évikig.

Megfogadta Alaptolma az édesapja szavát, sorra adott földet, tanyát, falut, vízpartot, dús erdőt az ő jó népének. Kiből katona lett, kiből vadász, halász, némelyből juhász. Legelt bivalycsorda, ménes és kecskenyáj, Aranykertet látni jöhetett a király.

De a király még messze volt, István király az idők méhében várt. Eladdig a kumai törzs jól megtelepedett, később rokonként fogadta a jászokat, besenyőket. Alaptolma okosan gondoskodott híveiről.

- Te Bajcs, Bagota, Gyalla, Izsa, Pat – rendelkezett a nagy pihenő után –, a Vágon s Nyitrán túl, napkelet felől véditek a várat, a Zsitva partjára a martosiak mennek. Te, Ors hadnagyom, őrtornyot építesz a vártól napnyugatnak a Dunának partján, s onnan jelzed, ha ellenség támad. Te sámánom, Gúta, aki úgy tudsz idézni ártó és áldó szellemeket, mintha főpap volnál: falut a Vág mellett kapsz, áldozó szent köved a Gerecséből hozasd. Lél, aki lelked ajánlottad Tündér Ilona legszebb tündéréért: azért, hogy a vízitündért szünetlen várhasd, a Duna eleven ágát vedd birtokodba.

Így osztott mindenkinek Duna-ágat, Csalló-ágat, nádast, legelőt és tömérdek rétet Ekecsnek, Ekelnek, Tanynak és Förgének, Patonynak, Ócsának, Magyarnak, Megyercsnek, Csicsónak és Kesznek, és a többieknek.

S még mindig maradt hű embere, akit maga mellett akart tudni. Azon tűnődött, kinek mit juttasson, amikor zivataros napon hozzáfut hadnagya, Bős.

- Uram, itt annyi a hal, mint réten a fűszál, égen a csillag. Valahányszor kicsap a Duna vize az ég háborúságában, ezrivel sodródnak partra az elven s a holt halak. Valamennyi fajta megérdemelné, hogy megannyi halászbokor venné gondozásba ezernyi tanyáján!

- Igazad van, Bős – mosolyodott el Alaptolma, bár ezt ritkán tette –, tanyát, falut kapnak, ha nem is a halak, hanem a halászok.

Parancsolt, és így lett Keszegfala, Gadóc-tanya, Harcsás-puszta, Paducvár, Tok. És bennük és mellettük, és a ladikokban hálót feszítve, varsát kitéve, horgot vetve a Halász, a Csukás, a Csíkos, a Kárász, a Kéresz, a Campó, a Viza, a Keszeg család.

S a rétekre is jutott a kumai magyarokból: a Kecskések, Juhászok, Pásztorok, Csordások, Lovasok, Farkasok és Medvék – vajh ki bírná sorolni a nemzetségeket, Csallóköz virágait. Hitte volna Alaptolma vezér, hogy a falvak, rétek, vízi emberek, réti lelkek neve, a csicsói gyöngyvirágok tündérerdeje, a kukkóember nádsípjának hangja ma is elevenen él?

Rég porladt már Alaptolma vezér az ő hív kumai magyarjaival, sőt István királyunk emléke is csak királyi koronájában élt, és hatalmas kővár lett Komárom várából, amikor egy királyi asszony kért bebocsáttatást a vá4ba, Albert király özvegye, a három éve elholt Zsigmond király leánya, Erzsébet. Pozsonyba igyekezett, de nagy bajában itt rekedt meg, Visegrádról menekült. Albert király az elmúlt őszön annyi dinnyét evett Neszmélyen, hogy belepusztult. Kisfia pedig még meg sem született, nem volt kire hagyni az országot.

Özvegy Erzsébet királyné félt, és nagyon rosszul érezte magát. Minden tagja fájt. Fázott, didergett. A vár vastag falait alig lehetett átfűteni. Tél volt, havas szél dühöngött a Duna fölött, a befagyott folyam jege meg-meglódult, recseett-ropogott.

A királyné éppen ezt a recsegést-ropogást hallgatta nagy ijedelemmel.

Éjjel aztán bábát kellett hozatni, a bábaasszony a városból rohant elé. Vizet melegítettek, teknőt, pólyát, bölcsőt készítettek, hajnalt a megszületett a királyi csecsemő, akinek apja nem élt már. A várkáplán Lászlónak keresztelte.

- Ő lesz az ötödik László a magyar trónon – hajtott térdet a bölcsőben síró csöppség előtt a várkapitány, Dóczy Sigismond.

- Ha megéri – buggyant ki egy könnycsepp a királyné szeméből –, ha megkoronázzák. De hol van az az Ilona! Kottaner Ilona?!

