Dr. Medvigy Endre: Transzilvanizmus II. rész

A másik figyelemre méltó, realista szemléletű, nemzeti önismeretünket erősítő könyv Bözödi György Székely bánja című társadalomrajza. A székelység múltját, jelenét, valós társadalomszerkezetét mutatja meg ez a kiváló mű. Leszámol azzal a legendával, mely szerint a székely nép kollektív nemességnek örvend. Bözödi megmutatta, hogy a történelem során a székelység miként rétegződött, a legszegényebbek hogyan kerültek jobbágysorsba.

Szerb Antal az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatára írt, 1934-ben Kolozsváron megjelent A magyar irodalom története című műve utolsó fejezetében áttekintést ad az utódállamok kisebbségi magyar irodalmáról, így az azok közül legerőteljesebb erdélyiről is. A Királyhágón túli tollforgatók változatos és gazdag munkásságából a székely írók alkotásait emelte ki. Úgy érezte, hogy ez az igazán jellegzetes, színes, a térség sok százados hagyományainak megfelelő irodalom. Nem nevezett meg egy székely írót sem, de a magyarországi olvasóknak e fogalom említésekor elsősorban két író jutott az eszébe: Nyírő József és Tamási Áron.

A székely írókat a húszas évek első felében kezdték szeretettel és megbecsüléssel emlegetni. Néhányan közülük képviseltették magukat a Tizenegyek antológiájában, 1923-ban. A székely írók Benedek Elek vezetésével járták Erdélyt és az anyaországot, rangos irodalmi esteket tartottak. 1929-ben, Benedek Elek halálát követően, a nagy mesemondóra emlékezve Székely közösségi szerződést kötöttek. Életük céljául tűzték ki, hogy a székely nemzet megélhetéséért, szabadságáért, öntudatának megőrzéséért, sajátos kultúrájáért, a magyar köznyelvénél kifejezőbb és színesebb nyelvéért minden igazságos módon és eszközzel küzdeni fognak. Életüket népük közösségi érdekeinek mindenkor alárendelik, és vállalják, hogy a székelység az erdélyi magyarság alappillére. Kisebbségi koncepciójuk lényeges eleme a székely autonómia megteremtésének gondolata. A Kolozsváron, 1929. október 31-én megfogalmazott dokumentumot tizenegyen írták alá, köztük Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Nyirő József, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és Tompa László.

A transzilvanista magyar irodalomnak a húszas években kialakult a maga intézményrendszere. Ennek első és talán legfontosabb állomása, hogy 1924-ben megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh, az erdélyi magyarság két évtizeden keresztül legfontosabb könyvkiadója. A neves könyves vállalkozást hatan alapították: a transzilvanizmus legfőbb ideológusának számított Kós Károly, továbbá Kádár Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József, Paál Árpád és Zágoni István. A Szépmíves a húsz év alatt 166 könyvet jelentetett meg, három változatban. Kiadtak az előfizetők számára egy reprezentatív bibliofil sorozatot. Elöl a tulajdonos számára készített, névre szóló, kiadói készítésű ex libris, hátul az előfizetők névsora. A könyv külseje: bőr- vagy pergamenkötés. Az illusztrációkat Bánffy Miklós, Kós Károly vagy Gy. Szabó Béla, azután más, ugyancsak neves művész készítette. A másik sorozat széles társadalmi rétegek, nem pedig a módos emberek számára készült, fűzve, olcsón megvásárolható volt. Ebből a szériából sem hiányoztak a szövegképek. A harmadik sorozat az Erdélyi Szépmíves Céh fennállásának tizedik évfordulójakor indult, barna vászonkötésben, az E. Sz. C. jelképével a külső borítón és a belső címoldalon. Magyarországon ezt, az úgynevezett jubileumi sorozatot ismerik. Mindhárom változat tartalma és külseje miatt megérdemli ma is a figyelmet.

Az első marosvécsi Helikon írótalálkozó megszervezésére 1928 nyarán került sor, Kemény János kastélyában. A meghívót a szervező főnemes 1926. június 17-i keltezéssel küldte ki. Magára a tanácskozásra, az „irodalmi parlament” üléseire 1926. július 16-ától 18-áig került sor, tizenkilenc erdélyi író jelenlétével, aktív közreműködésével. A meghívással élő tizenkilencek a legkülönbözőbb társadalomszemléletet és világnézeti kötődést képviselték. A résztvevők többsége talán mégis az erdélyiség vagy transzilvanizmus mellett kötelezte el magát. Mindenesetre az erdélyiség egyik alapelvét, a toleranciát valamennyien vallották és gyakorolták. A viták elsősorban az erdélyi irodalmi élet felvirágoztatásának gondolata körül forgolódtak, de az ezeréves hazától elszakított szülőföldjük mostoha sorsára is gondoltak.

Az első helikoni találkozó, a színvonalas eszmecsere résztvevője volt mások mellett Kemény János, Kuncz Aladár, Kós Károly, Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Molter Károly, Nyírő József és Tamási Áron. Az évről évre ugyanitt megrendezett tanácskozások résztvevőinek száma évről évre emelkedett. Kemény János, a házigazda írói érdemei mellett kitűnő irodalomszervező volt. 1935-ben itt, Marosvécsen hangzott el, az erdélyi írók szokásos évi helikoni tanácskozásán Dsida Jenő hatalmas magyarság verse, a Psalmus Hungaricus. Ez a zsoltár messze túllépi a transzilván regionális kereteket. Sikoly ez a keserű ének a Kárpát-medence és a nagyvilág meghurcolt, megalázott magyarságáért.

