Zalár József: Királynék

Szent István egyháza
Főurakkal telve,
A nagy oltár jobbján
Mennyezetes formán
Arany trón emelve.

Oldal kápolnában,
Lajos király sírja;
Özvegyes s leánya
Földig gyászruhába
Térdepel ott sírva.

Hozzák az új királyt
Papok a templomba,
Zászlósurak végig
Komolyan kísérik,
Dárdások ujjongva.

Amíg a királlyal
Trónjáig elérnek,
A szent hely karzatján
Zsoltárosok ajkán
Zeng a hálaének.

Esztergomi érsek
Zsámolyra letérdel,
Könyörög szó nélkül,
Oltárhoz így készül,
Most ím oda lép fel.

Két zászlósúr viszi
Az ország nagy kincsét,
Átveszi az érsek;
De ők e szentséget
Őrzik szemmel is még.

Megindul a király
A koronát látva,
Siet az oltárhoz,
Egy kispap párnát hoz,
Hogy térdeljen rája.

Ekkor a királynék
Sír mellől kilépve,
Mint megsértett árnyak
Szintén oda állnak
Az oltár elébe.

Most pedig a főpap
Mély hangja így árad:
„Kell-e tehát Nápoly
Fejedelme – Károly,
Szóljatok, királynak?”

E kérdésre sokan
A fejöket rázzák,
A szívök is gyászolt…
Hanem azért Károlyt
Csak megkoronázzák.

Mária királyné,
Tündérkert virága,
Templom után rögtön
Fekvő nagy beteg lőn,
Érzi, milyen árva.

Erzsébet királyné
Szól haragtul égve.
„Gara Miklós nádor,
Mit tegyek, tanácsolj!…
Nem maradhat élve!…

Menj követül Forgács
A másik udvarba,
Levelet írt Zsigmond,
Érdekes amit mond,
Érdeke, hogy hallja…”

Ereszkedik le az
Esteli ködfátyol…
A vett üzenetre
Készül s megy sietve
A nápolyi Károly.

„Itt vagyok, eljöttem,
Királyi nagynéném!
Tanácskozzunk újra
Legyünk ezentúlra
Barátságban, békén.”

„Veled? esküszegő
Királyi haramja!
Átok a trónrablón!
Máriáé a trón,
Te bitor vagy rajta!…

„Koronázott királyt
Se becsülsz?… annál jobb!
Szavad fölségsértő…
Ma kegyem elnéző,
De holnap – halálod!”

„Gara! Forgács!… hallod:
Fejetek’ mi éri…”
Gara int, Forgács vág,
Iszonyú csapását
Károly túl nem éli…

Késő az idő már,
Elalél az élet,
éjfél bús homályán
Szellemek óráján
Jobb is, ha nem ébred.

„Nem, nem!… hova hívtok?
Ah, hisz fenyegettek!
Mit akartok vélem?
Hagyjatok még élnem,
Jaj ne öljetek meg!

Anyám, anyám!… véged!
Most nyitnak szobádba…
Egy bősz öregember,
Keziben lángfegyver…
Egy leány nyomába…”

„Térj magadhoz, lányom!
Rémes álom volt csak!…”
De sóhajt magába:
„Zách volt és a lánya…”
S lelke összeborzad.