A Duna jegére Szőnynél most merészkedett rá egy két ló húzta szánkó. Visegrádtól egyhúzomban vágtattak idáig. A szánkóban bundákba, kendőkbe bugyolálva ült egy asszony. Ha a hóhulláson félhomályban a fejkendője alá láthatnánk, a királyné udvarhölgyét, a soproni Kottaner Ilona asszonyt ismernénk föl benne. Ő a kicsi királykisasszonynak, Erzsébet királyné lánykájának a dadája. A királyné azonban, mielőtt nagy sebtiben útnak indult, hogy a születendő királyfinak ne Visegrádon adjon életet, arra kérte az udvarhölgyet, csenje el a visegrádi vár féltve őrzött kincstárából Szent István koronáját. Mert király csak az lehet, akinek fejét a Szent Korona illette.

Eszes, fürge, az ilyetén kalandokra felettébb alkalmas asszony volt az a Kottaner Ilona, Erzsébet királyné tudta, kit válasszon bizalmasává. Oly ügyesen vezette félre, altatta el a koronaőröket, hogy – roppant izgalmak közepett bár – sikerült neki ellopnia a drága koronát. Gyorsan bebugyolálta egy dunnába, a szánkó ülése alá rejtette, és máris hajtatott Komárom felé. Át kellett vágnia a Duna jegén.

A hó puhán hullott, meleg szél osont a Duna fölé az éjjel, olvasztgatta a jeget. A Duna fehér jégtakarója oly széles volt, hogy végét nem lehetett látni. Recsegett-ropogott, repedt, ingott-bingott a folyam jege, a hasadékokon már felszüremkedett a víz.

- Hajts! – kiáltott Kottaner Ilona kétségbeesetten.

Röpültek a lovak, maguk is rémülten.

Mi lesz, ha aj ég nem bírja terhét, kettéhasad a Duna közepén, s mindnyájan ottvesznek a jéghideg pokolban! Kocsis is, utas is, korona is – vetette a kresztet.

De a jég – mintha tudta volna a Duna, hogy Szent István kincses koronája suhan a jeges hátán – kitartott. A lengő jéghíd nem szakadt össze. Kottaner Ilona kikecmereghetett a partra. Rohant a várba.

- Megszületett a király! – nyitotta előtte a kaput az őr.

- Itt a korona, királyasszony – nyújtotta a síró csecsemő fölé az udvarhölgy a dunnacsomagot.

Pozson felé menet a koronát már a bölcső alán vitték, hogy senki meg ne találja. Egy halom szénában.

Székesfehérváron meg is koronázták vele a kis V. Lászlót.

Dóczy Sigismund, a komáromi várkapitány is hivatalos volt a sebtiben összehívott koronázásra. Udvarias hajolt a királyasszony felé:

- Csak azt sajnálja, mélyen szép Komárom vára, hogy nem üdvözölhetett koronás főt, hogy nem ott illette a kicsi király fejét István király koronája.

Egy király mégis meglátogatta az Aranykertet. Egyike a legnagyobbaknak.

Arannyal díszített, ezüsttel kivert, bíborszín szőnyeges, virágfüzéres kecses hajó úszott a Dunán. Vitorlát is feszítettek föléje, de húsz pár evezője biztosabban vitte. Evezős gálya volt. Fedélzetén magas, kárpitozott dobogóra helyezve két faragott trónszék, támláján a hollós címerrel és az aragóniaival. Föléjük selyemsátor borult. Ebédlőszobájuk s hálófülkéjük is volt a hajóban. Körülöttük inasok, szolgák, apródok, zenészek, a konyhán két szakács. Ténfergett a hajón udvari bolond is, egy udvari festő pedig a király és a királyné arcát figyelte.

Meleg nyári nap van, akár odalenn, a messzi Nápolyban. A királyné mégis megborzong a dunai szellőben, magára adatja bársony köpenyét. Ha véletlenül egy velencei ember látná meg a hajót a partról, ismerősként üdvözölné:

- Bucintoro!

Valóban, a díszes gálya erősen hasonlít a velencei dózsék díszhajójához, amelyen ők minden év tavaszán a tengerre szállnak, amelyről virágkoszorút s egy aranypénzt hullajtanak a tengerbe, Velence áldozatául.

A dunai hajón a király ül, Mátyás és a királyné, Beatrix. A király egy aranydukátot dob a Dunába, a királyné virágot. Olasz szokás szerint ők is áldoznak a Duna szellemének.