A transzilvanista intézményrendszer kiépítésének harmadik állomása az Erdélyi Helikon folyóirat megalapítása. Ezt a célt már az 1926-os első helikoni tanácskozáson maguk elé tűzték az írók, de megvalósítására anyagi okokból csak két évvel később, 1928-ban kerülhetett sor. Bánffy Miklós az irodalmi folyóirat főszerkesztője mindvégig, az első megjelenéstől az utolsó számig. Kós Károly a felelős szerkesztő. Az induláskor előbb Áprily Lajos, majd Kuncz Aladár szerkeszti a színvonalas lapot. Sokféle világnézetű írás jut megjelenési lehetőséghez, fórumhoz, de itt is a különböző szellemi áramlatok között egyensúlyt kereső és találó transzilvanizmus a meghatározó irány. Az Erdélyi Helikon szerzőire és szerkesztőire is nagy hatással volt a tordai országgyűlés 1557-ben megfogalmazott és törvényerőre emelt türelmi elve. Kuncz Aladár szerkesztői elvei közé tartozik a magyarországi és európai értékekre is tekintő erdélyiség felkarolása, nem pedig a regionális befelé fordulás. – Az Erdélyi Helikon 1944 szeptemberéig jelent, mint a transzilván térség és a Kárpát-medence igényes magyar folyóirata.

Az erdélyi írók – ellentétben az anyaországiakkal, nem voltak irredenták. Mégis választ kerestek arra a megkerülhetetlen kérdésre, hogy mi volt az oka az ezeréves Magyarország bestiális feldarabolásának és Trianonnak.

Tamási Áron Czímeresek című regényében a fenti kérdésre keresi a választ. Plebejus dühvel támad az általa „országvesztőnek” minősített mágnásokra, főnemesekre, a Trianon előtti társadalomirányító vezető rétegre. Székely parasztfiúként nem ismerheti eléggé a származási és pénzarisztokráciát, annak gondolkozását és életmódját, és mert az elfogultság nem jó tanácsadó, így a mélyebb, a valódi összefüggések helyett inkább csak a kirívó tünetek leírására szorítkozik. Igencsak szabadon engedi fantáziáját, a tényeket figyelmen kívül hagyva. Műve nem tartozik a jól sikerült alkotások közé. Nem véletlen, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalta megjelentetését, így maradt a magánkiadás.

Úgy tartják, hogy Bánffy Miklós ötkötetes regényét, az Erdélyi történetet (Megszámláltattál I–II., Híjával találtattál I–II. és Darabokra szaggattatol) azzal a szándékkal írta meg, hogy meghaladja Tamási Áron elhibázott kísérletét, a Czímereseket. Tamásival ellentétben Bánffy Miklós gróf nem a tüneteket, a felszínt, az 1918-as főhatalomváltást ábrázolja, hanem az ahhoz vezető utat, a századfordulótól az első világháborúig. Az élményanyagban nincs hiány, hiszen maga is a főnemesek fényűző életét élte. Tárgyilagosan, higgadtan, de nem kritikátlanul fogalmaz. Nemcsak a tékozlást, a gyertyafényes bálokat, a lucullusi lakomákat, a többnapos vadászatokat, hanem a parlament meddő tevékenységét is bemutatja. Rámutat az általa helytelennek tartott nemzetiségi politika vélt vagy valós túlkapásaira is (horvátországi vasutak ügye, memorandum-per stb.). Szemlélete konzervatív liberális. Tisza István miniszterelnököt, a nagyformátumú államférfit cselekedetei alapján jellemzi. Bánffy dokumentum értékű művet írt övéiről, a mágnásokról, a korabeli Magyarországról és a Trianonhoz vezető veszélyes útról. Műve Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című emlékiratának méltó folytatása.

A transzilvanizmus a Trianon utáni Erdély szellemi életét megemelte, számos színvonalas mű megjelenését segítette, gondoljunk az Erdélyi Szépmíves Céh magyarérdekű, színvonalas kiadói tevékenységére. A Helikon íróközösség mint a nemzeti gondolat, a megmaradásért való szellemi küzdelem fóruma emelkedett, tisztázó viták fórumaként segítette az erdélyiség eszméjének kikristályosodását, letisztulását. A nemzetiségi jogvédelem területén a diktatórikus Romániában kevesebb volt, mert kevesebb lehetett az eredmény. A széles autonómiát élvező vagy független Erdélyt nem sikerült megteremteni. A történelem szekere más irányt vett, négy esztendőre a II. bécsi döntés és az erdélyi bevonulás hozta meg a transsyilvániai magyarság ügyének megoldását. Trianon tragédiájának 100. évfordulóján többet beszélünk a fősodratú irredentizmusról, mint az erdélyiségről. Ez utóbbi nemzetépítő gondolat több figyelmet érdemelne, akkor is, ha az államszervezés területén nem volt mód kipróbálásra, gyakorlattá emelésére, megvalósítására.

– vége –