- Íme, az Aranykert – mosolyog a király, és körülmutat a kietlen tájon. A sziget csúcsával szemben van a pihenőházuk, régi romok közelében, amikor e romok még épek voltak, római katonák lakoztak bennük őrökként. A kvádok mozgását figyelték az innenső parton. De van a királynak vadászháza is a Csalló-sziget belsejében, mert se szeri, se száma szarvasnak, farkasnak, őznek, vaddisznónak, vidrának, vízimadárnak, halász sasnak, futó rókának. A kutyafalkát a váron kívül őrzik, a ménes az aranyosi réteken legel. A fák virágja már lehullott, érik a gyümölcs.

A király két napig gondtalan. Gyermekként öleli át a szépséges királyasszonyt, akinek kedvéért építtette a velencei hajó mását, s akinek szórakoztatására jöttek át Tatáról Komáromba, dunai útra a dús Aranykertbe.

- Ugye, szép ez az ország? – kérdi a királyné nyelvén, olaszul.

- Si, bella Ungheria – feleli a királyné, de azért egy kicsit Nápolyra gondol.

A történetíró, aki a király mindennapját jegyzi, híven írja már:

- Őfelségeik a mai napon feljöttek hajóval a király Aranykertjébe, sétáltak útjain, majd megnyittatták a várkapukat, és ott is lakozának.

- Szép, nagy vár ez – tekint szét a várudvaron Beatrix királyné.

- És bevehetetlen! – bólintott a király, Hunyadi Mátyás –, jó lovakkal egynapi járás Budáról.

Gyönyörű két nap volt, aranynap aranyországban. A királyné sosem felejtette el. Akkor sem, amikor a király meghalt Bécsben, és a királyné gyászba borult.

Itt gyászolta a királyt, Komárom várában és az Aranykertben, régi boldogsága, virágos szép nyara színhelyén.

A hosszú bodros parókák ide-oda mozogtak, a teremben meleg volt, de az ablakokat, ajtókat zárva kellett tartani, nehogy a haditanács titkai szárnyra keljenek. Még maga őfelsége is, III. Ferdinánd, elpilledt kissé, lehunyta a szemét, s arról ábrándozott, hamar befejezi a mai ülést, visszavonul belső szobájába, s ledobja fejéről a terhes parókát.

Az észak-magyarországi hadak főgenerálisa gyorsan darálta az ülés ráeső pontjait, maga is vágyott már egy kis vidám kocsikázásra a bécsi erdőben.

- Kassa… Lőcse… Murány… Bebek… Bethlen… – sorolta, majd végezetül felemelte hangját –, azonkívül és nem kevésbé fontos pontként jelentem, hogy a komáromi vár átépítése, megerősítése, jó hadiszerrel való ellátása befejeződött. A várban jelenleg ötezer katona van.

A király, egyúttal császár is, élénken nyitotta föl a szemét. Művészi érzékkel megáldott nagyúr volt, a szobrokat, képeket, a muzsikát és a szép épületeket szerette. A szép várakat különösen, mert azok tetszetősek és igen hasznosak is. A komáromi várat még különösebben, mert hisz annak tiszte Bécs védelme volt.

- Tetszésünkre fog szolgálni, ha ősz felé megtekintjük? – kérdezte.

- Kívül-belül, felség! – hajolt meg a főkapitány. – Felséged tiszteletére díszes főkaput építtettünk, a vár hídján pontosan ahhoz érkezünk.

- Valami érdekes szoborról is szó volt! – emlékezett vissza őfelsége, ezzel is bizonyítván kitűnő memóriáját.

- Az is lett, felség – folytatta a főkapitány –, a nyugati bástya sarkára egy kőszüzet faragtattunk. Egyik kezében dicskoszorút tart, a másikban fügét.

- Fügét?

- Igen. Hüvelykujjával fügét mutat az ellenségnek.

Ferdinánd mosolyogni méltóztatott.

- És mond is valamit?

A főgenerális meghökkent, tarkója a paróka alatt hirtelen izzadni kezdett. Fogas kérdéseket tud feladni őfelsége! Már éppen nyögni akart valamit, amikor az asztal túlsó sarkán megszólalt valaki. Eddigelé hallgatott. A dunántúli hadak fővezére, gróf Zrínyi Miklós:

- Mond, Felség. Azt, hogy: Nec marte, ne carte. Azaz: Sem csellel, sem erővel. Ez a Komáromi vár jelmondata.

- Véssék ezt is hozzá – intett a király, s felemelkedett. De még akkor is mormolta a mondatot, amikor ajtót tártak előtte: nec marte, ne carte.

Azóta is mutatja a fügét a komáromi kőszűz, és a dicskoszorút, ha kissé kopottan is, de ujjai között maradt.                

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra